Humoros székely történetek

Közzétette:

 

 

A császárvágás

A „császárig” vitte a pörét az oláhfalvi székely atyafi. Ő úgy szekely_anekdotagondolta, hogy neki „szent” igaza van, de elverték rajta a port, hogy csak úgy füstölt hazajövet.
Ahogy megérkezik, a kapuból már előre bekiáltott a feleségének:
– Asszony, hallod-e?! Teréz te! Hozd ki azt a fejszét. Mert ha hiába mentem a „császárig”, hát ne is lássak semmiféle császárt!
S ezzel úgy tett, amint jónak gondolá s az udvaron díszelgő terebélyes császárkörtefát úgy kivágta, mint a pinty.

Mikor a kiló bejött

A városban szolgáló székely leányt elküldik egy kiló húsért, de hogy akkor jött be divatba a kiló, hát elfeledte az új szót. Viszza se akart menni, hogy újra kérdezze, hát így adta elő a mészárosnál:
– Már én nem tudom, hogy kilóg-e, belóg-e, de valami lógó húst adjon ezért a pénzért az asszonyomnak.

Az Olt meg a Küküllő folyókról

Régebbi időben nagy dolog volt, ha valaki Csíkból Udvarhely megyébe átment. A „küssőfődön” (külföldön) volt, tehát „járt-kőt ember”. Egyszer egy atyafi átmén valami ügyes-bajos dógában s amikor hazakerül Csíkba, az otthonlevők elkezdik kérdezni:
– Hát méjen világ van no, ott küssőfődön? Mit csinálnak az emberek? S mi egyéb?
– Hát ott es éppen olyan világ van, mint nálunk – mondja a járt-kőt atyafi -, de az emberek mind megbolondultak.
– Hát ugyan bizon méétt?
– Hát csak azétt, met az Oltot Küküllőnek híjják. (Az alcsíki góbé ugyanis azt hitte, hogy a világon csak az Olt folyó van egyedül).

A gondos egyházfi

Haldoklik az öreg székely és végrendeletet csinál. Hagyományoz mindenik fiának, hanem a végén eszébe jut, hogy ő hitközségi ember is. Mint jó egyházfi rágondol az egyházi emberekre:
– Azt a tinót, aki a tavaszon a havasba elvesze a szántás előtt hat héttel, hagyom az eklézsiának. Ha pedig megkerül, legyen a Mihály fiamé.

Borzfogás

Pali bácsinak gyönyörű borzbőr-tarisznya lóg az oldalán. A városban meg is bámulják, meg is kérdezik, mert két borz bőréből került ki a szép bőrtarisznya.
– Ugyan Pali bácsi, hogy lehet két borzot fogni?
– Hogy-e? – veti oda Pali bácsi, – hát megfogok hármat, elszalasztok egyet s megvan!…

A góbé tanúi

Bejön az irodába egy székely, aki valami verekedésben volt ludas. Nem történt ugyan semmi, mindössze a góbé úgy vágta fejbe Kis Jánost, hogy meghalt, de a törvényszék „akadékoskodott”. Tehát ügyvédre volt szükség.
– Úgy volt – mondja a fiskálisnak a székely – hogy én Kis Jánost csak meglöktem és ő aztán nekiment a falnak.
Az ügyvéd megcsóválja a fejét:
– Ezt bizonyítani kell. Ki látta, hogy így volt?
– Az egész falu látta.
– De tanuk kellenek. Két tanú. Két ember, aki látta. Hát ki látta?
– Az egész falu látta.
– Az nem ér semmit. Két ember kell, aki eljöjjön a törvény elé eskü alatt vallani, hogy Kis János a falnak ment.
– Olyan is van.
– Kicsoda?
– Hát … Nagy Péter, a sógorom. Meg Hajmás István, a komám.
A ügyvéd föllélekzik:
– Na végre! Hát ezek látták?
– Látták. Ott álltak mellettem.
– Hogy a falnak ment?
– Hogy a falnak ment.
– És eljönnek azt eskü alatt bizonyítani.
– El.
– Hát beírhatom a nevüket?
A székely megvakarja a fejét.
– Tessen azzal a beírással vagy holnapig várni. Előbb beszélek velök.

Oláhfalviakról …

 

Egy előkelő úr deszkát vásárolván, mialatt annak árát kifizeté lakában, a deszkaárus egészben meglátá magát a nagy tükörben, s nevetni kezde magában.
– Mit nevet, földi? – kérdi az úr.
– Én biz azt – volt a felelet – , hogy tova egy falumbeli embert látok, ne! Én jól ismerem őt s ő nem engem, nem akar ismerni a kevély büszke.
Két szekeres egyike bemvén egy főrangú úrhoz megtudni, van-e aladó gabonája, meglátá magát a nagy tükörben, s útitársát vélvén ott állani, kérdé megütközve hirtelen:
– Ugyan bizon, bátya, hát kied is itt van? Hiszen én kiedet ott künn a szekéren hagyám.
Egy királybíró utat csináltatván a Hargita közelében, látá, hogy egy oláhfalvi ügyes ember letette kalapját egy nagy kőre, s úgy töri vasbottal a követ, mondá neki:
– Földi! Tegye fel azt a kalapot, én nem akarom hogy senki süvegeljem engem, főképpen mikor munkában van.
– Én bizon nem is az ázért vettem le – mondá sajátságos egyszerűséggel az oláhfalvi.
Egy oláhfalvi elmés ember egykor ezzel álla bé egy főtanoda első tanárjához:
– Én azt hallottam, édes professor úr, hogy itt ma disputatio lesz, s azért jöttem, hogy tudjam meg, mi az a disputa?
– Az abból áll – monda tréfálódva a tanár -, hogy az egyik ember kérdést teszen a másik eleibe, s aki nem tud megfelelni a kérdésre, az tartozik hat forintot fizetni a kérdőnek.
– Jó – mond az oláhfalvi -, úgyhát disputáljunk mi ketten.
A tanár most leülteté őtet az asztal mellé, szembe magával, s letéve hat forintot az asztalra, monda:
– No, én azt kérdem tőled elsőben is, mondd meg nekem, ki volt Jézusnak az anyja?
– Azt már jól tudom, hogy Szűz Mária volt, hallottam a plébános úrtól is elégszer – felele az. – De ne menjünk most olyan messze – mond az oláhfalvi – , hagyjuk el azt a régi dolgot, hanem mondja meg a professor ár, hogy ki volt az én anyám?
– De azt csak nem tudhatom, hogy ki volt a te anyád – mondá a tanár.
– No, ha nem tudja, hát enyim a hat forint – mondá az oláhfalvi, s elkapván a hat forintot az asztalról, mint a szél, eltűnék a tanodából.
Egy havasalji ember deszkát vivén eladni kisfiával, szekere bedűlt a sáncba. Két útitársa odaérkezvén, helyreigaziták a szekeret. E szekeres továbbindultában mondá kisfiának:
– Minket mégis kisegíte a bajból a jószerencse.
– Minket bizon nem a jószerencse – mondá a fiú – , mert minket Pistabáék.
Egy deszkaárus a városban látván, hogy a fiacskája a toronyóra ütéseit számlája ujjain, kérdé tőle:
– Hány az óra, fiam?
– Négy vékony, kilenc vastag mindössze tizenhárom – felele a fiú.
Egy ember a havas alól peres dolgában a fővárosba mene az ügyvédehez, hideg télben, térdig érő hóban.
– Jó szánút van-e, földi? – kérdé tőle az ügyvéd.
– Biz én nem tudom, mert én gyalog jöttem – felelé az.
Egy deszkaárus a havas alól a városba menvén láta ottan egy rendkivüli kövér s egy rendkivüli sovány úriasszonyt, monda szekerestársának előbb a kövérre, aztán a soványra mutatván:
– Ne te, né! Ez tán mind megeszi annak a másnak a részit.
Egy nagy havas közelében huzamos idő alatt egy falucska keletkezett, hol azelőtt csak néhány juhászkunyhó volt. E falunak még vad s míveletlen lakói más falvak példájára egy diákot hozának a főtanodából a húsvéti ünnepre. A diák prédikálásával nagy kedvességet nyere előttük. E diák midőn hazaindula ünnep után közülök, néhányan megfogták őtet s elvágának egy kicsin darabkát a füle hegyéből. A sérelmes diák panaszt teve azért a tiszthatóságnál s aztán a szembesített bevádlottak így menték ott magukat:
– Mi e diákot igen megszerettük a szép tanításáért, s elvégeztük magunk között, hogy pünkösdre is eppen ezt a diákot hozzuk magunk közi, azért jegyztük meg a fülit, hogy azon jegyből ráismerhessünk, s annál könnyebben kiválaszthassuk a nagy sereg diák közül.
Egy ifiú ügyvéd a homoródi fürdőn létében kérdé mulatságból ottan egy oláhfalvi fiúcskától:
– Hát igaz-e az, hogy a ti falutokban lakó gazdák nem merik egészen végigszántani a szántóföldjüket, mert attól félnek, hogy ha egyik végére igen kimennek az ekével, addig a másik vége felbilen?
– Nemigen billedez biz az, hallja kend – felele a fiú – mert annak annyi kő van a végin, hogy nem tud felbilleni.

Tudják ők együtt

Hárman valának, akik Kolozsvárra igyekezének: András Ferencz, Ferencz András és András András. Mennek mendegélnek, mindenütt torony irányában. Megszólitja őket valaki:
– Merre mennek, atyafiak?
– Mi bizon Kolozsvárra?
– Tudja-e kend, hogy merre van Kolozsvár? – kérdi az egyiktől.
– Nem én.
– Hát kend?
– Én sem tudom.
– Hát kend?
– Én sem tudom, de tudjuk mi együtt.

Nyomós ok

Körutat tett a püspök a Székelyföldön. Minden faluban elébe harangoztak, csak Kápolnásfaluban nem. A püspök titkárjának feltünt ez a história, s alig várta, hogy valakitől megkérdezhesse az okát. – Éppen arra ballagott a harangozó; a titkár megszólitja:
– Hogy esik az, hogy kendtek nem harangoznak?
– Biz az rosszul esik; de hát annak hetvenhét oka van, hogy mi nem harangozunk.
– Mi lehet az első ok?
– A legelső az, hogy nincs harangunk.
No bemegy a püspök a faluba. A hivek ráesnek, hogy adjon nekik külön papot, mert nagyon megunták ezt a filialéskodást. A püspök kapaczitálni akarja őket:
– Nem lehet az kedves hiveim! Hiszen kendteknek se tornyuk, se harangjuk, se paplakjuk. A jó gazda úgy csinál, hogy előbb istállót épit, azután szerez marhát.
Erre megfeleltek tizen is:
– Kicsi baj az kegyelmes uram! Épitünk mi istállót hármat is, csak marhát adj nekünk.

Az oláhfalviakról …

Kőhalomban két oláhfalvi szekeres egyike bement egy nagygazda szászhoz, megtudni, hogy van-e eladó gabonája. Meglátva magát az előszoba nagy tükrében, azt hitte, hogy a komáját látja ott állni, s megütközve kérdezte:
– Ugyan bizony komám, hát kied s itt van? Hiszen én kiedet ott hagyám künn a szekéren.

Az oláhfalvi ember deszkát vitt eladni kisfiával együtt Segesvárra. Útközbe szekerük bedőlt a sáncba. Két szekeres falustársuk odaérkezvén, segítettek kiemelni a szekeret s továbbmentek. Mondta az apja a fiának:
– Minket mégis kisegített a bajból a jószerencse!
– Minket bizony nem a jószerencse – válaszolta a fia – hanem Pistabáék!

– „A fa ahová esik, ott marad” – azt prédikálta ma reggel a papunk – mondta az oláhfalvi ember a feleséginek -, de ez nem igaz, mert úgy megszűkült a fa mára a havason, hogy még a mély árkokból is mind elhordják.

Egy havasalji gazda a peres dolgát elintézni bement Székelyudvarhelyre az ügyvédjéhez, hideg télben, térdig érő hóban.
– Jó szánút van-e, bácsi? – kérdte tőle az ügyvéd.
– Én nem tudom, mert én gyalog jöttem – felelte a gazda.

 

Forrás: Lövéte.ro

One comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s