autumn, painting

Pilinszky János – Őszi csendélet

Közzétette:

 

 

Ha az őszt egybe kellene vetnem valamivel, egy hosszú ének befejező utolsó sorához hasonlítanám. A dallam elakad, de még nincs vége teljesen, átcsúszik az utolsó ponton, kitárt szárnyakkal tovább lebeg az emlékezetünkben. A gyümölcs megért, csak kosárba kell gyűjteni a fákról, a szőlőtőke roskad a fürtöktől, csak szüretre vár, a mezőről is elkívánkozik a széna. Kertekből és földekről pincékbe és kamrákba szorul a termés. A táj kifosztva, könnyes és ideges, egy-egy szakállas rózsatő tűnődik, mosolyog magában, aztán hátraveti fejét, rázza a sírás. Valahogyan kényelmetlenül érzi magát a gyümölcs, ha még kinn felejtették a fán, de ez a szorongás egyszeriben megenyhül, ha tálba kerül az asztalon.

Nézd, már mosolyog is! Igen, csak az emlékeinek szeretne élni, mint a nagy színész, ki elérte leghangosabb sikerét, s most emlékiratait rendezi, mint az öregedő szerelmes, ki nem akar már semmit, mert mindent megkapott, amit csak kívánhatott. Érdemes meglesni a kamrában egy halom almát. Szelíd, nyugdíjas mosollyal ismerkednek egymással, végtelenszer ismételgetve szokásos, egyszerű történetüket, mindig ugyanúgy és ugyanazt, akár valami kaszinóban. A körték valamivel tartózkodóbbak, ők az öregedő asszonyok, kik továbbra is megtartják derekuk karcsúságát, s csaknem mindent fiatalságuk tündéri illatából. Az asztalon, a tálban kényesen elrendeződnek, az almák fölé furakodnak, egy ismeretlen, titkos megállapodás jogán. Nem is tudják talán, hogy mindez tulajdonképpen szomorú. Utolsót illatoznak, tündökölnek a mulandóság máglyáján.

 

autumn, painting

Káldy Lajos: Őszi csendélet

Kint nyugtalanul és hidegen váltakoznak nappalok és éjszakák, ellenségesen egymás sarkába marva. A levegő tiszta és üveges, valami nyers tisztaság szorult tágas üregeibe. Hallgatagon, kifosztva ellenőrzik egymás félelmét a magányos fák, mint megrabolt szülők, kik nem mernek tudni, hallani elveszett gyermekük sorsáról. Gyászolnak és hiú reménykedéssel csalják magukat. Igen, a gyümölcsök eltűntek a nyárral, s ki tudja, mi lett a sorsuk? Talán zsúfolt városi piacok csarnokaiban szoronganak, mint a vágóhíd bárdja előtt összeverődő kis borjak? De erre jobb nem is gondolni. Ők a gyümölcstársadalom elesettjei, szegények rokonai, kik menedékházakba szorulva tengetik elárvult életüket. Ne beszéljünk róluk, aludjon csak a lelkiismeretünk!

Nem ilyen nemes, de egyszerűbb és meghatóbb a paprika, a szakállas kukorica, a repeső paradicsom sorsa. Parasztsors az övék, egyszerűbb az életük és alkonyuk is. Nem foglalkoznak annyit magukkal, nekünk sem olyan kedvesek, szűk helyen is megférnek egymással. Egyenesen föl kell fedeznünk szerény szépségüket, formátlan testük esendő kedvességét. Félszegek, de azért jól érzik magukat a védett pincében, mint a falusiak, ha vendégségben vannak. Ha az almák szelídek és kényesek a körték, a kukoricát és a paprikát az esetlen jóság, valami bujkáló, humoros mosoly jellemzi, s még halálukban, a kés alatt is engedelmesek. A gazda javát akarják.

Nem így a must és a virág. A virág éppúgy haldokol, igényes fejezetekben, mint az emberek. A szoba levegője pillanatra még szebb, még színesebb, mint a kertben volt, kibomlik, mint halála előtt a tüdőbeteg lány, de éjjel fázik, és kirázza a köhögés. Figyeli magát, néha túlzottan hiszékeny, máskor meg egy-egy pillanatra tökéletesen elereszti magát. Gőgös és segélyt kérő, megható és kiszámíthatatlan. Tanulhatna a paprikától.

A szőlő vagy a must meg egyenesen halhatatlan. Halála csak átváltozás, így adta vérét népéért a hajdani barbár törzsek fejedelme, hogy ereje alattvalóiban éljen tovább. A szőlőből must lesz, és a mustból bor. A szőlő ereje velünk marad, halálával kellett bevennie az időtlenséget. Ha körülnézel a pincében, vajon gondolsz arra, hogy isteneket őrzöl hordóidba zárva? Minden borospince a halhatatlanság szigete.

Gyümölcsök és virágok, boroshordók és józan vetemények: mintha emberi sorsokról lenne szó. Megadással élnek kedvünk és étvágyunk árnyékában, mint pogányok a párkák kezében. Hasonlatosak hozzánk. Különösen így ősszel, életük magaslatán és haláluk tövében. Megraboltuk velük a nyarat, de ők nem tiltakoztak a szöktetés ellen, valami titkos sorsközösség felénk húzza a szívüket. Bejöttek utánunk a házba, nincs bennük semmi ellenségeskedés, csöndesek és példaadóak.

Mi lesz velük, ha rájuk szabadít az éhség? Mi lesz a csendélettel? Az, ami tavaly és tavalyelőtt. Szép lassan, egyik napról a másikra fölesszük az ősz költészetét.

(Élet, 1943. október 31.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s