Magyar rajzművészet XIX. század (2. rész)

 

 

A reformkor

A magyar művészet több évszázados dermedtségéből a reformkorban ébredt újjá. Ettől kezdve egységes folyam, mely ugyan későn fakadt és nagy utat kellett behoznia, de már 1870 körül Szinnyei Merse Pál művészetével beletorkollott az európai áramlás fősodrába. A forrás Barabás Miklós művészetéből eredt. De a magyar művészet megteremtésének előfeltétele a reformkori társadalom polgáriasodása volt. Nagy segítséget jelentett már a XVIII. század végén megszervezett irodalmi élet. Az írók, Vörösmarty, Bajza, Toldy nagyban hozzájárultak a magyar művészeti élet kialakításához. Ők karolták fel az Itáliából hazatért Barabás Miklóst, kinek itthon tartására különben az egész magyar társadalom összefogott. Barabás 1835-ös pesti letelepedése lezárta a századeleji szerény kezdeményezések korát s új korszakot nyitott meg. Ez időponttól számítható az új magyar művészet.

A magyar művészet kibontakozásának további állomásai a Pesti Műegylet 1839-es megalakulása, a Nemzeti Múzeum képtárának 1840-es és Marastoni Jakab festőiskolájának 1846-os megnyitása voltak. Mindezek egyelőre még szerény, de nagy jelentőségű intézmények voltak. A művész többé nem albumba gyűjtött vízfestményeit vitte el a megrendelőnek – aki azután a neki tetszőt olajban megfesttette – hanem kiállításon mutathatta be műveit. A képtár lehetővé tette a mesterek hazai tanulmányozását, a festőiskola pedig, legalább az iskolai rajzoktatás utáni első lépésükben tudott itthoni támaszt nyújtani festőinknek, így többek közt Zichy Mihálynak és Lotz Károlynak, s ezzel is hozzájárult a magyar művészet önállósulásához.

A század első felének magyar művészetét két tényező, Bécs közelsége és Itália bűvölete határozta meg. Pedig az európai művészet főáramlata ekkor már régtől fogva Franciaországban folyt, ahol a múlt megkötöttségei, az akadémizmus, a régi mesterek munkáiból leszűrt, szabályokba szorított, kész festészeti megoldások gátját, utat törve a további fejlődésnek, elseperte a romantika lendülete.

Az osztrák és a német művészetben a XIX. század uralkodó irányai a még a XVIII. századból eredő klasszicizmus, amely az akadémia uralmát jelentette és a romantika – szemben a nyugati, elsősorban a fejlődést vezető francia művészettel – nem mint egymás ellentétei, hanem kezdettől, már a XVIII. századtól fogva összeolvadva, korszakonként más és más arányú ötvözetet alkotva jelentkeztek. Az akadémia és a romantika e vegyületének alakulása hatott a magyar művészetre is a biedermeiertől a romantikán át, mely nálunk lényegében nem volt más, mint átmenet a kettő közt, a historizáló akadémiáig.

A friss, nyugati áramlatból, Delacroix lángolásából, Constable és Turner a levegő remegésén átszűrt színcsodáiból, a barbizoniak meghitt, földszagú képeiből mi sem jutott el idáig. A régi mesterek csodálatába merült Itália is csak akadémikus kötelékeket jelentett már ekkor. Barabás volt az egyetlen, ki Nyugaton jártában megérzett valamit az angol festészet szabad levegőjéből, de Bécs hatása alól végeredményben ő sem tudott szabadulni.

De ha a stílusban Bécs volt is a kezdeményező, kvalitásban a magyar művészek a bécsiekkel egy színvonalon álltak. A század elején Brocky, Melegh és Kozina miniatúráikkal , majd Barabás akvarelljeivel, a korszak végén pedig Borsos festményeivel nem epigonjai, hanem egyenrangú mesterei ennek a stílusnak.

A magyar művészet újjászületésétől kezdve a rajz útja azonos a festészet útjával, művelői ugyanazok voltak. A két művészeti ág azonban nem fedi teljesen egymást aszerint, amint egyes korokban, illetve egyes művészek munkásságában a rajz nagyobb vagy kisebb hangsúlyt kapott. A biedermeier korban azonban a rajz, főleg az akvarell és a kor egyik jellegzetes műfajának, az elefántcsontra festett arcképminiatúrának kedvelt technikája, a gouache, mint vázlat vagy tanulmány nem volt a festészetnek alárendelve, hanem önálló műként szerepelt és gyakran jelentősebb volt magánál a festészetnél.

Barabás Miklós (1810-1898) műveinek java részét akvarelljei alkotják. Olajképei jelentőségükben elmaradnak vízfestményei mögött. Rendszeresen nem tanult sohasem, technikai ismereteit vidéki dilettánsoktól, rajztanároktól szerezte, művészi tudását pedig arcképek rajzolásán edzette. Ezzel tartotta el magát diákkora óta. Egy rövid ideig járt a bécsi Akadémiára is, de ekkorra már kész művész volt s bécsi tartózkodása Markó és Brocky barátságán kívül újat már nem hozott számára. A művészi fejlődés magasiskoláját W. L. Leitch angol akvarellista műveivel való megismerkedése jelentette számára. Leitch-csel itáliai tanulmányútján, Velencében barátkozott össze, s az addigi aprólékos,száraz,bécsies ízű munkáit fölváltották festői, lágy, összemosódó, az atmoszferikus hatásokra fölépülő angolos vízfestményei. E korszakának és egyben egész működésének remekei a „Velencei alkony”, a lagunákból felszálló, párákba burkolódzó város sejtelmes látványa, a „Lidó” távoli napsütötte képe, a „Lago Maggiore” a felhőkön átderengő fényt visszatükröző vize vagy a hegyektől övezett „Gáldi templomrom” gomolygó felhők előtt megjelenő kopár falai az angol akvarell-stílust idézik. Ebből az időből származó ceruzarajzain, de némely vízfestményén is, főleg városképein, még átüt keményebb régi stílusa. Hazatérve azután egyre érezhetőbbé vált művein a rajzosabb bécsi modor közelsége, de ha gyengülve is, azért fel-felbukkannak még az angolos reminiszcenciák, mint az 1836-ban festett „Alföldi naplemente” felhők mögül előtűző búcsúsugarain és az esti hűvösségtől már nedves füvén vagy az 1838-ből származó „Tiszai táj”-on, e szinte mészölyös finomságú remekművén. A száraz, biedermeier naturalista, lefestő irány azonban mindjobban uralkodóvá vált művészetén, különösen arcképein, hol a megrendelők kicsinyes ízlése sem engedte szabadjára a művészt. E korszaka, mely az 1840-es, 50-es évekre esett, ha maradibb is az előzőnél, azért nem kevésbé gazdag szépségekben, a Pankert Viktóriát, Teleki Rózát vagy a művész feleségét ábrázoló vízfestménye bármely biedermeier-kori bécsi mesterrel felveszi a versenyt és az egykori szép, egységes stílusú empire Pest-Budáról készült vedutái, a „Lánchíd építése”, a „Dunapart”, az „Alduna sor”, a „Hajóhíd”, méltán állíthatók Rudolf Alt hasonló művei mellé. Utolsó, e nemben készült akvarellje egy városmajori fatörzset ábrázol 1856-ból. Arcképei közül, melyeken a kor minden neves alakját megörökítette, számunkra talán az 1848-49-es szabadságharc hadvezéreiről készített sorozata a legkedvesebb, melynek egyik kiemelkedő darabja a Bem tábornokot ábrázoló szép krétarajza. Az 1850-es évek végétől rajzai és akvarelljei gyérebbek lettek, s művészetében nagyobb szerepet kapott az olajfestmény. E késői munkáinak fődarabja, a magyar biedermeier festészet legszebb remeke a Bittó Istvánnét ábrázoló olajképe. Az öreg művészhez élete végéig kegyes volt a sors, még megérhette és láthatta annak a magyar művészetnek a kibontakozását, melynek létrejötte oly sokat köszönhetett neki.

 

William Leighton skót akvarelfestő arcképe

Barabás Miklós: W.L. Leitch arcképe, 1834

barabas_bem

Barabás Miklós: Bem József arcképe, 1849

barabas_bitto

Barabás Miklós: Bittó Istvánné arcképe, 1874

barabas_maggiore

Barabás Miklós: Lago Maggiore, 1834

barabas_galditemplom

Barabás Miklós: Hunyadi János gáldi templomának romjai, 1834

Barabás vállalva az itthon maradt festők mostoha sorsát, sokáig szinte egymaga képviselte a magyar művészetet. A mellette fellépő festők legnagyobb részének működése többé-kevésbé még külföldön játszódott le, bár a kiállításokra hazaküldött képeikkel tevékenyen részt vettek a magyar művészeti élet kialakulásában.

A reformkor Barabás mellé felsorakozó festői közül Kozina Sándor (1808-1873) működésének is egy része külföldön játszódott le. Követve a kitaposott ösvényt, előbb Bécsnek, majd Itáliának vette útját. 1835-ben Budán működött, egy évvel később a Felvidéket járta be, majd Nagyváradon (Oradea) dolgozott. 1841 és 1844 közt Oroszországban, Ogyesszában és Szentpétervárott (Leningrád) festett, innen visszatérve pedig megfordult Németországban, 1844-től a szabadságharc leveréséig otthonában, Felsőpulyán élt. Ekkor Párizsba emigrált. 1851-ben Londonban voltak sikerei, majd az Egyesült Államokban és Mexikóban dolgozott, honnan csak 1857-ben jött haza. Munkássága legjelentősebb részét akvarellel készült arcképei alkotják. Vedutákat is rajzolt, ezek azonban nem közelítik meg finom képmásait. Művei java része külföldön szóródott szét, de a megmaradt kevésből is megállapítható, hogy a kor egyik legjobb művésze volt. Választékos ízlésű arckép-akvarelljei gondos, előkelő kivitelükben, finom színezésükben felülmúlják kortársai legtöbbjének hasonló munkáit.

 

kozina_onarckep

Kozina Sándor: Önarckép, 1832

Ugyancsak külföldön élt és dolgozott Libay Károly Lajos (1816-1888), Libay Sámuel, a neves ötvös fia. A bécsi Akadémián tanultak mellett Waldmüller realizmusa volt rá hatással, mint ezt számos korai tájkép-akvarellje tanúsítja. Munkássága java részét vízfestményei és rajzai alkotják. Életét, egy-két hazai látogatásától eltekintve, külföldön töltötte. Ausztria, Svájc, Németország, Olaszország és Egyiptom festői tájain utazva készítette – stílusban egyre inkább a konzervatív romantika felé fordulva – előbb gondos, kitűnően iskolázott akvarelljeit, majd a művei túlnyomó többségét kitevő, halványszürke alapozással gyártott krétás papírra készített, aprólékos, finom akvarellel halványan átfuttatott ceruzarajzait. Ez, a tónusos papírra való rajzolás, ahol a fényeket az alapozás kikaparásával érték el, kedvelt rajzmodor volt ebben az időben. Hazai látogatása emlékét 1857-ből a többek közt Dévény (Devin), Árvavára (Oravsky Hrad), Balatonfüred, Tihany, Badacsony és Keszthely, 1861-ből pedig Tátrafüred (Starý Smokovec) és Debrecen szép látképe őrzi.

 

Libay_firenze

Libay Károly Lajos: Firenze,1852

Ellentétben a korábbi mesterekével, a biedermeier második, az 1860 körül már a romantika felé hajló nemzedékének művészetében a rajz és az akvarell a festészet mögött háttérbe szorult. Wéber Henrik (1819-1866) rajzai, néhány arckép-akvarell és késői, történeti témájú romantikus kőrajzainak vázlatai, kitűnő olajképei („Mosonyi Mihály és felesége”) mellett nem játszanak szerepet. Györgyi Alajos (1821-1863) „Deák Szidónia” nagyszerű arcképének és több, már a romantika felé mutató sötét tónusú, rendkívül festői női képmás alkotójának munkásságában ugyancsak alig akad rajz.

Közülük egyedül Sterio Károly (1821-1862) művészetében kapott jelentős szerepet az akvarell. Sterio bécsi tanulóévei után Pozsonyban (Bratislava), majd Pesten működött, mint rajzoló és litográfus. SchäfferAdalbert festőtársát, de különösen Feszl Frigyest bársonykabátban, piros sapkával megörökítő szép, festői akvarellje az átlagos színvonal fölé emelik művészetét.

 

sterio_feszl

Sterio Károly: Feszl Frigyes arcképe, 1847

Borsos Józsefnek (1821-1883), a magyar biedermeier utolsó képviselőjének működése is külföldön, Bécsben folyt le s 1861-ben már csak fotográfusnak és kocsmárosnak jött haza. A biedermeier stílus letűntével ecsetjét is letette. Előbb Pesten Barabásnál, majd Bécsben az Akadémián tanult és 1845-ben már beérkezett, keresett festője volt a császárvárosnak. Kissé egyhangú színezése és kemény ecsetkezelése ellenére kitűnő, kulturált művész volt. A nemes, előkelő szépségű„Lilamentés nő”, a „Bál után” és a „Nemzetőr” című arcképe a kor magyar festészetének legjobb alkotásai közé tartoznak. A rajz alig játszott szerepet művészetében s néhány tollal készült arcképe mellett leginkább barátja, August von Pettenkofen kőrajzában fennmaradt, az első magyar országgyűlést ábrázoló rajzából lehet következtetni rajztudására. Kisszámú olajképeivel azonos felfogású, szárazon kezelt vízfestménye közül egy honvédtiszt lovas képe tűnik ki jeles kvalitásaival.

 

Borsos_József_Nemzetőr

Borsos József: Nemzetőr, 1848

bal_utan

Borsos József: Lányok bál után, 1850

A kor műkedvelői közül három emelkedett művészi színvonalra. Esterházy Mária Leopoldina (szül. 1788), később Liechtenstein hercegné, kitűnő tájképfestő volt. Canovával állt kapcsolatban, ki egy egészalakos szobrot mintázott róla (1805-től), mely rajzolás közben ábrázolja. Egy 1805-ben készített szép, nagyszabású tájrajzát, mely jó képességű művészkézre vall, a brassói múzeum őrzi.

Forray Iván (1817-1852) többek közt az 1838-as pesti árvízről készített vízfestményeket, majd az 1842-es itáliai és egyiptomi útjának egyes jeleneteit örökítette meg rajzokban és akvarellekben. Ez utóbbi műveit, melyek jó és kulturált képességeket árulnak el, a művész halála után anyja Josef Heicke bécsi litografikussal kőre rajzoltatta és „Utazási album” címmel 1859-ben kiadatta. Három árvízi képe a Budapesti Történeti Múzeum újkori osztályán van, úti rajzainak és vázlatainak, valamint egyéb munkáinak egy része a Nemzeti Galéria tulajdona.

A harmadik jeles műkedvelő, Andrássy Manó (1821-1891) 1848-ban mintegy tíz politikai karikatúrát rajzolt, melyek litográfiában jelentek meg. Világos után külföldre menekült és beutazta a Közép-Keletet. Itteni élményeit „Utazás Indiában” című, saját maga illusztrálta könyvében írta meg, amely munkájáért 1858-ban az Akadémia tagjául választotta. A „Hazai vadászatok és sport Magyarországon” című 1867-ben megjelent album két vízfestményét közli Sterio kőrajzában. Ezek egyike a Széchenyi Istvánt lóháton a Lánchíd előtt ábrázoló közismert lap. Eredeti műve nem ismert s csak grafikában sokszorosított lapjaiból lehet finom rajztudására következtetni.

 

Forrás: Pataky Dénes – A magyar rajzművészet (14-17. oldal) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960

Kapcsolódó tartalmak:

1 hozzászólás a következőhöz: “Magyar rajzművészet XIX. század (2. rész)

  1. […] Magyar rajzművészet XIX. század (2. rész […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s