Közzétette:
I.
János a naptárt nézte. Vilma a bölcsőt ringatta.
– Ma négy éve… – szólott egyszerre lágy hangon János.
És szerelmesen nézett a feleségére.
Az asszony mosolygott.
– Én leány voltam, te gigerli voltál.
– Te miattad.
– Akkor zöld nyakkendőd volt, mint egy bokor fejes saláta. De jól illett János!
– Kivált mikor te kötötted meg, édes. Hanem másról van szó: tudod-e mi nap van ma?
– Micsoda?
– Junius 28.
– 28? Tudom. Ma négy éve volt az első légyottunk a városmajorban. A keresztuttól az ötödik fa; délután 3 órakor.
– Én már délben ott voltam. Te is 2 órakor. Rózsaszinü kurta ruha volt rajtad. A hajad egyágba fonva. Én azt mondtam: “Nagysád”. Te azt mondtad: “Sárvári ur”. Elmult szép nap. Soha nem tér vissza többé!
– Miért ne? Laczika mingyárt elalszik. Most egy óra. Ötig nem ébred fel. A dada addig mellette lesz. Ha ugy tetszik, Sárvári ur, három órakor találkozhatunk a városmajorban.
– Ez pompás gondolat!
– Azt a ruhánkat vesszük fel, amelyik akkor volt rajtunk. Zsófi! hozza le az ur pepitaruháját a padlásról.
– Te meg a rózsaszinüt veszed fel?
– Azt. A zöld nyakkendő itt van a skatulyában.
– És a hajadban rózsa lesz?
– Az. A piros szélü zsebkendőd ott van a menyasszonyi ruhám mellett, a sifonér aljában.
– Remeg-e majd ujra a kezed, mikor azt mondom: szeretlek!
– Bohó te! azért nem is szükséges kimennünk.
II.
A Krisztinavárosban laktak. János negyed óra mulva már lenn volt a zöldben.
Ugyanaz a szélehajtott bő pepita-nadrág; ugyanaz a cseperke-kalap; ugyanaz a fekete sétapálcza. Még arra is volt 
ideje, hogy a szakállát elől leborotváltatta és csak a füle mellett hagyott meg két kis bokrot. A bajusza végét göndörre süttette. A mellére piros szegfűt tüzött.
Amint ott ült a kijelölt helyen, a fa árnyékában és a pálczája végével a pepita-nadrágját veregette, ugy tetszék neki, mintha nem is volna igaz, hogy Vilma a felesége. Csak a várakozás hosszu perczei alatt gondolta ezt ki. Az ember igy szerelmi várakozásban gondol merészeket.
Egyszercsak felpirosodik a távoli lombok között egy világos rózsaszin ruha. Ribizli szinü selyem napernyő vet rája szines árnyékot. Rövidruhás, tizenhat éves leány. Öröm a járását nézni. Illik neki a járás! Az arcza olyan fehér, mint a gyöngyvirág. A szeme olyan kék, mint az ibolya.
Jánost valami ünnepi érzés szállja meg. Mintha harangoznának és fák halk, titlos hangon zsolozsmát énekelnének.
Pedig nem harangoznak. A völgy csöndes és néptelen. A rózsaszínü ruha nesztelenül lebeg a fű fölött. Vilma kedvesen és ártatlanul mosolyog.
– Álom volt-e hát?
János eléje siet. Megfogja a cseperke-kalap közepét és gyors negyedkört irva vele a levegőben, gigerlisen köszön.
– Jónapot Sárvári ur, – felel Vilma.
A szemét lesüti. Bátortalanul nyujtja a kezét.
Sárvári gyöngéden megfogja azt és egy pillanatig gondolkozik, hogy szabadna-e azt a kis kezet megcsókolni?
Mint akkor.
Vilma azonban idejekorán elkapja a kezét. Az arczához teszi, és panaszosan mondja
– Oh, mily meleg van Sárvári ur!
– Mintha csak az athléta-bálon volnánk. (Hogy emlékszik ez az asszony minden szóra!)
– Különben szép idő van, Sárvári ur.
– A hol nagysádot látom, nekem mindenütt szép idő van.
– Tegnap esső volt.
– Az isten szeret bennünket. Oh nagysád, ha kegyed volna az isten, szeretne-e… bennünket?
– A nénémtől alig birtam elszökni. Mennyi gyöngyvirág van itt Sárvári ur? Szedjünk gyöngyvirágot! Vendégünk jött és azt akarták, hogy zongorázzak. Segit nekem szedni?
– Akár egy boglyával. De valamit kérek.
– Mit?
– Hogy egy szálat ajándékozzon nekem belőle.
– Szivesen.
– De mielőtt ideadná azt az egy szálat, csókolja meg.
Vilma lesüti a szemét. Egy pillanatig tétovázik. Lenn a füszálak fölött egy méh döngicsél. A völgy csendes. Egy madár csicsereg a völgy lombjai között. Vilma az ajkaihoz emel egy szál gyöngyvirágot és gyorsan átnyujtja.
Nem néz oda. János lopva megcsókolja a kis kezet, Vilma elvonja a kezét. És néhány perczig szótlanul szedik a gyöngyvirágot tovább fölfelé a hegyoldalon.
Mint akkor.
– Ismeri a normafát?
– Melyik az?
– Az a nagy, ott a hegyoldalon.
– Ne menjünk addig. Ez az oldal oly szép, és oly csöndes. A virág már elég is lesz.
– Nincs elfáradva nagysád?
– Nem fáradok el soha.
– Itt megpihenhetnénk. Összerendezzük a virágokat. Jó?
– Jó lesz. De a fü…
– Napsütötte. Nem törik bele a ruhába.
Leülnek a puha füre.
Vilma ölében szétomlanak a virágok. A kis fehér ujjak gyorsan és izléssel rendezik. János
egy faágról vékony szalagokat hánt. S a gyöngyvirág elárasztja a levegőt illattal.
János megrészegszik ettől az illattól. Mámorosan néz a naphőtől átpirult kedves gyönge arczra.
– Vilma, édes kis feleségem – mondja megáradó szivvel.
És átöleli az asszonyt.
Vilma felsikolt.
– Sárvári ur, – mondja tiltakazóan maga elé tartva a kezét, – ön megfeledkezik magáról.
– De édesem, ne bolondozzunk. Olyan kedves vagy, hogy muszáj egyet czuppantanom arra a rózsás angyal-képedre.
– Megőrült ön, uram?
– De édes anyjukom!
– Uram, szólt Vilma fölkelve, ha egy szikra lovagiasság is van önben, egy védtelen leány helyzetével nem fog visszaélni
(Az ördögbe is, – mondja magában János, – ez az asszony képes itt kisütni, hogy nem is a feleségem.)
Vilma látva Jánosnak a zavarát, ujra visszaül, és mintha mi sem történt volna, álmodozva, szeliden mondja:
– Szeretnék közéje egypár vadrózsát. Közepére hármat, és a szélére vagy nyolczat. Mit gondol Sárvári ur: találunk az uton vadrózsát?
Jánosnak belecsendül az emlékezetébe, hogy ez a kérdés volt a bevezetése a szerelmi vallomásuknak.
– Találunk, – felelte, – de majd csak később, ha a Gül baba sírja felé megyünk haza.
– Szeretem a rózsát és különösen a vadrózsát. Mikor vadrózsabokrot látok, mindig könnybe lábad a szemem. Azt gondolom, szegény árva leány, mint én vagyok. Isten néz rá folyton az égből: éjjel csillag őrzi, nappal…
– Egy hű sziv.
Ugyanezek a szavak voltak. János is, Vilrna is könnyezve és mosolyogva pillantanak egymásra.
– Egy hü sziv – folytatta János – amely éjjel-nappal csillag gyanánt őrködik kegyed fölött, és soha el sem is hagyja. Oh kisasszony, édes Vilma nagysád, ha kegyed megértené ennek a hü szívnek a szavát.
– Ön rébuszokban beszél Sárvári ur.
– Szólhatok-e világosabban édes kisasszony, mielőtt tudnám, hogy kegyed hajlandó az én rébuszaimat megfejteni.
– Miért ne, ha nem nehezek. Mi az első kép?
– Egy kéz nagysád; egy picziny, gyönge liliomkéz. Ez a kezecske, – mondja János, a Vilma kezére gyöngéden rátéve a kezét.
– És mi a másik?
– Két sziv egy – lánggal. Azután két gyürü, egy oltár és egy egész mennyország.
– Rendkivül bonyolódott.
– Gondolja talán, hogy a két sziv egy lánggal nincs meg?
– Nem, azt nem gondolom, Sárvári ur.
– Kisasszony, – kiált fel ragyogó arczczal János, – hiszen én igy boldog vagyok!
A kisasszony lesüti a szemét. Sárvári elborítja a kezét csókjaival és boldogságában nem tud egyebet mondani, csak igy rebeg:
– Kisasszony, kisasszony, kisasszony.
Vilma fölrebben
– Jézus Mária!
– Mit mond kisasszony?
– Öt óra, haza kell menni!
– Dehogy kell, hiszen a néni csak hét órára várja. Csak még egy negyedóráig, kisasszony!
– Nem lehet, nem nem!
– De hát miért nem, kisasszony?
Vilma szemérmesen lesütött szemekkel felel:
– Cziczit kell adnom a fiamnak.
Forrás: Gárdonyi Géza – Tizenkét novella
Lighthouse 