Magyar rajzművészet XIX. század (3. rész)

Közzétette:

 

 

A romantika

A következő generáció tagjai, az úgynevezett romantikus festők lényegében a biedermeier stílusát folytatták némi akadémikusabb ízzel. A romantikát munkásságukban csak a történeti és orientális témák felbukkanása és a regényesebb tájak kedvelése sejteti. Festésmódjuk a biedermeier felfogáshoz kapcsolódott, de művészetükben kevesebb a valóság szerepe s a biedermeier naturalizmusának frissességét náluk az Akadémia fáradtabb színei és szokványos formái váltották föl. Iskolázottságukban Bécs jelentősége elhalványult, de az előző korszakéhoz képest erősödött Itália hatása, ahol Markó körül csoportosultak és egyre nagyobb szerepet kapott München befolyása is. Konzervatív, elkésett munkásságuk mintegy átmenetet alkot a biedermeier és az akadémizmus közt, s elmaradva a haladó festői problémáktól, a magyar művészetnek a főfolyamtól eltérő ágát alkotja.

A romantikus hang tulajdonképpen nem e festők bágyadt műveiben, hanem Madarász és Izsó egy kissé még a biedermeierben gyökerező romantikája mellett a következő generáció, Lotz Károly, Székely Bertalan, Wágner Sándor, Zichy Mihály, valamint Munkácsy Mihály és Szinyei Merse Pál fiatalkori, az 1860-as években festett műveiben jelentkezett.

Brodszky Sándor (18191901) a bécsi Akadémia elvégzése után Münchenben működött szép sikerrel, 1856-ban jött haza és telepedett meg Pesten. Képei romantikus hangulatát főleg festői világítási effektusokkal érte el. Festményeihez készített vázlatrajzai részletességükkel távol állnak képei festői értékeitől, s művészetében kevésbé jelentősek.

A fény-árnyék megoldásokat kereső Brodszky mellett Ligeti Antal (18231890) munkássága leíróbb jellegű. Markónál tanult, majd egy rövid ideig Münchenben tartózkodott. Számos, kellemes látványt nyújtó festménye („Visegrád délről” 1861, „Szepeshely” 1874, „Trencsén vára”, „Pest az Istenhegyi útról” 1876) mellett fáradt szakszerűséggel készült rajzai ugyancsak alig játszanak szerepet művészete megítélésében.

 

Ligeti Antal: Trencsén vára

Ligeti Antal: Trencsén vára

Ellentétben Ligetivel, Markó Andrásnak (18291895) szárazabb képei mellett dús festőiséggel előadott nagyméretű szénrajzai jelentik munkássága legjavát. Témájukat itáliai reminiszcenciák sugallták. Levegős campagniai tájak ezek ciocciarákkal, pásztorokkal és nyájakkal, égve az olasz nap hevében, amely áttűz a rajzok atmoszféráján.

A romantikus tájképfestők legtekintélyesebbje Keleti Gusztáv (18341902) volt. Apja, a drezdai Klette Károly (1793—1874), mint a nádor gyerekeinek rajztanára került Magyarországra. Alcsut környékén festett akvarelljei, a pesti 1838-as árvízről és 1849-ben Buda szétlőtt falairól készített művei a századeleji realista veduta festők közé sorolják. Fia, Gusztáv a romantikusok között a legkonzervatívabb volt s művészeti elveit nem csak képeivel („A száműzött parkja” 1870, „Normafa” 1895), hanem az ecsetet letéve, tollal is szolgálta. Mint kritikus, nevét rossz hangzásúvá tette elfogult ítéleteivel és főleg azzal, hogy nagy szerepe volt Szinyei elhallgatásában. Rajzai képeivel azonos szelleműek. Nagy tudással, pontossággal és nem minden festői véna nélkül készített festmény-vázlatai, levegős akvarelljei a budai hegyekről és Budapestről vagy lavírozott tusrajzai, melyeket nagy számban készített „Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” (18871901) című kiadvány számára, nem teszik indokolttá, hogy kritikusi rossz híre művészetére a kelleténél sötétebb árnyékot vessen.

 

Keleti Gusztáv: Jánoshegy és vidéke

Keleti Gusztáv: Jánoshegy és vidéke

A romantikus festők közül a legmélyebben gyökerezett a biedermeier stílusban, de a legmesszebb jutott előre Molnár József (18211899). Tanulóéveinek állomásai Bécs, Itália és München voltak. Olaszországban Markó művészete kapta meg, Münchenben Libay, Brodszky és Ligeti voltak társai. 1852-ben tért vissza Pestre. Arcképei nagyrészt vízfestmények —, történeti vásznai („Széchy Dezső önfeláldozása” 1855) és életképei („Fürdés után, „Légyott” 1879) felfogásukban még a 70-es években is közelebb álltak a biedermeierhez, mint a romantikához. Tájképei („Váli táj” 1875, „Komp” 1875, „A Balaton Aligánál”) viszont már túlmutatnak a romantikán és őszinte természetszemléletükkel, realista előadásmódjukkal és festői kvalitásukkal Mészöly realizmusához és gyengéd, szelíd lírájához állnak közel. Az 1850-es, 60-as évektől ismeretes rajzai képeihez hasonlóan a reformkor stílusának legközvetlenebb folytatói. Gondos kivitelű arckép-akvarelljei vagy pesti és esztergomi látképei alig különböznek az előző korszak hasonló munkáitól. Legszebb, egy fürdő nő üde fiatalságát megörökítő rajza , az 1860-as évek szelíd, biedermeieres romantikájának szellemét idézi.

 

Molnár József: Fürdő nő Molnár József: „Légyott”

Molnár József: Fürdő nő | „Légyott”

Jankó János (18331896) a romantikus genre képviselője. Munkássága szinte teljes egészében a rajz területére esett. Az ő nevéhez fűződik az önálló magyar karikatúra megteremtése. A korábban elszórtan jelentkező torzképek jórészt a szabadságharc idején keletkeztek és kevés kivétellel alig érték el a művészi színvonalat. Jankó Bécsben Rahl tanítványa volt. Hazatérve, az 1860-as évektől kezdődőleg nagy tömegben ontotta rendkívül népszerű, tollal készült torzképeit a legkülönfélébb pártállású élclapok, az „Üstökös”, a „Bolond Istók”, „Borsszem Jankó” stb. számára. Külföldön is ismert volt, az „Illustrated London News” rajzokat kért tőle és német élclapok is átvették egyes képeit. Kényszerű termékenysége azonban, kezét a már begyakorolt modorra szorítva, nem vált rajzai hasznára. Munkáinak legfőbb értéke nem rajzi kvalitásaiban, hanem kitűnő megfigyelő-típusalkotó képességében volt. Alakjai, Mokány Berci, a vidéki nemes, Tallérossy Zebulon, a képviselő, Kraxelhuber Tóbiás, a pesti háztulajdonos, Éhös Péter, a falusi tanító, Pokrócz Ádám, a vasúti kalauz és Mihaszna András, a rendőr, kedves, simogató humorral idézik fel a múlt század elsüllyedt magyar világát.

 

Madarász Viktor: Hunyadi László siratása, 1859. Magyar Nemzeti Galéria

Madarász Viktor: Hunyadi László siratása, 1859. Magyar Nemzeti Galéria

Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a siralomházban” (1864)

Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a siralomházban” (1864)

E festők között a parázsló romantika egyedül Madarász Viktor (1830 1917) művészetében lobbant lángra. A tüzet a nemzeti érzés és az elnyomó zsarnokság elleni gyűlölet szította fel. Ez az érzés hajtotta Madarászt gyerekfejjel a honvéd zászlók alá harcolni s vezette később erőt és vigaszt meríteni a tragikus magyar múltba. Számára a festészet eszköz volt, az elkeseredett ellenállás fegyvere. Útja Bécsen át a gyűlölt császárvárosban nem maradt sokáig Párizsba vezetett. Madarász volt a szabadságharc után az első magyar festő, ki áttörte az országot fojtogató német gátat s megérzett valamit a friss nyugati szél ízéből. De sokkal alacsonyabbról jött, semhogy szemmértéke ne tévedhetett volna a magasságok megítélésében és Delacroix helyett Delaroche-ban vélte felismerni a nagyságot és a mintaképet. Párizsban hírnév várt rá, aranyérem a Salon kiállításán, Eugenia császárnő megrendelése és a romantika vörösmellényes harcosának, Theophile Gautier-nek barátsága és áradó kritikái. A siker méltán érte, a „Hunyadi László siratása” (1859), a „Zrínyi és Frangepán a siralomházban” (1864) komor, monumentális drámaiságukkal, fojtott feszültségükkel, valamint „Thierry Amadé” nemesen egyszerű arcképe (1864) festői kvalitásaival egy nagylélegzetű mester alkotásai. Ez a lélegzet azonban akadozott, ki-kihagyott, remekművei mellett gyengébb képek is kerültek ki ecsetje alól s magasan szárnyaló képzeletét és alkotó hevét kisszerű, még a hazai szelíd romantika biedermeieres modorában megrekedt festésmódjával nem mindig tudta követni. 1870-ben hazatérve, már csak egy nagyobb szabású képpel, a Zápolya Izabellát ábrázolóval jelentkezett. Itthon más festésmód járta már, a fiatal akadémikus festők nagyobb felkészültsége szorította s Gautier dicsérete helyett Keleti gáncsoskodása fogadta. Madarász letette az ecsetet és hátat fordított a művészetnek.

 

Madarász Viktor: Teleki Blanka fogságban

Madarász Viktor: Teleki Blanka fogságban

Rajzait nehéz méltó módon értékelni, mert főműveihez készített vázlatai nem ismeretesek. A meglevő vázlatok közül rajzművészetéből csak a Teleki Blankát és Leöwey Klárát a kufsteini börtönben ábrázoló egyik utolsó párizsi képének egy szép, biedermeieres tanulmánya ad ízelítőt.

A romantikában egyedül a szobrászat törte át az Akadémia gátjait, Izsó Miklós (18311875) művészetében. Pályáját kőfaragóként Ferenczy István mellett kezdte, majd Bécsben és Münchenben tanult. Szobrai („Búsuló juhász” 1862, „Csokonai Vitéz Mihály” 1867) még a biedermeierben gyökereznek, de terrakotta vázlatai közvetlen, friss szemléletükkel, kötetlen mozdulataikkal és tiszta plasztikáiból fakadó igaz megfogalmazásukkal a kor művészetének legjelentékenyebb alkotásai. Munkásságában ezek az agyagvázlatok vették át egyébként kisszámú rajzvázlatai szerepét.

Forrás: Pataky Dénes – A magyar rajzművészet (17-19. oldal) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s