Santiago de Chile

Dél-Amerika „poroszai”

Közzétette:

 

 

Chile őslakói azoknak a vadászó és gyűjtögető életmódot folytató embereknek voltak az utódai, akik az évezredek folyamán a Bering-szoroson át érkeztek Amerikába. A Déli-Kordillerában csupán egyetlen nép dacolt a spanyol hódítókkal: az araukán törzshöz tartozó mapucsék. A spanyolok tapasztalhatták, hogy veszélyes ellenfélre akadtak bennük. Caupolicán és Lautaro, a két törzsfőnök 1553 karácsonyán csatára kényszerítette Pedro de Valdivia csapatait. Az öldöklésben életét vesztette a Santiagót megalapító Valdivia is. A mapucsék hosszú ideig sikeresen megóvták függetlenségüket, ami végső soron hasznára vált a chilei kultúrának is: indián elemei mindmáig megmaradtak. És az európaiakkal való keveredés eredményeképpen – miként a szakértők megállapítják – egész Dél-Amerikában itt a legcsinosabbak a nők. Az egyik ilyen „hozzáértő” John Byron tengernagy volt, Lord Byronnak, a híres angol költőnek a nagyapja. John Byron, aki őfelsége kalózaként hajótörést szenvedett Dél-Chile partjai előtt, így ír 1768-ban kelt úti-jelentésében: „A chilei nők feltűnően csinosak. Kibontott hajukat csupán néhány virággal díszítik, amit fésűvel tűznek fel. Nagy, csillogó szemük kifejező és huncut. Az asszonyok megközelíthetők és kedvelik a bókokat…” Mindehhez, valószínűleg tapasztalatból hozzáfűzi: „Nagyon csípős ételeket főznek; aki nem szokott ezekhez hozzá, órák múltán is ég a szája tőlük…”

Hatvan évvel később Mary Graham, egy angol kapitány özvegye viszont a férfiakra nem éppen hízelgő oldalvágással egészíti ki Byron beszámolóját: „Amíg a lányok és asszonyok szépségükkel és jó modorukkal tűnnek ki, a chilei férfiak inkább rútak és esetlenek…”

 

Santiago de Chile

Santiago de Chile modern, magas házaival és mutatós, régi épületeivel igazi európai városnak látszik. Sok lakója azonban nyomornegyedben él.

Sokszor találgatták, hogy a chileiek miért józanabbak, egyszersmind „poroszosabbak”, mint a többi dél-amerikai nép, jóllehet valamennyien ugyanazokat a spanyol gyarmati hagyományokat őrzik; miért szilárdabb immár másfél évszázada társadalmi rendszerük, miért fegyelmezettebb a hadseregük és miért megvesztegethetetlenebb a közigazgatásuk, mint a szomszédos országoké. Magyarázatként rendszerint az araukánok „spártai hagyományát” szokták emlegetni, amit persze nehéz lenne bizonyítani.

 

Llanquihue Lake Chile

A Llanquihue-tó Dél-Chile területén található Észak-Patagónia területén

1809-ben Chilében csupán 80 külföldi élt. Jó 40 évvel később azonban megváltozott a helyzet: Bernhard Philippi német tengerész szabályszerű német bevándorlási hullámot indított el. Az 1848/49-es forradalom bukása után sok német idealista vágott neki a messzeségnek. 1860-ig kereken 3000 német telepedett le Dél-Chilében és a Llanquihue-tó körzetében; a német bevándorlók száma a századfordulóig meghaladta a 10 000 főt. A chilei kormányzat 20 hektár szűzföldet adott minden telepes családnak és további 9-9 hektárt a családok felnőtt férfi tagjainak, ezenkívül évekre szóló adómentességet, anyagi segítséget és vetőmagot is biztosított. Manapság „Chile kertjé”-nek nevezik a jobbára németek lakta chilei tóvidéket, ahol mint mondják – évente 13 hónapig esik az eső. Bernhard Philippit egyébként – szolgálatainak elismeréseként – kinevezték a Magellán- szorosnál elterülő Punta Arenas kormányzójává. Egyik sétalovaglása alkalmával indiánok ölték meg.

Forrás: Ezerarcú világunk – Amerika (181-182. oldal) Dunakönyv Kiadó Budapest, 1992 ISBN 963 7961 04 6, ISBN 963 7961 05 3

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s