Zentai csata

Erdély és a Hódoltság nagy részének visszaszerzésével a Habsburg Monarchia a Mohács előtti Magyar Királyság déli határáig terjesztette ki fennhatóságát. A két birodalom közötti párharc ezzel azonban korántsem ért véget. A Monarchia nyugati lekötöttségét kihasználva és Nándorfehérvár visszafoglalásából erőt merítve az oszmán hadvezetés újra megkísérelte az elveszített területek legalább részleges visszaszerzését. 1697 nyarán maga a szultán, II. Musztafa irányításával indult meg egy 80 ezer fős török sereg előbb a Duna–Tisza köze, majd Péterváradnál irányt változtatva Erdély felé. A 60 ezer fős keresztény sereg, melyet Savoyai Eugen herceg vezetett, Zentánál ütközött meg a törökökkel szeptember 11-én. Létszámbeli fölényük ellenére a folyón éppen átkelő törökök ezúttal is súlyos vereséget szenvedtek. A 25 ezer halott között volt három pasa és maga a nagyvezír is. A szultán és kísérete Temesvárra menekült. Eugen herceg pedig Sarajevóig nyomult előre.

A zentai vereség után II. Musztafa megértette, hogy az Oszmán Birodalom Duna-medencei hatalma leáldozott; a Nándorfehérvártól északra fekvő vilajetek örökre elvesztek a Porta számára. Ennek köszönhető, hogy 1699. január 26-án olyan békét írt alá a szerémségi Karlócán a Szent Liga képviselőivel, amelyben a Temesköz és a Szerémség keleti szögletének kivételével minden magyar- és horvátországi hódításáról lemondott. Egyben ígéretet tett arra is, hogy a magyarországi elégedetlenkedőket a továbbiakban nem támogatja, és a határokat addig rendre megsértő portyázó rablócsapatokat felszámolja. Megtarthatta dalmáciai és dél-görögországi (moreai vilajet) hódításait Velence is, míg Lengyelország Podóliát, Oroszország pedig a Don-parti Azovot és környékét kapta.

A zentai csata (metszet)

A karlócai békével lényegében véget ért a török 150 éves uralma Magyarországon. Ennek pozitív jelentősége alig túlbecsülhető. A Balkántól eltérően, ahol ez az uralom előbb kezdődött, és jóval tovább, a 19. századig, sőt egyes részeken a 20. század elejéig tartott, Magyarország már a 18. század elején visszatérhetett a Szent István óta tartó európai mintakövetés és felzárkózás politikájához. Kérdésként merült fel persze, hogy erre a politikára milyen keretek és milyen feltételek között kerülhet majd sor.