Magyar rajzművészet XII. – XVIII. század

Közzétette:

 

A magyar művészet könyve megcsonkítva maradt ránk. A középkor a gazdag lapjainak java részét kitépte, a XVI., XVII. és XVIII. század fejezeteinek pedig létrejöttét akadályozta meg a török háborúk és a török hódoltságot felváltó Habsburg-uralom elleni harcok szakadatlan áradata. A török hódítás ékként nyomult az ország szívébe és éppen a leggazdagabb központi részeken tűzzel-vassal pusztította a múlt művészeti emlékeit, úgyhogy jóformán csak a meg nem szállt országrészek emlékanyaga maradt meg. A nagymértékű pusztulás az amúgy is romlékony és könnyen kallódó rajzokat érintette a legsúlyosabban. A magyar rajztörténet néhány szórványosan megmaradt oldalát évszázadok hiányai választják el egymástól.

A török hódoltság nemcsak a virágzó középkori Magyarországot dúlta széjjel, hanem, megtörve a magyar művészet ívelését, hosszú évszázadokra szinte minden művészeti életet lehetetlenné tett. A félhold árnyékában, mely a XVI. század elejétől a XVII. század végéig vetődött rá a magyar történelemre, alig akadt magyar művész. S közülük is, aki tudott, riadtan menekült innen, Európa végvárából. Önálló magyar művészet ez időben nem volt, eltekintve a török meg nem szállta részeken, a Habsburg-uralom alatt álló keskeny nyugati és északi sávon és a töröktől függő erdélyi magyar fejedelemségben az alkalmi igényeket kielégítő, címereket, oltárokat, arcképeket vagy zászlókat készítő helyi mesterektől. A magyar művészek munkássága külföldre szorult és a külföld művészetébe kapcsolódott.

A XVIII. században, a harcok elültével sem változott lényegesen a művészet helyzete a hazai körülmények a művészeket továbbra is külföldre kényszerítették. A földig rombolt, kipusztított országnak több mint száz évre volt szüksége, hogy magához térjen. A század folyamán az egyre az egyre inkább jelentkező művészi igényeket, melyek ellátására itthon nem akadt ember – a külföldön működött magyar festők és az itthoni főúri és főpapi mecénások nem találva egymásra -, az országba hívott külföldi művészek elégítették ki. Ezeknek munkássága azonban a magyar művészet alakulására hatástalan volt. A magyar művészet történetének szövege csak a XIX. század elejétől válik összefüggő, folyamatos olvasmánnyá.

De ha a középkori magyar művészet csonkítva maradt is ránk, mint ahogy az elsüllyedt földrész emlékét néhány sziget őrzi, úgy ad hírt a művészetről a megmaradt emlékanyag, melynek legjobb alkotásai, Ják, Zsámbék, Kassa (Košice), Kolozsvári kepes_kronika_300xMárton és György Szt. György szobra, Medgyesi Miklós Képes Krónikája, Kolozsvári Tamás és az M.S. mester képei idéznek valamit az egykori Magyarország fényéből.

Ennek a nagyszabású művészetnek azonban három késői, XVI. század eleji szobrászrajz kivételével megsemmisültek. Rajzok ebből az időből – az említett három vázlat kivételével, melyek egy oltárszekrénybe ragasztva kerültek elő -, csak a nagyon megbecsült könyvtárakban, levéltárakban gondosan őrzött kódexekben és okleveleken maradtak meg. A kódexekben néhány rajznak szánt ábrázolás mellett a rajz többnyire csak mint befejezetlen, előrajzolt állapotban félbemaradt miniatúra szerepel. Az okleveleket pedig néha a kezdőbetűvel látták el díszítésekkel, melyek nagy része azonban inkább a kalligráfiához, semmint a rajzhoz tartozik. Mindezek az emlékek az önálló lapok, a műalkotások vázlatai hiányában nem adják a magyar középkori művészet rajzi vetületét, s legfeljebb egy részük annak egyik ágából, a miniatúra festészetből mutat némi ízelítőt, de a kép itt is nagyon töredékes, hiszen a rajzok nem a kvalitás, hanem a véletlen válogatásában maradtak meg.

A első ránk maradt rajzok a XII. század végéről származnak a boldvai bencés pray-kodexkolostorból s a Pray-kódex őrizte meg őket az első magyar irodalmi emlékkel, a Halotti Beszéddel együtt. Az öt rajz Jézust a kereszten, a keresztlevételt, a sírbatételt, a szent asszonyokat a sírnál és a trónoló Krisztust ábrázolja.. A tollal és tintával készült rajzokat ismeretlen szerzetes művész egyes helyeken míniummal és kék festékkel színezte, de a színezés ellenére vonalas jellegük miatt nem a festett miniatúrák, hanem a rajzok közé tartoznak. A kódex szövege és a rajzok egyaránt a magyar művészet román kori latin tájékozódását követve, francia minták után igazodnak.

A Pray-kódex rajzaival rokon egy XIII. század eleji, a németújvári (Güssing) ferences könyvtárban őrzött Misekönyv tollal rajzolt, míniummal és sárgával színezett kánonképe.

Ugyancsak a Pray-kódexhez kapcsolódik a bécsi National Bibliotheknek egy, a X. század végéről származó délnémet kódexébe (cod. lat. 55.) – mely a XI. és XV. század közt Budán, a dominikánusok tulajdonában volt – a XIII. század elején berajzolt, hangszereket és citerán játszó alakokat ábrázoló nyolc magyar tollrajz.

A kódexek mellett az okleveleken fent maradt rajzok egyik legkorábbi emléke IV. László egy 1276-ból származó oklevelének díszítése, mely egy sárkányt és két madarat ábrázol.

A festett miniatúrákkal illuminált s épp ezért a festészethez tartozó kódexek gazdag és fényes sorában a a gótika idejéből is Doctrina_Christianaakadnak – sajnos csak a szerényebbek között – olyanok, amelyek rajzot őriznek. Így a Szt. Ágoston „De doctrina christiana” című munkáját tartalmazó kódex (Pozsony[Bratislava], Káptalani Könyvtár, No.35.), melyet a benne levő bejegyzés szerint Tamás csázmai és zágrábi kanonok 1409-ben Budán vásárolt, egy, a XV. század legelejéről származó, angyali üdvözletet ábrázoló tollrajzot őriz.

A gótika következő rajzi emléke az oklevelek közt található. Az inkább a kalligráfiához, mint a rajzhoz tartozó szokásos virág- és állatábrázolások közül Rozgonyi Simon országbíró egy 1410-es oklevelének N kezdőbetűjébe rajzolt férfiarckép emelkedik ki finomságával.

A XV. század közepéről származik egy szép, Krisztust a keresztfán ábrázoló tollrajz, melyet egy 1363-askeltezésú, befejezetlen Missáléba (Széchényi Könyvtár, cod. lat.91.) mintegy nyolcvan évvel később rajzolt be a kánon elé az ismeretlen művész.

Ugyancsak utólagos berajzolás az 1479-ben Váradon (Oradea) készült Dubniczi Krónika (Szécsényi Könyvtár, cod. lat.165.) első oldalán levő két rajz, egy Máriát ábrázoló, ónnal készült, elmosódott vázlat és a trónoló Atyaistent a megfeszített Krisztussal és a Szentlélekkel ábrázoló, a színezés némi nyomát mutató tollrajz. A rajzok stílusa már a románkor latin inspirációját a késő gótikában felváltó németes igazodást tükrözi s mintaképük valószínűen német fametszet volt.

A gótika következő emlékei egy 1480 és 1485 közt vezetett latin nyelvű eperjesi (Prešov) királyi adólajstromban fennmaradt, a művészinél nagyobb művelődéstörténeti értékű tollrajzok, melyeket, mint a számadáskönyvben magát megnevezi, Lőrinc, eperjesi jegyző készített. A tizenhat lapos füzet címlapján 1480-ból Veronika kendője, 1485-ből pedig a tizedik lapon egy tűzokádó, a holdsarló előtt elvonuló sárkány, a tizennegyedik lapon egy lándzsás, páncélos lovag és az utolsó lapon Szt. Kristóf ábrázolása szerepel.

Szalkai László, a később Mohácsnál elesett esztergomi érsek 1489-ben Sárospatakon írt Adnotationes Astronomicae, philologicae című kódexébe (Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, Mss. II. 395.) egy színes asztronómiai táblát és hat asztronómiai és zenei vonatkozású, a Manus Guidonist, Arbor Consanguinitatist, és az Arbor Affinitatist ábrázoló, inkább csak művelődéstörténeti érdekességű, fekete és vöröstinta tollrajzot készített, melyek a korabeli német munkák hasonló ábráit követik.

Német és németalföldi minták után elsősorban az E.S. mester metszetei után dolgozott Máté, milethiczi presbiter és othnyai plébános, kinek három ismert, gazdagon díszített kódexe közül időrendben az utolsó, Szentlászlói Thuz Osvát, zágrábi püspök antifonariuma (Zágráb, Egyetemi Könyvtár, M. R. 10.) őrzi egy rajzát. Ugyanis a kódex huszonkettedik lapjára tervezett díszes miniatúra a püspök 1499-ben bekövetkezett halála miatt tollal felvázolt, befejezetlen állapotban maradt.

A késő gótikában érvényesülő német hatás az országszéleken, elsősorban a Felvidéken jelentkezett a városok, a polgárság művészetében. Ezzel párhuzamosan élt a latin tájékozódás, melynek központja a királyi udvar volt. A korábbi francia igazodást azonban az Anjou-ház uralkodása óta az olasz váltotta fel, mely azután Mátyás király fényes quattrocento udvarából szétáradva életre hívta a magyar humanizmust és reneissance-ot.

Lossai kódex2A magyar reneissance első rajzi emléke az itáliai egyetemeken tanult számos magyar diák egyikétől, Lossai Pétertől származik, ki a bolognai egyetemen 1498-ban készített geometriai jegyzeteit (Széchényi Könyvtár, cod. 197.) illusztrálta igen szép, művészi színvonalú, olaszos stílusú rajzokkal. A tizenhatlapos jegyzet majd minden lapját díszíti egy-egy finom, gazdag építészeti, szobrászi és tájképi, a rajzok előterében pedig csendéleti elemekből álló tollrajz.

A következő emlékek egy lőcsei (Levoča) iskolához tartozó szobrásznak három, Szent Pált, Mátyás apostolt és az Okos szüzek három nőalakját ábrázoló rajza, a királyi udvarból szétáradó reneissance stílus mellett a felvidéki városok művészetében továbbélő késői, már a XVI. századba átnyúló gótikát képviselik. E rajzok egy közelebbről ismeretlen, egykori lipótmegyei plébániáról kerültek elő, egy 1520-ról keltezett oltárszekrényből, melynek mennyezetébe ragasztva, hátoldaluk kékre festve, a szobrok hátteréül szolgáltak. Tintával és tollal készültek, csak Mátyás apostol köpenye van akvarellel árnyékolva. Művészi jelentőségük nem nagy, de megbecsülhetetlenek, mint hiteles szobrász vázlatok – a nagy művészek egyetlen rajzi emlékei – melyek betekintést engednek a felvidéki szobrászműhelyek gyakorlatába.

A XVI. század közepéről származik, mint Mátyás király fényes udvarának távoli visszfénye, a magyar reneissance utolsó, Bakocz_gradualeelkésett rajzi emléke, az Erdődi-Bakócz kódex néhány előrajzolt, de be nem fejezett miniatúrája. A mű már magán viseli a 150 éves török megszállás kezdetének, a mohácsi vésznek cezúráját. A kódex díszítését II. Lajos budai címerfestő műhelyének olasz művésze, Francesco de Castello Ithallico kezdte el 1519 és 1525 között. Munkája befejezésében azonban a mohácsi vész megakadályozta, s a művet Oláh Miklósnak egy magát I. K. monogrammal jelölő magyar miniátora folytatta 1557-ben. Elődjének a Mátyás-kori budai udvari miniatúra festészetre visszanéző stílusát követte, de munkássága könnyen elválasztható a főleg színezésben gazdagabb olasz mestertől. A kódex díszítését azonban I. K. mester sem tudta befejezni s így több dús, növényindás, címeres és figurális lapszéldíszítés rajzban maradt.

1588-ból maradt ránk az iparművészet első rajzi emlékeként, Kiniger Kristóf soproni ötvös egy kehelyterve. A rajzot a soproni múzeum őrzi.

Wathay2A török harcokat idézi a régi magyar rajzok legmeghatóbb emléke, Wathay Ferenc illusztrációkkal díszített kézirata az 1604 és 1605-ös évekből. Wathay 1568-ban született a Sopron megyei Nagyvágon. 1584-től fogva katonáskodott a végeken, 1602-ben már mint hadnagy Székesfehérvárott sebesülten török fogságba került. Budára, majd Belgrádba vitték. Innen 1603-ban láncaitól megszabadulva megszökött, de Karánsebes ( Caransebeș) táján a török zsoldban álló szerbek elfogták és Temesvárra (Timișoara) vitték. Rövidesen innen is megszökött,de Lippa (Lipova) vára körül a törökök ismét elfogták és Konstantinápolyba hurcolták. Itt készült az „Énekes keönw, melyet en Wathay Ferentz az Fekete tenger mellett az Fekete toronyban Constantinapolion keöuwll ualo Niomorult Rabsagomban szereztem…” című műve, melyben a címben említett énekeken kívül rajzokkal kísérve megírta élete történetét. Kéziratának szövege művelt emberre vall, s rajzai szerint ismerhette a kor illusztrált hadászati kódexeit is. Wathay tintával és tollal készült, vízfestékkel színezett, nem minden iskolázottság és gyakorlat nélkül készült rajzai, melyek azonban sokat megőriztek a dilettáns naivságból, végigkísérik szomorú sorsát. Megrajzolta többszörös elfogatását, raboskodásai helyét, az egykor Nándorfehérvár néven magyar végvár Wathay1Belgrádot és a konstantinápolyi Héttornyot, magát a börtönben talpig vasban, megcsapatását vagy amint az ablakon át nézi az eget. További sorsa ismeretlen, de minthogy kézirata már Magyarországon volt, még mielőtt a portától a XIX. század végén a magyar emlékek visszakerültek volna, feltételezhető, hogy fogságából kiszabadulva egyszer mégis hazajutott.

A XVII. században külföldre kényszerült magyar művészek, az Angliában és Spanyolországban dolgozott Privigyei János (1627-1647 közt), a Németországban és Ausztriában működött Spillenberger János, Spillenberger János Melchior és a Hollandiában és Angliában élt Bogdány Jakab közül a három utóbbitól ismeretes rajzi emlék.

Spillenberger János (1628-1679) kassai (Košice) festőcsaládból született. Hazulról már fiatalkorában elkerült. Iskoláit a pomerániai Stolpban végezte, festeni pedig Münchenben tanult, Johann Ulrich Loth műtermében. 1658-ban Magyarországon dolgozott, mint ezt Zabler Jóbot, lőcsei prédikátort ábrázoló rézkarcának felirata tanúsítja. Az itt közölt, egykor a de Ligne hg. képtárában s most a bécsi Albertinában levő rajzainak jelzése szerint -„J. Spillenberger Hung. fe. Venet. 1660” – ez időben Velencében dolgozott. 1663-ban Münchenben, 1664-től Augsburgban, majd Bécsben működött. 1679-ben halt meg, mikor a pestis elől Bécsből Augsburgba menekülve családjával együtt Passau közelében vesztegzár alá került. Bár 1658-as itthoni tartózkodását leszámítva külföldön működött, művei jelzésén legtöbbször feltüntette kassai eredetét és magyar nemes voltát. A korabeli olasz igazodású német barokk festészet hatása alatt készült művei közül mintegy harmincöt rajza maradt meg, melyeket a bécsi Albertina, a linzi Landesmuseum, a darmstadti Hessisches Landesmuseum, az erlangeni egyetemi könyvtár és a müncheni grafikai gyűjtemény őriz. Legszebb rajzai a Münchenben levő „Keresztre feszítés” és „Tóbiás az angyallal”, továbbá az erlangeni „Vénus Ámorral” című lapjai, melyek dús festőiségükkel kitűnő rajzolónak mutatják.

Fia, Spillenberger János Melchior, a magyar rézmetszés történetében játszott előkelő szerepet. Egyetlen hiteles, jelzett rajza, egy Szent Sebestyén-t ábrázoló lap, a würzburgi egyetem rajzgyűjteményében van. Valószínű azonban, hogy ő készítette még az eddig apjának tulajdonított müncheni „Parkrészlet fürdő nőkkel” című rajzot is.

Bogdány Jakab 1660-ban született Eperjesen (Prešov). 1680 előtt került Bécsbe apjával, Bogdány Lajossal együtt, ki az udvarnál járt követségben. Itt kezdett festészettel foglalkozni, s bár munkái ez időből nem ismeretesek, érdeklődését már ekkor – nyilván az itt dolgozó J. A. van der Baren és Herman Verelst ,műveitől irányíttatva – gyümölcs- és virágcsendélet s az állatfestés kötötte le, minthogy 1684-ben Bécsből a kitaposott itáliai út helyett Hollandiába ment tovább képezni magát. Művészete Hollandiában érett meg Williem van Aelst, Abraham van Beyeren és főleg Melchior de Hondecoeter hatása alatt. Hollandiából 1690 körül a holland orániai Vilmosnak az angol trónra történt meghívása után Angliába költözött át s itt 1694-ben Mária királyné, 1700-ban pedig III. Vilmos részére dolgozott, sőt Albemarle grófnő hagyatékának 1744-es hágai árverési katalógusa szerint III. Vilmos udvari festője volt. 1700-ban megkapta az angol állampolgárságot. Angliában a melléknevén Hungarian-nek nevezett Bogdány kitűnően megállta a helyét s a királyi pár mellett számos előkelő megrendelő részére is dolgozott. 1724-ben halt meg Londonban.

Bogdany,_JakabEgyetlen ismert gouache festménye a rá legjellemzőbb madárképek közül való. Baromficsendéletet ábrázol galambokkal, tyúkokkal, pávával, kacsával és libákkal egy majorudvar szélén. A mű keletkezési ideje, festményeivel egybevetve, a kompozíció áttekinthetősége, a világos színezés, a kissé rajzos, sima festésmód és az ábrázolás plaszticitása alapján, szemben korábbi műveinek tömöttebb komponálásával, sötétebb színeivel és lazább formaadásával az 1710-es évek elejére tehető.

Bogdány művészete, melynek e lap méltó képviselője, a holland kismesterekhez hasonlóan szűk térre szorítkozott, de műfajának, a csendéletnek és a madárábrázolásnak korlátai közt nagy mesterségbeli tudása méltán szerzett számára máig is élő hírnevet.

A XVIII. század rajzi emlékei közül sajnos, Mányoki Ádámnak (1673-1757), a kor legjobb művészének művei hiányoznak. Az Ernst Múzeumból a Fővárosi Képtárba, majd a Szépművészeti Múzeumba került állítólagos rajza, melyet Lázár Béla mint önarcképet közölt, nem bizonyult hitelesnek.

Orient_József_TájképKortársa, a feketevárosi Orient József (1677-1747) Bécsben dolgozott, mint az Akadémia aligazgatója. Tájképfestő volt, akinek stílusa a német akadémikus festészet hatására alakult. Rajzai közül egy krétával készült önarcképe ismeretes.

Ugyancsak Bécsben működött a század végén, nem kevesebb sikerrel a pozsonyi (Bratislava) Schallhas Károly FülöSchallhas Károly Fülöp (1767- 1797), ki a tájképrajzolás tanára volt az Akadémián. A preromantikától érintett akadémikus tájképstílusban dolgozott, festményein éppúgy, mint számos akvarelljén és tussal vagy biszterrel lavírozott rajzán.

A külföldön működött festők rajzai mellett az itthon dolgozó, szerényebb képességű mesterektől is maradtak fenn rajzok. E művek legjelentősebbjei a festészet és a rajz határterületét alkotó címeres levelek. A címerfestés a középkori és renessaince miniatúrafestés derivátumaként Szapolyai János udvarában, majd az erdélyi fejedelmi kancelláriában élt tovább. A XVII. század elejéről névszerint is ismert egy mester Fejérvári, vagy Címeríró Pál, ki Rákóczi Zsigmondnak dolgozott. A címereslevelek stílusa a renessaince motívumokból kialakult magyar ornamentális stílus, mely később a népművészet alapja lett. A címerek díszítő elemeinél jelentősebbek a címerpajzsok ábrázolásai, melyek a művészi mellett még rendkívül fontos kultúrtörténeti értékekkel is bírnak.

A címereslevelek stílusához kapcsolódik az a néhány arckép akvarell is, mely ránk maradt: Thúrzó György nádor 1616-ban akvarellel készült portréja a a Történelmi Képcsarnokban és Rósa Imre, a garamszentbenedeki (konvent íródeákjának egész alakos képmása a XVII. század közepéről, melyet a garamszentbeneki (Hronský Svätý Beňadik) hiteles helyi levéltár őriz. (Mindkettő képet közli a Magyar Művelődéstörténet III. kötete a 106 és 370. oldalon.)

Ezeken kívül csak dilettáns munkák ismeretesek. viseletképek, szabásminták stb. A céhekben dolgozófestőkről, noha ezek inkább mesteremberek, mint művészek voltak, nem maradt fenn rajz, bár hogy készítettek ilyen munkákat is, bizonyítja a kolozsvári képíró céhnek Balogh Jolántól idézett, („A magyarországi művészet története” I. 1956, 319. o.)1653-as irata, mely szerint a céh legényeinek mesterremekként egy-egy egész alakos önarcképet kellett festeni olajban és akvarellben.

A XVIII. század folyamán egyre több a rajz. Túlnyomó többségük szobor- és épületterv. Valamennyi azonban, szinte kivétel nélkül, itt dolgozó külföldi szobrász vagy építész munkája.

A többi mester közül a rézmetszőktől ismeretesek még rajzok. Pollencig József (működött 1787-1795 közt) három kedvesen naiv rajzot készített Sándor Lipót nádor újévi üdvözléséről és a nádor budai palotájában adott bálról. Rajzai a Szépművészeti TischlerMúzeumban vannak. A XVIII. század legjobb magyar rézmetszőjének, Tischler Antalnak (működött 1781-1793 közt) – ki 1787-ig az egri líceum rajztanára volt – keze vonását csak metszetei őrzik. A Jankovich Antalt, Dugonics Andrást és Orczy Lőrincet ábrázoló kitűnő lapjai feliratán jelzi, hogy az arcképeket ő is rajzolta, sőt a Horányi Eleket ábrázoló metszetének feliratán mint festő szerepel. Czetter Sámuelnek (1770-1829 után), a századforduló legjobb magyar rézmetszőjének rajztudására már nemcsak a Batthyány Józsefet ábrázoló lapjáról lehet következtetni, melyet a jelzés szerint ő is rajzolt, de ismeretes tőle egy arckép-miniatúra is, melyet a Budapesti Történeti Múzeum újkori osztálya őriz.

A műkedvelők sorát Mikes Kelemen nyitja meg (1690-1761), kitől egy, a Hit-Remény-Szeretet allegóriáját ábrázoló tollrajz ismeretes.

bel_foldr_konyvA XVIII. század egyik legjobb magyar rajzolója lehetett Mikovinyi Sámuel (1700-1749 után), a híres mérnök és térképész, mint ezt a rajzai után készült, Bél Mátyás „Notitia Hungariae Novae” című munkájában közölt rézmetszetek tanúsítják. Legjobb munkája a Pestet, Budát és Óbudát ábrázoló, J. és A.Schmutzer metszésében megjelent igen szép lap.

A többi, gyengébb műkedvelő közül Esterházy Fényes Miklóstól (1714-1790) ismeretesek rajzok. Az eszterházi kastélyról szóló 1784-es leírás megemlíti, hogy két szobáját a herceg néhány kisméretű vízfestménye díszítette. Egy 1768-as gouache-sal készült lapja a Szépművészeti Múzeumban van. Kempelen Farkas (1734-1804), a híres feltaláló, technikai és építészeti munkássága mellett a rajzolással és a rézmetszéssel is foglalkozott. Ez utóbbi művészetének köszönhette a bécsi Akadémia tiszteletbeli tagságát. Egy önarcképét és egy töredékes vázlatkönyvét a Szépművészeti Múzeum őrzi.

Forrás: Pataky Dénes – A magyar rajzművészet (5-10. oldal) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960

 

3 comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s