Zöldkeresztes jelvény

Szociálpolitika, és oktatási fejlesztések a Horthy-korszakban

Közzétette:

 

 

Az akkor és azóta is gyakran hallható állítás, miszerint Horthy Miklós Magyarországán „3 millió koldus” élt volna, a túlzások közé tartozik. Kétségtelen viszont, hogy igen sokan tengették életüket ínséges, a háború előtti viszonyokhoz hasonló, vagy azokkal azonos körülmények között. Egy komoly földreform ezer és ezer szegényparaszt gondját enyhíthette volna jelentősen. Ezt azonban úgy a kormányzó, mint az egymást követő kormányok elvetették. Érdekes, hogy később, 1945 utáni emigrációjában a földosztás elmaradását maga Horthy is hibának, az akkori birtokmegosztást pedig „elavultnak és egészségtelennek” nevezte.1

 

Miklos Horthy

Horthy Miklós 1943-ban

A történelmileg kialakult tulajdonviszonyokhoz tehát nem akart, és nem is nyúlt a rendszer. A modern szociálpolitika számos elemét ugyanakkor magáévá tette. Az 1920-as évek utolsó harmadától a városi munkásságnak mintegy 80—90%-a részesült kötelező betegségi és baleseti biztosításban. 1928-ban vezették be a városi munkásság kötelező nyugellátását, amit 1937-ben a nyolcórás munkaidő és a fizetett szabadság elrendelése, majd 1938-ban a gyereknevelési pótlék bevezetése követett. A hiányosságok közé tartozott, hogy a mezőgazdasági munkásokra ezek a törvények nem vonatkoztak. Némi változást ebben az 1938. évi XII.tc hozott, amely a mezőgazdasági munkavállalókra is kiterjesztette az öregségi biztosítást. A nyugdíjkorhatárt egységesen 65 évben szabták meg, s ahhoz, hogy valaki nyugdíjat kapjon, minimálisan 15 éves munkaviszonnyal kellett rendelkeznie.

A Horthy-korszak társadalombiztosítása egyetlen nagy hiányosságtól szenvedett: a munkanélküli-segélyezés hiányától. Ez azzal magyarázható, hogy az iparban a munkavállalók 10 és 20%-a között ingadozó, a mezőgazdaságban pedig ennél is magasabb arányt elérő munkanélküliek válogatás nélküli és rendszeres segélyezése az üzemi költségeket és/vagy az állami költségvetést elviselhetetlenül megterhelte volna. A munkanélküli-segélyezés helyett ezért a karitatív jellegű és eseti szegénygondozást fejlesztették. A korszak egyik utolsó szociálpolitikai alkotása az 1940-ben létrehozott Országos Nép-és Családvédelmi Alap (ONCSA) volt, amely a sokgyermekes családok lakáshoz juttatását tartotta kiemelt feladatának.

 

ONCSA-házak

ONCSA-házak

A közegészségügy feltűnően nagyot fejlődött. 1913-ban 100 ezer lakosra 31, 1921-ben 56, 1938-ban pedig 117 orvos jutott. Ez európai élvonalba emelte az országot. Ugyanilyen arányban nőtt a 10 000 főre eső kórházi ágyak száma: 1920-ban 33, 1938-ban 54 volt. Ennek köszönhető, hogy a háború előtt még népbetegségnek számító tüdőbaj arányát a halált okozó betegségeken belül sikerült leszorítani 20%-ról 13%-ra, s hogy a csecsemőhalandóság is jelentősen mérséklődött. A falusi lakosság egészségvédelmének Zöldkeresztes jelvénymegszervezése terén kiemelkedő szerep jutott az úgynevezett zöldkeresztes szolgálatnak, amelyet 1927-ben alapítottak, és 1934 után bővítettek országos méretűvé. A szolgálat 1938-ban 1,5 millió főt gondozott, és a 6000 főnél kisebb lélekszámú, tehát gyakorlatilag orvos nélküli települések csaknem egészét átfogta. Ennek is köszönhető, hogy a születéskor várható átlagos élettartam a háború előtti 37—38 évről 1941-re 57 évre emelkedett.

A megtermelt nemzeti jövedelem beruházásokra fordított részéből folyamatosan nagy hányad jutott az oktatásra. A jelentős ráfordításoknak köszönhetően továbbra is igen magas szintű maradt az oktatás, és sokat fejlődött a népoktatás. Az utóbbi terén az analfabetizmus mérséklése számított a legnagyobb eredménynek. A hat éven felüli lakosságnak 1910-ben 67, 1920-ban 85, 1930-ban 90, és 1940-ben 92 %-a tudott írni és olvasni. Kelet-európai mércével mérve ez az arány igen kedvező volt. A hat éven felüli lakosság körében ugyanis az 1930-as években Jugoszláviában 45, Romániában 42, Bulgáriában 39 s Lengyelországban 23%-os analfabetizmust regisztráltak a statisztikák. Abban, hogy ezt a magas szintet elértük, jKlebelsberg Kunoelentős szerepet játszott az 1920-as évek második felének Klebelsberg Kunó nevéhez kötődő iskolaépítési akciója. Kétségtelen viszont, hogy az általában négy, s csak ritkábban hat évig tartó alapoktatásban az ismeretek meglehetősen szűk körének elsajátítására nyílt csupán lehetőség, s a modern élet követelményeinek ez egyre kevésbé felelt meg. 1940-ben ezért törvényt fogadtak el a nyolcosztályos népiskola fokozatos bevezetéséről.

A középfokú oktatás leglátogatottabb intézménye az elemi négy osztályára épülő négyosztályos polgári iskola volt. Innen kerültek ki az üzleti élet és az államigazgatás alsó szintű „káderei”. A polgári iskolák száma 1920 és 1938 között 250-ről 400-ra emelkedett; a polgáristáké pedig évi átlagban 80—90 ezer körül mozgott. Középiskolákba, vagyis gimnáziumokba és reáliskolákba, amelyek a felsőfokú képzés előiskolái voltak, valamivel kevesebben, 50—60 ezren jártak. A különböző szervezeti reformok ellenére a középiskolai oktatás színvonala mindvégig magas volt, és mennyiségi szempontból is fejlődött. Az 1930-as évek végén majdnem annyi – mintegy 20%-kal kevesebb – középiskolás tanult a kilencmilliós országban, mint 1917—18-ban a 18 milliósban. A középiskolát végzettek aránya így az 1920-as 2,6%-ról 1938-ra közel 6%-ra emelkedett. A németországi aránynál ez valamivel alacsonyabb, a franciaországinál viszont valamivel magasabb volt.

 

Polgári fiúiskola 1930

Polgári fiúiskola természetrajz órája (Battonya), 1930 körül – Forrás: mek.oszk.hu

Az elszakított területeken maradt kolozsvári egyetem helyett Szegeden, a pozsonyi helyett Pécsett épült új univerzitás. Ekkor nyerte el mai arculatát a háború előtt alapított debreceni egyetem is, amelynek a Nagyerdő melletti épületét 1932-ben avatták fel. Szent-Györgyi Albert, az első olyan magyar Nobel-díjas, aki Magyarországon és magyar állampolgárként érdemelte ki ezt a magas tudományos elismerést (1937), az újonnan felépített szegedi egyetem laboratóriumaiban fedezte fel a C- és P-vitamint. Az egyetemi képzéshez szervesen illeszkedett, s azt mintegy betetőzte a tehetséges diákok és fiatalabb kutatók néhány hónaptól egy-két évig terjedő külföldi tanulmányútjainak a rendszere. Ennek érdekében külön ösztöndíjrendszert hoztak létre, s több külföldi magyar intézetet – Berlinben, Bécsben, Rómában és Párizsban – létesíttetek.

1 Romsics Ignác: Horthy Miklós levelei Zsitvay Tiborhoz 1949—1951. História, 1990/5—6. 33—35.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (411—413. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s