Hellasz és India találkozási pontja

Mohendzso-daro a pakisztáni történelem bölcsője. Az itteni pandzsábi Harappában végzett ásatások („Harappa-kultúra”) tárták föl a világ valószínűleg legősibb, fejlett városi-polgári kultúráit. Mindkét város kerülete öt kilométer, az épületeket égetett téglából emelték, melyek a vasútépítés során kerültek elő nagy mennyiségben.

Nagy Fürdő. Pakisztán, Mohendzsó-dáró, Indus-völgyi civilizáció, kb. i.e. 2300-1750

Az ásatások során sehol sem tártak fel önkényúr palotájára vagy udvari luxusra utaló jeleket. A leletekből viszont arra következtethetünk, hogy az utcákat tisztították, a szemetet elszállították, sőt gondosan kivitelezett szennyvízcsatornáik voltak, lefolyócsövekkel, melyek valószínűleg vízöblítéses vécékhez csatlakoztak. Az ősi Mohendzsodaro lakóinak számát több mint 30 000-re becsülik, s azt feltételezik, hogy ezek az Indus-völgyi kultúra városai, melyek összefüggésben vannak a Rigveda-himnuszokkal, India legősibb, Kr. e. 1500 és 800 között született irodalmi alkotásával, amelyben az istenek jóakaratáért fohászkodnak.

Kr. e. 1500 körül közép-ázsiai nomádok, árják (arya) törtek be az Indus völgyébe, s a lakosságot elűzték keletre, a Gangesz völgyébe. Egy évezreddel később – Kr. e. 518-ban a mai Pakisztán északi részén megjelentek a perzsák, I. Dáriusz király vezetésével. Két évszázad múlva (Kr. e. 327-ben) Nagy Sándor legendás hódító útja során Pandzsábba is eljutott. A Taxilában uralkodó, nagy hatalmú Taxiles királyt hűbéresévé tette, s Pandzsábon keresztül akart továbbnyomulni keletre, a mai India területére, amelyről azt hitte, hogy ott végződik a lakott világ. Az ötödik folyónál azonban, melyet a görögök Hyphasisnak neveztek )ma: Bea), saját katonái győzedelmeskedtek felette. Ők ugyanis, belefáradva a vigasztalan monszunesőzésekbe, nem voltak hajlandók uralkodójukat követni. Nagy Sándornak 326-ban délnek kellett fordulnia. Itt tizenkét hatalmas, toronyszerű oltárt emeltetett, majd több száz hajót számláló flottájával lehajózott a Hydaspesen (ma Jhelum), s az Induson át kijutott a nyílt tengerre.

Taxila romjai

A mai Taxila romvárosában – Rawalpinditől 35 kilométerre – az észak-nyugat-indiai kultúrtörténet újabb tíz évszázadának nyomait láthatjuk: Kr. e. 500 körül Taxila a perzsa Akhaimenida Birodalomhoz tartozott. A város akkoriban tudományos központ volt, ahol építészetet, képzőművészetet, jogot, orvoslást és gyógyszertant, de vadászatot, nyilazást és elefántokról szóló ismereteket oktattak. Nagy Sándor nyomán Taxila lett Hellasz és India találkozási pontja. Az indiai Maurja-dinasztia idején, a nagy király, Asóka (Kr. e. 273—231) uralkodása alatt tért át a lakosság a buddhizmusra. A hellenizmus és a buddhizmus egymásra találása elsősorban a híres Gandhara-művészet szobrain észlelhető: ezek ábrázolták először Buddha alakját.

Taxila sokáig a filozófia és művészetek központja volt; még kínai és görög utazók is felkeresték, A város nagyságának csak a hunok vetettek véget az ötödik században. Ma a romváros az északnyugat-indiai ókor legfontosabb lelőhelye: még ma is tele szobrokkal s más gyönyörűen kidolgozott kőfaragványokkal.

Forrás: Ezerarcú világunk – Ázsia, Ausztrália (345-346. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1993 ISBN 963 7961 04 6 ISBN 963 7961 33X