Az ezeréves köztársaság

San Marino a világ egyik legkisebb állama s egyik legősibb köztársasága. Története a kora keresztény időkbe nyúlik vissza. A legenda szerint Marinus, egy keresztény kőfaragó rabszolga Dalmáciából, Diocletianus császár (Kr. u. 284—305) üldöztetései elől menekülve átkelt az Adrián, s remeteként letelepedett az akkor még vad, úttalan Monte Titanón. Ott alapította meg – így szól a történet – a San Marino- kolostort. A jámbor Marinust nagy tisztelet övezte, s röviddel a halála után, a negyedik század közepén szentté avatták.

San Marino nemcsak város és vár, hanem valóságos kis ország.

Az iratokban viszont 885-ben szerepel először a San Marino-apátság neve. A kolostor körül hamarosan környékbeli lakosok telepedtek meg; így jött létre a Monte Titanón San Marino helység, az a település, amelyből később kialakult a császároktól és pápáktól független köztársaság.

Guaita tornya

A Monte Titano hatalmas, magas gerince az Etruszk-Appeninek keleti lejtőjén igen alkalmas volt erődítmény építésére. A három bástya, amely San Marino címerét díszíti, megvédelmezte a lakosságot az idegen támadások ellen.

A Parlament épülete előtt hagyományos egyenruhába öltözött milícia áll őrt. A 180 fős hadsereghez nincs szükség hadkötelezettségre. Ha azonban az államocskát veszély fenyegetné, minden 16-55 éves férfi köteles fegyvert fogni.

Elsősorban a Malatesta-dinsztia – amely 1295 és 1500 között uralkodott Rimini székhellyel Emilia Romagna fölött – próbálta újra és újra megszerezni a szabadságszerető kis államot. Ezek a kísérletek azonban minden esetben megbuktak a San Marinó-iak elszánt védekezésén. Történelme során San Marinót csak kétszer szállták meg rövid időre: Cesare Borgia és 1943-ban a német hadsereg.

„Két régenskapitány” kormányozza az állam hajóját

San Marino 1599-es „új” alkotmánya alapjában a régire épült. Ez a köztársasági statutum, amelyet 1939-ben a kor követelményeihez igazítottak, ma is érvényben van. Az „Általános Nagytanács”, a parlament évente kétszer, április 1-én és október 1-én választja meg tagjai közül a Capitani Reggentiket – a két régenskapitányt –, akik együttesen képviselik az államfői hatalmat. Beiktatásuk minden alkalommal nagy pompával zajlik. Történelmi zászlók, középkori ruhák és uniformisok, dobpergés és fanfárok gondoskodnak a színpompás látványosságról.

Az idegenforgalom egyébként is a kis appennini köztársaság legfontosabb bevételi forrása. Évente mintegy 2,6 millió turista keresi fel az országot. Nagy részük Emilia Romagna tengerparti strandjairól érkezik. De aki megteszi a kitérőt a 4400 lakosú városkába, fel a Monte Titanóra, ne számítson se nyugalomra, se felüdülésre, A szűk utcákon és tereken hömpölyög a turisták áradata.

Gyönyörű viszont a kilátás a kormánypalota előtti teraszról – amelyben az államtanács székel, és a Parlament ülésezik – nyugat felé, az Appenninek hegyláncára. A három bástya ormairól ellátni Rimini lankás tengerpartjára s az Adria kéklő vízére.

A bélyegkereskedelem jelentősége alig marad el az idegenforgalom mögött. Ebben csak kis része van a képes levelezőlapok fölbélyegzésének, sokkal nagyobb annak a ténynek, hogy San Marino a filatelisták számára Európa egyik legvonzóbb gyűjtőterülete. A köztársaság filatéliai hivatala rendszeresen küldi szét a gyűjtőknek a világ minden tájára a többnyire nagyon szép bélyegeket.

A „történelmi kompromisszum”

San Marino belpolitikája igen figyelemreméltó. A második világháború után s legutóbb 1978-tól szocialista-kommunista koalíció vezette „vörös köztársaság” volt. 1986 júliusában azonban súlyos nézeteltérésre került sor a baloldali szövetségesek között, s a koalíció felbomlott. A Kereszténydemokrata Párt kihasználta a lehetőséget, hogy ellenzékből végre kormánypárt legyen, s a kommunistáknak ajánlott szövetséget. Azóta a miniköztársaság a „történelmi kompromisszum” útján halad. A hetvenes évek közepének olasz modellje, a Compromesso storico, a kereszténydemokraták és a kommunisták szövetsége Itáliában csődöt mondott, San Martinóban viszont minden esély megvan rá, hogy a fekete-vörös koalíció hosszabb időre megmaradjon.