Friedrich Hölderlin

Közzétette:

 

 

Lombroso, a múlt század híres, sok vitát kiváltó orvos-pszichológus-antropológusa hírhedett könyvében, a “Lángész és őrültség”-ben azt állította és történelmi-kultúrtörténeti példákkal igyekezett bizonyítani, hogy a lángész, a rendkívüli tehetség, alkotókészség ugyanolyan torzulása az egyéniségnek, mint a különböző elmebajok. Szerinte nem is állapítható meg a határ, hogy a rendkívüli elmetevékenység mikor tekinthető lángésznek, mettől elmebaj.

Az 1864-ben megjelent és hamarosan számos nyelvre lefordított könyv nagy szenzáció volt az olvasók között és nagy vitákat keltett tudományos körökben. Kezdettől fogva vitatják, tagadják, olykor részben elismerik, mondván, hogy valami igazság azért lehet benne, ha nem is úgy, ahogy Lombroso állítja. Kétségtelen, hogy mindmáig kísért az a gyanú, hogy az ember jellemét, képességeit, erkölcsi magatartását nemcsak befolyásolják, hanem meg is határozzák testi és szellemi adottságai. Eszerint a bűnözők nem tehetnek arról, hogy ők bűnözők, sokuknál már arcberendezésük, testalkatuk, fejformájuk felismerhetővé teszi, hogy bűnözők. Ugyanúgy lelki alkat kényszerít egyes emberekre olyan rendkívüli képességeket, a szabályostól eltérő jelleget, amely általában elmebetegségnek tekinthető, jobbik esetben teremtőképességnek. Az előbbiek az őrültek, az utóbbiak a lángelmék. És lehetséges olyan torzulása a lelkialkatnak, amely előbb alkotásokra kész, majd elborul. Néha váltogathatja is egymást a két szélsőség. Ilyenkor beszélnek “tiszta pillanatok”-ról vagy rohamszerű elborulásokról.

Lombroso elméletének egészét a tudomány egyértelműen tagadja, de mindenestől mégsem veti el, mert “van benne valami”. És már maga Lombroso kétségtelenül érdekes könyvében számos példával mutatta be a két véglet kapcsolódását, azóta is újabb meg újabb jellemeket ismernek fel jelenben, múltban, régmúltban, amelyek legalább is kétségessé teszik, hogy megkülönböztethető-e minden esetben a lángész és az elmebeteg. Aligha van erre szemléltetőbb példa, mint a német klasszicizmus egyik főalakja, Hölderlin.

Friedrich Hölderlin

Johann Christian Friedrich Hölderlin (Lauffen am Neckar, 1770. március 20. – Tübingen, 1843. június 7.)

Régi módos polgári család sarja volt. Egyik egyenesági őse a XVI. században egy kisváros polgármestere. A reformáció mozgalmainak kezdete óta az egyházi szervezetekhez közel álló protestánsok voltak. Papok, hitvitázók, tekintélyes egyházi gondnokok akadtak közöttük. A szigorú, áhítatos pietizmus meghatározta puritán életmódjukat. Ilyen háttérrel igen szomorú körülmények közt élte át gyermek- és serdülőkorát. Apját korán elvesztette, majd mostohaapja (anyja második férje) is hamar meghalt. Ridegen áhítatos anyja két férjét és négy gyermekét vesztette el. Életformája a gyász, a komorság volt, rettegett az öröm lehetőségétől is, bűnnek érezte a vidámságot, még a mosolyt is.

A fiú szinte menekült az iskolák adta tanulási lehetőségek közé. Csöndes, hamar bontakozó értelmű, könnyen tanuló fiú volt. A családi hagyomány és az anyai igény folytán kamaszkorától fogva papnak készült. Hamar megtanulta az akkor “szent nyelvek”-nek mondott örökséget, a Szentírás eredetiben olvasását lehetővé tevő héber, görög és latin nyelvet. Majd a középiskolát sikeresen elvégezve a nagy hírű tübingeni egyetemre iratkozhatott be teológiát tanulni. El is költözhetett a túl komor otthonból, az egyetem környékén két diáktársával közös albérleti szobát vehetett ki.

Az új társak, új barátok megváltoztatták gondolkodását, szemléletét, érdeklődését. A két szobatárs döntő jelentőségű volt egész további életére. A hozzá hasonló korú ifjak a közeljövő fontos filozófusaivá magasodtak. Az egyik Hegel volt, a másik Schelling. Ezek a nála is műveltebb fiatalemberek fordították figyelmét Rousseau és a legnagyobb hatású élő bölcselő, Kant műveire. Hamarosan elragadta Spinoza bölcselete, majd a náluk alig idősebb Fichte felvilágosodott jog- és államfilozófiája. Gondolkodásmódját itt már meghatározta a felvilágosodás észszerűsége és világossága, lelkesen fogadta társaival együtt a francia forradalom híreit. Ugyanakkor a tágabb baráti kör rajongása az ókori görög költészet és görög mitológia iránt őt is a leghitelesebben klasszikus ókoriak felé fordította. – Ez a görög-lelkesedés – amelyet megkönnyít már magával hozott görög nyelvtudása, otthonossá tette az antik versformák világában. Az igaz, hogy a diadalmas német klasszicizmuson belül már csírázott, majd kialakult a romantika, Hölderlin diákfővel úgy indult romantikus költőnek, hogy formavilága általában klasszicizáló volt és maradt. Ekkor azonban már nem kívánt papnak menni. A korban uralkodó német klasszicizmus vezéralakjai közül megismerkedhetett Schillerrel. Tisztelte, hatása alatt is állt egy ideig. Schiller maga is úgy volt jellegzetesen német klasszikus, hogy a romantika legfőbb előkészítői közé tartozott. A klasszicizmus formaeszményeit a romantika szélsőségkultuszával egyesítő fiatal költőknek – köztük Hölderlinnek – eszményi példakép volt. És Schiller is nagy költői jövőt jósolt a diákkorát éppen végző Hölderlinnek.

A teológia elmaradt már mögötte, a filozófia ugyan tovább is érdekelte, de hivatásnak az irodalmat választotta. Az egyetem után tanítani akart, egy megfelelő házitanítói állást keresett. Ebben Schiller azonnal segítségére sietett. Bemutatta egy korábbi barátnőjének, aki éppen házitanítót kívánt 9 éves fia mellé. Itt kezdte el Hölderlin a házitanítóskodást. Egy év múlva már egy újabb tanítói helyen megtalálta élete leggondtalanabb, legboldogabb időszakát. Ide is Schiller ajánlotta be. Gondard frankfurti bankárnak négy gyereke volt, ezekhez kívánt nagy kultúrájú házitanítót. Hölderlint azonnal megfelelőnek találta. Tisztes fizetést és nagy lakásának egyik távoli szobájában otthont, ellátást biztosított neki. Napja nagy részét a gyerekekkel kellett töltenie, tanítani, nevelni őket, ez volt a szívesen vállalt feladat. Itt azonban egész élete megváltozott. Gondard felesége, Susette Borkerstein ugyan négy gyermek anyja volt, de fiatalos és igen szép asszony. Nem csak a fiatal házitanító szeretett belé, hanem ő is a művelt, szépszavú, verselő fiatalemberbe. És úgy látszik, három évig titok is tudott maradni a szerelmes kapcsolat. Hölderlin életének ez a négy év volt a legboldogabb korszaka. És a fiatal tudósnak is mondható költő itt és ekkor emelkedett a német irodalom legnagyobbjai közé.

Versei Schillernek is tetszettek, a jó barát Hegel pedig azonnal felismerte benne a jelentékeny költőt. Szélesebb olvasói körökhöz azonban sokáig nem jutott el. Goethe ugyan olvasott tőle egyet-mást, de neki egy pillanatig se tetszett. Egyoldalú, egyhangú, az ókoriakat utánzó próbálkozónak mondotta. Igaz, Hölderlin se kedvelte Goethét, hidegnek, száraznak tartotta. – Ebben a korszakban azonban néhány költeménye itt-ott megjelent. És e rövid néhány év alatt megírta első igazi remekművét, a “Hüperión”-t. – Különös műfajú epikus mű ez. Nem a jelenben játszódik, de nem is az ókori görögség világában, nem is a mitológiában, hanem időtlenül is, jelenben is, történelmi múltban is, mondavilágban is. És nagyon áttételesen önéletrajz is. Hüperión tulajdonképpen ő maga. Ez a “Hüperión” szó a görög mitológia napistenének, Héliosznak jelzője, körülbelül annyit jelent, mint “magasbanjáró”. Szerelme, Diotima pedig Susette asszony költői változata. A Diotima nevet Platóntól vette, az ő “Szümposzion” (Lakoma) című híres művében Szókratész, a filozófus mesélget Diotimáról, a csodálatos, varázsos és bölcs asszonyról. Innét vette az időtlenségben játszódó regény nőalakjának a nevét. – A regény pedig úgy jelképekbe rejtett önéletrajz, hogy világos lesz belőle a szerző ókori demokráciára hivatkozó jelenbeli demokratizmusa, felvilágosodás ihlette filozófiai és politikai véleménye, szerelmének szenvedélyessége. A prózai szöveg pedig egészen közel áll a verses formákhoz, ritmizálható, olykor egyenest skandálható. Különös átmenet az elbeszélő próza, a szerelmi és politikai líra és a filozófiai hitvallás között. Nehezen lett népszerű, de már régóta a német költészet fő művei közt tartják nyilván.

Három év múlva pedig el kellett hagynia Gondardék házát. Sehol nincs megírva, miért, de régóta az a gyanú, hogy Gondard úr megsejtette – vagy éppen megtudta – feleségének és a házitanítónak kifogásolható kapcsolatát. – Annyi bizonyos, hogy a szép idő napfénye elborult. De alkotóereje teljében volt. Homburgban kapott házitanítói állást. Akadt folyóirat is, amely közölte verseit. Ekkor már túl volt minden romantikus szélsőségen és lelkesedésen. A francia forradalom thermidori fordulata, a jakobinus eszmény elbukása keserűséggel töltötte el. Hegel, a legjobb barát tudomásul vette, sőt szükségszerűnek tartotta a történelmi fordulatot. Ő azonban görcsösen ragaszkodott forradalmi eszméihez. Szerelme elbukása, eszméi elbukása után nem talált más kiutat, mint az antik szépségeszményt. Fokozódott lelkesedése a klasszikus formákba zárkózó Klopstock iránt. Görög és latin versekkel érkezett költészete csúcsára. Ekkoriban kezdett szélesebb irodalmi körökben nemcsak ismert, hanem nagyra becsült is lenni. Igazi világhíre azonban csak évtizedek múlva, halála után kezdődött. De még ott Homburgban készültek el Empedoklész drámái. Ez a három drámai költemény a nagy szicíliai filozófusról és természettudósról nem egymás folytatása, hanem ugyanazon téma három különböző változata. A csalódás, a kiábrándulás tragédiáját akarta verses dialógusokban megírni. Ha az egyik nem tetszett eléggé, nem javította, hanem újat írt. Ha ezzel se volt megelégedve, megint másképpen írta. Lényegük az, hogy az eszmék bukásával, a mindenben csalódással elvész az élet értelme. A hagyomány is azt örökítette, hogy Empedoklész belezuhant az Etna kráterébe. A három dráma legtragikusabbika, az “Empedoklész az Etnán” úgy végződik, hogy a mindenben csalódott bölcs öngyilkos lesz. Szándékosan veti magát a tűzhányó kráterébe.

Mintha magamagától menekülne, egyre távolabb keresett tanítványokat. Nem akart anyjára szorulni. A szomorú anya még sokáig élt, meg kellett élnie minden bánatot, fia sorsát is.

Előbb Svájcban vállalt tanító-nevelő munkát. Onnét Franciaországba ment (franciául is jól tudott). Majd egyszerre váratlanul hazaindult, gyalog tette meg a hosszú utat. Mire hazáig ért, elméje elborult. Saját nevét se tudta. Anyja, barátai, tisztelői elmegyógyintézetbe vitették. Ott megállapították, hogy nem önveszélyes és nem közveszélyes. Nem is tartották az intézetben. Schiller, Hegel és még néhány tekintélyes pártfogó előkelő családoknál kijárta, hogy biztosítsák anyagilag a jóságos családot, amely magához veszi és gondozza. Egy tübingeni asztalos és hozzátartozói vették magukhoz. Békés, szelíd elmebeteg volt. Ha elébe tették az ennivalót, csendesen elfogyasztotta, magát mindvégig tisztán tartotta. De volt úgy, hogy napokig egy szót sem szólt. Ha beszélt, általában összefüggéstelen szavakat mondott. Értelmetlen vagy gyermeteg szövegeket írt a mindig előtte fekvő papírra. Néha azonban – valóban pillanatokig tartó tisztulásban – költői sorokat írt le. Állítólag egy ízben egy szép négysoros verset is. – Így élt élő halottként több mint 40 évig. Túlélte híres barátait és többi kortársait. Amikor 73 éves korában testileg is meghalt, akik tudtak róla, azt hitték, hogy már régóta halott. A testi elmúlás után pedig nemzedékről nemzedékre híresebb, nagyra becsültebb lett. Nem egy nagy nevű modern költő is példaadó elődjének tudja.

 

Forrás: Hegedűs Géza – Világirodalmi arcképcsarnok (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s