Gárdonyi Géza – A megismételt idill

Közzétette:

 

 

I.

 

János a naptárt nézte. Vilma a bölcsőt ringatta.

– Ma négy éve… – szólott egyszerre lágy hangon János.

És szerelmesen nézett a feleségére.

Az asszony mosolygott.

– Én leány voltam, te gigerli voltál.

– Te miattad.

– Akkor zöld nyakkendőd volt, mint egy bokor fejes saláta. De jól illett János!

– Kivált mikor te kötötted meg, édes. Hanem másról van szó: tudod-e mi nap van ma?

– Micsoda?

– Junius 28.

– 28? Tudom. Ma négy éve volt az első légyottunk a városmajorban. A keresztuttól az ötödik fa; délután 3 órakor.

– Én már délben ott voltam. Te is 2 órakor. Rózsaszinü kurta ruha volt rajtad. A hajad egyágba fonva. Én azt mondtam: “Nagysád”. Te azt mondtad: “Sárvári ur”. Elmult szép nap. Soha nem tér vissza többé!

– Miért ne? Laczika mingyárt elalszik. Most egy óra. Ötig nem ébred fel. A dada addig mellette lesz. Ha ugy tetszik, Sárvári ur, három órakor találkozhatunk a városmajorban.

– Ez pompás gondolat!

– Azt a ruhánkat vesszük fel, amelyik akkor volt rajtunk. Zsófi! hozza le az ur pepitaruháját a padlásról.

– Te meg a rózsaszinüt veszed fel?

– Azt. A zöld nyakkendő itt van a skatulyában.

– És a hajadban rózsa lesz?

– Az. A piros szélü zsebkendőd ott van a menyasszonyi ruhám mellett, a sifonér aljában.

– Remeg-e majd ujra a kezed, mikor azt mondom: szeretlek!

– Bohó te! azért nem is szükséges kimennünk.

 

II.

 

A Krisztinavárosban laktak. János negyed óra mulva már lenn volt a zöldben.

Ugyanaz a szélehajtott bő pepita-nadrág; ugyanaz a cseperke-kalap; ugyanaz a fekete sétapálcza. Még arra is volt Zórád Ernő: Holdvilág utcaideje, hogy a szakállát elől leborotváltatta és csak a füle mellett hagyott meg két kis bokrot. A bajusza végét göndörre süttette. A mellére piros szegfűt tüzött.

Amint ott ült a kijelölt helyen, a fa árnyékában és a pálczája végével a pepita-nadrágját veregette, ugy tetszék neki, mintha nem is volna igaz, hogy Vilma a felesége. Csak a várakozás hosszu perczei alatt gondolta ezt ki. Az ember igy szerelmi várakozásban gondol merészeket.

Egyszercsak felpirosodik a távoli lombok között egy világos rózsaszin ruha. Ribizli szinü selyem napernyő vet rája szines árnyékot. Rövidruhás, tizenhat éves leány. Öröm a járását nézni. Illik neki a járás! Az arcza olyan fehér, mint a gyöngyvirág. A szeme olyan kék, mint az ibolya.

Jánost valami ünnepi érzés szállja meg. Mintha harangoznának és fák halk, titlos hangon zsolozsmát énekelnének.

Pedig nem harangoznak. A völgy csöndes és néptelen. A rózsaszínü ruha nesztelenül lebeg a fű fölött. Vilma kedvesen és ártatlanul mosolyog.

– Álom volt-e hát?

János eléje siet. Megfogja a cseperke-kalap közepét és gyors negyedkört irva vele a levegőben, gigerlisen köszön.

– Jónapot Sárvári ur, – felel Vilma.

A szemét lesüti. Bátortalanul nyujtja a kezét.

Sárvári gyöngéden megfogja azt és egy pillanatig gondolkozik, hogy szabadna-e azt a kis kezet megcsókolni?

Mint akkor.

Vilma azonban idejekorán elkapja a kezét. Az arczához teszi, és panaszosan mondja

– Oh, mily meleg van Sárvári ur!

– Mintha csak az athléta-bálon volnánk. (Hogy emlékszik ez az asszony minden szóra!)

– Különben szép idő van, Sárvári ur.

– A hol nagysádot látom, nekem mindenütt szép idő van.

– Tegnap esső volt.

– Az isten szeret bennünket. Oh nagysád, ha kegyed volna az isten, szeretne-e… bennünket?

– A nénémtől alig birtam elszökni. Mennyi gyöngyvirág van itt Sárvári ur? Szedjünk gyöngyvirágot! Vendégünk jött és azt akarták, hogy zongorázzak. Segit nekem szedni?

– Akár egy boglyával. De valamit kérek.

– Mit?

– Hogy egy szálat ajándékozzon nekem belőle.

– Szivesen.

– De mielőtt ideadná azt az egy szálat, csókolja meg.

Vilma lesüti a szemét. Egy pillanatig tétovázik. Lenn a füszálak fölött egy méh döngicsél. A völgy csendes. Egy madár csicsereg a völgy lombjai között. Vilma az ajkaihoz emel egy szál gyöngyvirágot és gyorsan átnyujtja.

Nem néz oda. János lopva megcsókolja a kis kezet, Vilma elvonja a kezét. És néhány perczig szótlanul szedik a gyöngyvirágot tovább fölfelé a hegyoldalon.

Mint akkor.

– Ismeri a normafát?

– Melyik az?

– Az a nagy, ott a hegyoldalon.

– Ne menjünk addig. Ez az oldal oly szép, és oly csöndes. A virág már elég is lesz.

– Nincs elfáradva nagysád?

– Nem fáradok el soha.

– Itt megpihenhetnénk. Összerendezzük a virágokat. Jó?

– Jó lesz. De a fü…

– Napsütötte. Nem törik bele a ruhába.

Leülnek a puha füre.

Vilma ölében szétomlanak a virágok. A kis fehér ujjak gyorsan és izléssel rendezik. János

egy faágról vékony szalagokat hánt. S a gyöngyvirág elárasztja a levegőt illattal.

János megrészegszik ettől az illattól. Mámorosan néz a naphőtől átpirult kedves gyönge arczra.

– Vilma, édes kis feleségem – mondja megáradó szivvel.

És átöleli az asszonyt.

Vilma felsikolt.

– Sárvári ur, – mondja tiltakazóan maga elé tartva a kezét, – ön megfeledkezik magáról.

– De édesem, ne bolondozzunk. Olyan kedves vagy, hogy muszáj egyet czuppantanom arra a rózsás angyal-képedre.

– Megőrült ön, uram?

– De édes anyjukom!

– Uram, szólt Vilma fölkelve, ha egy szikra lovagiasság is van önben, egy védtelen leány helyzetével nem fog visszaélni

(Az ördögbe is, – mondja magában János, – ez az asszony képes itt kisütni, hogy nem is a feleségem.)

Vilma látva Jánosnak a zavarát, ujra visszaül, és mintha mi sem történt volna, álmodozva, szeliden mondja:

– Szeretnék közéje egypár vadrózsát. Közepére hármat, és a szélére vagy nyolczat. Mit gondol Sárvári ur: találunk az uton vadrózsát?

Jánosnak belecsendül az emlékezetébe, hogy ez a kérdés volt a bevezetése a szerelmi vallomásuknak.

– Találunk, – felelte, – de majd csak később, ha a Gül baba sírja felé megyünk haza.

– Szeretem a rózsát és különösen a vadrózsát. Mikor vadrózsabokrot látok, mindig könnybe lábad a szemem. Azt gondolom, szegény árva leány, mint én vagyok. Isten néz rá folyton az égből: éjjel csillag őrzi, nappal…

– Egy hű sziv.

Ugyanezek a szavak voltak. János is, Vilrna is könnyezve és mosolyogva pillantanak egymásra.

– Egy hü sziv – folytatta János – amely éjjel-nappal csillag gyanánt őrködik kegyed fölött, és soha el sem is hagyja. Oh kisasszony, édes Vilma nagysád, ha kegyed megértené ennek a hü szívnek a szavát.

– Ön rébuszokban beszél Sárvári ur.

– Szólhatok-e világosabban édes kisasszony, mielőtt tudnám, hogy kegyed hajlandó az én rébuszaimat megfejteni.

– Miért ne, ha nem nehezek. Mi az első kép?

– Egy kéz nagysád; egy picziny, gyönge liliomkéz. Ez a kezecske, – mondja János, a Vilma kezére gyöngéden rátéve a kezét.

– És mi a másik?

– Két sziv egy – lánggal. Azután két gyürü, egy oltár és egy egész mennyország.

– Rendkivül bonyolódott.

– Gondolja talán, hogy a két sziv egy lánggal nincs meg?

– Nem, azt nem gondolom, Sárvári ur.

– Kisasszony, – kiált fel ragyogó arczczal János, – hiszen én igy boldog vagyok!

A kisasszony lesüti a szemét. Sárvári elborítja a kezét csókjaival és boldogságában nem tud egyebet mondani, csak igy rebeg:

– Kisasszony, kisasszony, kisasszony.

Vilma fölrebben

– Jézus Mária!

– Mit mond kisasszony?

– Öt óra, haza kell menni!

– Dehogy kell, hiszen a néni csak hét órára várja. Csak még egy negyedóráig, kisasszony!

– Nem lehet, nem nem!

– De hát miért nem, kisasszony?

Vilma szemérmesen lesütött szemekkel felel:

– Cziczit kell adnom a fiamnak.

 

Forrás: Gárdonyi Géza – Tizenkét novella

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s