Szinyei Merse Pál: Mályvák

Július

Közzétette:

 

 

Már reggel, ébredéskor, van a levegőben valami vészhírszerű.
A madarak hajnali fél három felé kezdik. Háromtól ötig vitatkoznak, készülnek a napra, az életre. Ezek a titkos órák. A város savanyú lepleibe göngyölten alszik, gyötrötten és aléltan készül a nappal harmincnégy fokos végzetére. De a kora hajnal,ez a gyöngéd, nemes és szagos júliusi hajnal az érettség egészséges és üde illatával lélegzik. Erkélyemen állok, reggel négykor, a fák között, hallgatom azt a finom zizegést, mellyel a fák ébrednek. Igen, ez a nyár, gondolom; s mintha elborítana egy érzés,amely nem alkudozik többé, s tele van egyszerű, testi emlékekkel: egy uszoda szagát érzem, a kajszibarack illatát, annak a viaszosvászonnal behúzott hencsernek hűvös szagát, melyen diákkoromban hasaltam júliusi délutánokon, s Jókait olvastam, boldog habzsolással, a „Kőszívű ember fiai”-t és „Erdély aranykorá ”-t. Azután egy domboldalt látok az alkonyatban,apám megy a jegenyék alatt, puskával kezében, előtte Castor és Pollux, a két barna vizsla, anyám a kertilak tornácán áll, fehér pongyolában, s a táj tele van barna és kék alkonyati árnyakkal. Negyvenéves lehet e pillanatban apám; sárga szalmakalapot visel, s vadásztáskájáról véres szemű fürjek lógnak le. A füzest látom, a sekély vizű folyó partján, a porfelhőt az országúton, a teleholdat a meleg éjszakában, Nepomuki Szent Jánosszobra felett. A szobor orrát letörték részeg vándorlegények. A tücsköket hallom. Az éjszakában nők nevetnek valahol, a füzes közt tót leányok fürdenek a folyóban. Ez a nyár, ilyen volt, emlékszem. Hajnali ötkor bemegyek szobámba, becsukom az ablakot. Író vagyok, mesterséges klímára van szükségem, hogy dolgozni tudjak. Nem lehet strandra járni júliusban és írni. Nem lehet negyvenfokos napfényben tántorogni az olvadó, szortyogó köztereken és írni. Az írás nem természetes mesterség. Sötét szobában,villanyfény mellett, e mesterkélt klímában dolgozom. Az ember maradjon hűséges mestersége feltételeihez. A bányász sem tehet másként, csak a nyirkos sötétben találja meg az ércet, melyet keresni és megtalálni élete egyetlen értelme. Így vigasztalom magam, amíg napközben – a külvilágból – csapzott küldöncök érkeznek, és rémhíreket mesélnek. Olvad az aszfalt, mondják,megöltek egy krupiét, az emberek ájuldoznak az utcán, a levegő elemeire bomlik a hőségtől, minden erjed, rothad és málladozik.
A sötét lakásban nesztelenül élek, meghallgatom e híreket, aztán visszaülök asztalomhoz, s egy-két sort írok, esetleg a nyárról, az égésről, a préritűzről, mely pusztítja a külső világot. Mit csináljak, mikor ez a dolgom, kánikulában is?
Este hét felé lemegyek az utcára. A nap még villog a János-hegy fölött, sárga dühvel, egy haldokló ámokfutó dühével. A gépkocsi, mely a szerkesztőségbe visz, dülöngél a meleg kövek között. Odabenn most kezdünk dolgozni, mikor a többiek – miniszterek, öntözők, mozdonyvezetők- napi munkájuk után már a zuhany alatt állanak. A szürkésfekete forróságban dolgozunk, mint a néger fűtők a hadihajó kazánja előtt. Munkások,újságírók,írók, ingujjra vetkőzve járunk a folyosókon, verekszünk az elemek lázadásával, a szellemi munka testi feltételeivel. Formába öntjük a párás, néha véres anyagot, melyet a forró nap megérlelt. Éjfél felé, munka után, sápadtan megyünk az utcákon, lehetőleg korrekten öltözve, mint a trópusokon a fehérek, akik kénytelenek fegyelmezettek maradni akkor is, mikor a természet fegyelmezetlen s a bennszülöttek elvesztik fejüket.
Hajnali háromkor megint künn állok az erkélyen. Hallgatom a madarakat. Arra gondolok, hogy az irodalom a mérsékelt égöv terméke. A trópusokon csak élni lehet. S még ezt gondolom, tikkadtan és honvággyal: nem is lehet rossz, a trópusokon. Nem is lehet rossz, élni, alélni az élet ötvenfokos, halálos ölelésében; élni, csak élni.

Márai Sándor – Négy évszak (Július)

Szinyei Merse Pál: Mályvák

Szinyei Merse Pál: Mályvák, 1868-69 Olaj, karton, 20,5 x 16 cm, Kiscelli Múzeum, Budapest

 

Szinyei Merse rendkívüli színérzékenysége legkorábbi művein is felfedezhető. Már müncheni akadémiai tanulmányai idején, 1867-68-ban meglepően üde, apró méretű tájkivágatokon bizonyította egyéni természetlátását, mellyel úgy vált a francia festők rokonává, hogy még nem is ismerte alkotásaikat. Elődeivel és legtöbb kortársával ellentétben Szinyei Mersénél a képegységet nem egy uralkodó tónus biztosítja – mint például Markónál az aranyló alkonyi színek -, hanem sokféle színfolt azonos fényereje.

A szabad levegőn megfigyelt fény- és színjelenségekre, a plein-air meghódításában az európai festészet számára olyan döntő fontosságú valőr-problémára a fiatal magyar néhány korábbi képén is ráérzett. De először a Mályvákon, illetve vele párhuzamosan készülő nagy kompozícióján, az Amerikában lévő Anya és gyermekein alkalmazta a zöld-piros kontraszthatást, mely későbbi főművein, így a Majálison is fontos szerephez jut. A két szín feleselése azonban cseppet sem zavarja a festmény lírai összhatását, meghitt hangulatát.

A Mályvákon Szinyei Merse két kedvelt tájélményét ötvözte. A felvidéki családi birtokon 1868 nyarán felvázolt mályvabokor mögé ugyanis a következő évben a müncheni művészvilág kedvelt kirándulóhelye, a Starnbergi tó festői tájhátterét festette, a habokat szelő apró vitorlással. A hazai mályvabokor pedig még egyszer szerephez jutott a pompás Ruhaszárítás vázlaton.

Szinyei Merse Pál (1845, Szinyeújfalu – 1920, Jernye)

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s