Közzétette:
Költő és esszéista, Poe, Baudelaire és Mallarmé örökségének folytatója és betetőzője. Mint a szimbolisták második nemzetségének tagja, Heredia és főleg Mallarmé tanítványa, tűnik fel tökéletes szonettjeivel a múlt század kilencvenes éveiben, majd csakhamar váratlanul búcsút mond a költészetnek, mert elégedetlen önmagával és az irodalom kifejezőeszközeivel, s mert a teljes és tevékeny élet után vágyakozik. Húsz esztendeig hallgat, s Leonardo egyetemes alkotómódszerét kutatva matematikai és filozófiai tanulmányokba süllyed. 1913-ban nekilát, hogy összegyűjtse és átdolgozza fiatalkori verseit. De új költeménye, a Fiatal párka (1917), amelyben a művészettől kíván búcsút venni, akaratlanul is új költői virágzásának nyitánya lesz. Valéry legfőbb témája maga a költészet. Nagy versei, a Hajnal, a Pálma, akárcsak apróbb remekművei, mint például A tündér, az ihlet ritka, kegyelemszerű pillanatát éneklik meg, Variétés (Változatok) című négy tanulmánykötetének írásai, valamint köteteket kitevő aforizmái és jegyzetei a költészet lényegét, a költői alkotást magyarázzák. A tiszta költészet – hirdeti Valéry – tiszta zene és tiszta matematika; szerinte az emberi mondanivaló nyersanyagának föl kell szívódnia és ki kell tűnnie a szavak mögött.
Paul Valéry (Sète, 1871. október 30. – Párizs, 1945. július 20.) francia költő, esszéíró, a 20. századi francia költészet kimagasló egyénisége.
Szegzárdy Csengery József
Forrás: Klasszikus francia költők (második kötet 610. oldal) Európa Könyvkiadó, 1984 ISBN 963 07 3208 9
Paul Valéry: Pálma
Nem takarva: dúsan ontva
baljós bája fényeit,
angyal tálal asztalomra
lágy kenyeret s tejet itt;
láng szemén a pilla rebben,
s látomásra ihletetten
hallom intő énekét:
rád a béke, béke szálljon!
Nézd a pálmát, mily sudáron
hordja terhe özönét!
Mennél lejjebb vonja súlya,
lénye annál teljesebb;
bő gyümölcse rásimulva
nemcsak terhe: vértje lett.
Nézd, amint a lombja reszket,
s mint a lassú szál, a percet
szeletelve szüntelen:
úgy választja, egyszerűen,
szét a földi halk derűt lenn
s a menny súlyát odafenn
Büszke bíró, ingva-ringva
fény meg árny közt, lassan így
játssza szinte egy szibilla
bölcsességét s álmait;
egy körében állni egyre,
hívogatva, integetve,
sosem ún a pálma meg…
Mily nemes báj, mennyi szépség!
Méltó rá, hogy ne becézzék
mások, mint az istenek!
Lágy, aranyló dala puszta
fuvalomra zsongni gyúl,
s mint egy selymes vért, a puszta
szellemére rásimul.
Zúg a számum, szórja meddő
magvait rá: egyre zeng ő,
bátran száll a hangja fel:
jósigéje önmagának,
csodát ígér, mit a bánat
vigaszul énekel.
Míg magáról mit sem tudva
föld és ég közt feszül ő,
méze kincse minden újra
nyíló nappal újra nő.
Édességét égi tartam
méri és ez oszthatatlan,
nem számlálja, hanem ép
eggyé oldja ama nedvben
napjainkat, melyben minden
mámor íze benne ég.
Néha már ha csüggedésbe
ejt e fénylő figyelem,
s árnyát könnyed ellenére
el nem űzi percre sem:
fösvénynek te mégse vádold,
bölcs ő, aki méltóságot
s aranyat gyűjt rejtekén:
érett telje dús nyarába
szent reményt visz vére árja
tornyosuló ütemén.
Vélnéd bár, hogy napja meddő,
s nem nyer vele a világ:
ő a mélybe gyökeret sző,
így munkálja a talaját.
És a bolyhos, száleres lény
föld alatti lénye csendjén
nem pihenhet soha már:
fut, ha kell, a föld szivéig,
míg eléri hűs vizét, mit
fönn a lombok szomja vár.
Várni, várni, várni, zsongja,
várni, zengi az azúr!
A csönd minden csöpp atomja
gyümölcsöt rejt zálogul!
S megjön majd a bő ajándék:
egy galamb, egy fellegárnyék,
fuvalom, mely alig ért,
nő, ki néked dőlne vállból:
s hullani kezd a drága zápor,
leborul a büszke térd.
Dőljön bár egy nép le zordan,
pálma!… mint a fergeteg!
Hömpölyögve lenn a porban
hadd tiporja terhedet!
Nem telt éved el hiába,
mert gyümölcsöd elbocsátva
oly szabad s oly könnyü vagy,
mint a szellem, mely ragyogva
kincsét szertetékozolja,
mégis egyre gazdagabb.
Fordította: Rónay György
