Maupassant – Az ékszerek

Közzétette:

 

 

Lantin hivatalának aligazgatójánál, egy házi mulatságon látta meg azt a leányt, és tüstént fülig szerelmes lett bele.

Egy évek előtt elhalt vidéki adószedő leánya volt. Párisba költözött anyjával, ki eljárogatott egynéhány szomszéd polgárcsaládhoz, abban a reményben, hogy sikerül férjhez adni őt. Szegény, tisztességes, csöndes, szelid nép voltak. A leány a becsületes nőnek valóságos példaképe; minden okos fiatalember szerencséjének tarthatta, ha hozzá kötheti sorsát. Szerény szépsége, angyali szemérem bájával párosult; ártatlan mosolyában, mintha csak tiszta szive tükröződött volna. Mindenki dicsőítette a leányt. Ismerősei azt mondták: »Boldog, a ki elveszi. Nem találkozik nála különb feleség«.

Lantin, ki akkoriban belügyminiszteri fogalmazó volt háromezerötszáz frank évi fizetéssel, megkérette és nőül vette. Leirhatatlan boldog lett vele. A menyecske oly ügyes gazdálkodással vezette a házat, hogy szinte fényesen éltek. E mellett folyton ezer kedvességgel halmozta el férjét, a ki még hat esztendő mulva is úgy szerette őt, mint házasságuk első napján.

De Lantin mégis talált két hibát a feleségében: az asszonyka bolondult a szinházért, meg a hamis ékszerekért. Barátnői (ösmert néhány szerény hivatalnoknét), minduntalan páholyokat szereztek, s az asszonyka erőnek erejével vitte férjét a színházba. A napi munkájától fáradt embert szörnyen gyötrötte ez a kénytelen-kölletlen mulatság. Könyörgött feleségének: járjon a szinházba valamelyik barátnőjével, a ki aztán haza is kíséri. A menyecske soká ellenkezett, mert nem tartotta illendőnek ezt a dolgot. De végre mégis engedett a férje kedvéért és Lantin boldog volt.

barabas-miklos_holgy_nyakekkel

Barabás Miklós – Hölgy nyakékkel és fülbevalóval (1871)

A szinházkedvelésből az következett, hogy a fiatalasszony piperézni kezdte magát. Öltözni ugyan, mindig csak nagyon szerényen és egyszerűen öltözött, illőn az ő szelid, tiszta bájához. De a fülébe nagy gyémántnak látszó üvegfüggőket akgatott, hamis gyöngysorokat hordott a nyakán, talmi arany karpereczei voltak, hajába pedig tarka kövekkel kirakott fésűket tüzdelt.

A férj nem szívesen látta, hogy felesége ennyire szereti az üres csillogást. Gyakran mondta: »Édesem, ha az asszonynak nincs módja igazi ékszereket venni, csak a szépség és báj legyen minden dísze; ez ám a ritka ékesség«. Az asszonyka szeliden mosolygott és csak azt hajtotta: »Ne bánts. Hiába, szeretem ezeket a hiábavalóságokat. Ez már az én bűnöm. Tudom, hogy igazad van, de nem bírok megjavulni. Imádom az ékszereket!« Azzal forgatni kezdte újján a gyöngysorokat és csillogtatta a köszörült kristályokat: »Nézd, milyen kitűnő utánzat ez. Megesküdnék az ember, hogy igazi.« A férj mosolygott: »Czigányleányos ízlésed van«.

Néha esténkint, mikor együtt üldögéltek a tea mellett, a feleség előhozta a szattyán ládikát, a melyben a »csiricsárét« tartogatta, aztán sorra nézegette a hamis ékszereket, oly búzgósággal, mintha valami titkos, nagy gyönyörűséget érezne; majd erőszakkal a férje nyakába akasztott egy-egy nyakéket és szíve mélyéből kaczagott: »Jaj be furcsa vagy!« Aztán megölelte és csókolta eszeveszetten.

Egy téli este a kis feleség dideregve tért haza az operából. Másnap köhögött. Egy hét mulva meghalt tüdőgyulladásban.

Lantin majdnem követte a sírba. Kétségbeesése olyan szörnyű volt, hogy egy hónap alatt csupa fehér lett a haja. Reggeltől estig sírt; lelkét tépte a fájdalom; mindig vele volt a kedves halott emléke, hallotta hangját, látta bájos arczát.

Az idő nem enyhítette szenvedéseit. Hivatalában, míg társai pihenésképen egy kicsit beszélgettek a nap eseményeiről, gyakran lehetett látni, hogy a szegény ember arcza egyszerre felpuffad, orra ránczba szedődik, szeme tele lesz könynyel; aztán rettenetes fintorodásra torzítva ábrázatát, elkezd zokogni.

Illetetlen hagyta felesége szobáját, s mindennap oda bezárkózott, hogy édes egyetlenére gondoljon; a bútorok, ruhák mind régi helyükön voltak, mint az utolsó nap. De megnehezedett az özvegy élete is. Fizetéséből a felesége fedezni tudta a háztartás minden szükségét; maga azonban nem bírt megélni belőle. Csodálkozva tünődött: hogyan ihatták neje életében a legfinomabb borokat, hogyan lehetett asztaluk megrakva a jobbnál jobb ételekkel, mikor ő most szerény fizetésével nem képes megélni.

Adósságokat csinált, majd barátaitól kért kölcsön mindenféle ürügyek alatt. Egy nap végre kifogyott mindenből és a hónapból még teljes egy hét volt hátra. Elhatározta, hogy elád valamit. Rögtön felesége csiricsáréira gondolt, mert szíve mélyéből gyűlölte a haszontalan csecsebecséket, melyek egykor úgy bosszantották. Ha csak rájuk nézett, úgy érezte, hogy elhomályosítják drága halottja emlékét.

Soká keresgélt a ládikában a tömérdek csillogó jószág között. Mert a felesége egész élete végéig folyton vásárolta e holmikat; szinte minden este hozott haza egy-egy új ékszert. Lantin a nagy nyakéket választotta ki. Azt hitte, megér legalább is hat-hét frankot, mert hamisítványnál szokatlan finomsággal volt kidolgozva. Zsebre tette és miniszteriuma felé indulva a boulevardon, keresgélt egy bizalomkeltő ékszeres-boltot. Végre ráakadt egyre s bement; de szégyelte, hogy nyomorúsága napfényre jő, mikor ilyen silány tárgyat kinál megvételre.

– Szíveskedjék megmondani, szólt az ékszerészhez, vajjon mit érhet ez?

A boltos átvette a nyakéket, nézegette, forgatta, nagyító üveget szedett elő, behívta segédjét, halkan tanácskozott vele, aztán letette az ékszert az asztalra és távolról nézte, hogy jobban megitélhesse hatását.

Lantin röstelte ezt a sok czeremóniát s már-már közbeszólt: »Oh, hisz úgyis tudom, hogy nincs értéke,« – mikor az ékszerész végre nyilatkozott.

– Uram, ez tizennégy-tizenötezer frankot ér. De csak akkor vehetem meg, ha kimutatja, mikép került önhöz.

Az özvegyember eltátotta szeme-száját. Nem értette, a mit mondtak neki. Végre dadogni kezdett.

– Igen?… Bizonyos ön benne?

Az ékszerész félremagyarázta meglepődését. Szárazon felelt:

– Tessék másutt megpróbálni, hátha többet kap. Nekem legfölebb tizenötezret ér. Ha nem talál jobb vevőt, visszajöhet hozzám.

Lantin tiszta bután rakta zsebre nyakékét, aztán sietett kifelé, mert érezte, hogy most magában kell lennie és gondolkoznia.

De alig ért az utczára, nevetni kezdett: »A szamár! Oh a szamár! Ha szaván fogtam volna! Hát az ékszerészek között is van olyan, a ki nem tudja megkülönböztetni a hamisat az igazitól?«

Bement egy másik üzletbe, a rue de la Paix sarkán. A boltos, alig látta meg az ékszert, fölkiáltott:

– Nini! Ezt a nyakéket ismerem; tőlem való.

Lantin zavarodva kérdezte:

– Mennyit ér?

– Én huszonötezer frankért adtam el, de visszaveszem tizennyolczért, ha ön a törvény szerint igazolja, hogy mikép jutott hozzá.

Lantin ámulástól bénultan ült le egy székre.

– Lám, én mind mostanig, azt hittem, hogy… hamis.

– Sziveskednék becses nevét megmondani? szólt ismét az ékszerész.

– Oh igen. Lantinnak hivnak, hivatalnok vagyok a belügyminiszteriumban, lakásom rue des Martyrs 16-dik szám.

A kereskedő lapozni kezdett üzleti könyvében.

– Ezt a nyakéket, mondta egy kis idő mulva, csakugyan Lantinné asszony czímére küldtük, rue des Martyrs 16-ik szám, 1876 július 20-án.

És a két ember egymás képébe bámult. A hivatalnok magánkivül a bámulattól, az ötvös tolvajt sejdítve.

– Lenne szíves e tárgyat csak huszonnégy órára itt hagyni, szólt végre az ékszerész. Nyugodt lehet, írást adok róla.

– Szívesen… rebegte Lantin, aztán kifelé indult, menetközben összehajtogatva a kapott papírost.

Végigment az utczán, aztán észrevette, hogy eltévesztette az utat. Visszatért a Tuilleriákhoz, keresztülment a Szajnán, s megint észrevette tévedését; aztán neki vágott a Champs-Elyséesnek, üres fejjel. Kényszerítette magát, hogy gondolkozzék, hogy megértse, mi történt. Felesége nem vehetett ilyen ékszert. – Nem, nem vehetett. – Ugy hát ajándék! Ajándék! Ki adta? Miért adta?

Megállt az avenue közepén. Szörnyű kétség tépte lelkét. – A felesége? – Akkor a többi ékszer is mind ajándék! Forgott vele a világ; kitárta karjait, aztán eszméletlenül rogyott össze.

Egy patikában ocsúdott föl, a hova a járókelők vitték. Hazakisértette magát és szobájába zárkózott. Egész késő éjjelig őrülten sírt, zsebkendőjét tömve szájába, hogy ne jajveszékeljen. Aztán halálos fáradtan dobta magát ágyára és nehéz álomba merült.

Egy napsugár ébresztette föl. Lassan fölkelt, hogy a miniszteriumba menjen. De keserves lett volna ily rázkódás után dolgozni. Elgondolta, hogy kimenti magát hivatalfője előtt. Irt neki. Majd eszébe jutott, hogy az ékszerészhez kellene mennie. Elpirult szégyenében. Soká tünődött. De mégsem hagyhatta a nyakéket annál az embernél; felöltözött és útnak indult.

Szép idő volt. Kék ég a város fölött, a mely mintha mosolygott volna. Sétálók hemzsegtek az utczán; csupa olyan ember, a kinek nincs dolga. Lantin észrevette, hogy éhes; tegnapelőtt óta nem evett. De a zsebe üres volt. Eszébe jutott a nyakék. Tizennyolczezer frank! Tizennyolczezer frank, nagy pénz az! A rue de la Paix felé tartott és fel s alá sétált a bolttal szemben, a másik oldalon. Tizennyolczezer frank! Húszszor indult neki, hogy bemenjen; de a szégyen mindig visszatartotta.

Hanem hát éhezett és nem volt egy garasa sem. Hirtelen elhatározta magát, keresztül szaladt az utczán, hogy ne legyen ideje habozni és berontott az ékszerészhez.

Az ötvös mihelyt meglátta, eléje sietett és mosolygó udvariassággal ültette le. Összecsődültek a segédek is és oldalt megvonulva, nevető szemmel, szájjal nézték Lantint.

– Tudakozódtam, uram, szólt az ékszerész, s ha még mindig hajlandó, azonnal kifizetem az ajánlott összeget.

A hivatalnok valami igenfélét rebegett, mire az ötvös egy fiókból tizennyolcz nagy bankót vett elő és leszámlálta az asztalra. Lantin aláírta a nyugtatványt, aztán remegő kézzel gyürte zsebébe a pénzt. Kifelé indultában lesütött szemekkel fordult a mindig mosolygó ékszerészhez.

– Van még több ékszerem… ugyanabból az örökségből. Megvenné talán szintén?

A boltos meghajolt:

– Hogyne, uram.

Egyik segéd kiment, hogy kedvére kinevethesse magát, a másik pedig szörnyen erősen fújta az orrát. Lantin közönyösen, pirulva és komolyan szólt:

– Hát majd elhozom.

Kocsiba ült, hogy elmenjen az ékszerekért. Mikor egy óra múlva visszatért az ékszerészhez, még nem is reggelizett. Sorra vizsgálták, becsülték a drágaságokat. Csaknem valamennyi ebből a boltból került ki. Lantin most már beleszólt a becsülésbe, haragudott, követelte, hogy mutassák meg neki az üzleti könyveket s annál hangosabban beszélt, mennél magasabbra rugott az összeg. A nagy brilliánt függők értéke huszezer frank volt, a karpereczeké harminczötezer, a mellcsattok, gyürük, medaillonok tizenhatezer frankot képviseltek, egy smaragd és zafir ékszer tizennégyezer, egy arany nyaklánczon függő nagy brilliánt negyvenezer. Az összesnek értéke százkilenczvenhatezer frank volt. A boltos tréfás bonhomiával jegyzé meg:

– Mindez olyan valakié lehetett, a ki összes megtakarított pénzét ékszerbe fektette.

Lantin komolyan szólt:

– Ez is egy módja a tőkeelhelyezésnek.

Azzal ajánlotta magát s megegyezett a vevővel, hogy másnap az ő részéről is megbecsüljék az értéktárgyakat. Kiérve a boltból, kedve szottyant felkuszni a Vendome oszlopra, akár csak népünnepi árbocz volna, aztán tótágast állani a császár feje tetején.

Voisinhez ment reggelizni és husz frankjával fizette a borok palaczkját. Majd bérkocsiba vetette magát, a boulognei erdőbe hajtatott és megvetően nézte a fogatokat. Szerette volna odakiáltani a járó-kelőknek: »Én is gazdag vagyok! Kétszázezer frankom van!«

Később eszébe jutott a miniszteriuma. Odarobogott, nagy elhatározással benyitott főnökéhez és így szólt:

– Beadom lemondásomat. Háromszázezer frankot örököltem.

Azzal végigszorongatta hivataltársai kezét és közölte velük terveit, hogy fog élni ezután. Ebédelni a café Anglaisban ebédelt. Mellette egy distingvált formájú uri ember ült. Nem állhatta meg, hogy el ne mondja, a mi majd kifúrta az oldalát: négyszázezer frankot örökölt.

Este először életében nem untatta a szinház, s az éjet vidám társaságban töltötte. Fél év mulva megházasodott. Második felesége igen beszédes asszony volt, de egy kicsit nehéz természetü. Férjét sokszor meggyötörte.

Fordította: Tóth Béla

Forrás: BUDAPEST
LAMPEL R. KÖNYVKERESKEDÉSE
(WODIANER P. ÉS FIAI) RÉSZVÉNYTÁRSASÁG / MEK Guy de Maupassant – Az ékszerek

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s