Guy de Maupassant

Közzétette:

 

 

Flaubert-nek volt egy ifjúkori szerelme, afféle ábrándos, költői, reménytelen szerelem, amely azzal végződött, hogy a leány máshoz ment férjhez, egy bizonyos Maupassant nevű köztisztviselőhöz. A sors azután úgy hozta, hogy Maupassant úr is, felesége is fiatalon meghalt, egy árva fiút hagyva maguk után. Az agglegény Flaubert pedig ettől kezdve gondoskodott a magára maradt gyermekről, fogadott fiának tekintette, s igyekezett művelt embert nevelni belőle. Ámde hamarosan felismerte, hogy a serdülő fiút nemcsak a tanulnivalók érdeklik, hanem igazi írói tehetség is gyanítható benne. Márpedig irodalomhoz és írói tehetséghez aligha értett valaki is jobban, mint Flaubert. Elhatározta hát, hogy módszeresen íróvá neveli az ifjú Guy de Maupassant-t. Kidolgozta az íróvá nevelés módszertanát, és kemény feladatok elé állította a fiút, hogy rászoktassa a pontos és részletes megfigyelésre, a fogalmazás fegyelmezettségére, a szavak gondos megválogatására. Flaubert nagy tanítómester volt, és Maupassant-ból nagy tanítvány lett.

Guy_de_Maupassant_fotograferad_av_Félix_Nadar_1888

Henri René Albert Guy de Maupassant (Miromesnil, 1850. augusztus 5. – Passy, Párizs, 1893. július 6.)

Harmincéves koráig készült lelkiismeretesen az írói mesterségre. Megtanulta lelkének atyjától, hogy sokoldalúan műveltnek kell lenni – és sokoldalúan műveltté lett. Úgy nevelkedett fel, hogy nyitott szemmel kell körülnézni a világban – és otthonossá vált a francia társadalom minden rétegében. Hittételként vallotta, s kezdettől végig gyakorolta, hogy világosan, szabatosan és szépen kell megfogalmaznia, amit megtudott emberekről és emberek közti kapcsolatokról. De hát mindehhez eleve nagyon tehetséges volt, csak úgy áradt belőle az elmondandó történet. Talán Boccaccio óta ő volt a leggazdagabb képzeletű novellaíró.

Közben volt egy ideig minisztériumi tisztviselő is, tehát a hivatalok felől is látta az embereket. Közben ifjan költőnek indult, egy kötetnyi szép, választékosan fogalmazott verset is írt, s ez a gyakorlat árnyaltabbá tette prózastílusát is. Közben megismerte Zolát is, magába is szívott a nagy naturalista hatásából annyit, amennyi hasznos volt ahhoz, hogy történetei lendületesebbek, vérbővebbek legyenek. Maga is úgy vélte, hogy a naturalistákhoz tartozik. Első novellájával egy Zola szerkesztette antológiában lépett az olvasóközönség és az irodalom értői közé. Ekkor volt harmincéves. Ez a novella a Gömböc.

Flaubert még megérte, ebben az évben halt meg. Vidéki magányában olvasta neveltjének művét, és az oly aggodalmas, oly nehezen dicsérő mester ezt írta a fiúhoz írt legvégső levelében: “A Gömböcöt remekműnek tartom. Igen, fiatalember! Sem több, sem kevesebb, ez mesterre valló mű!” – Amiről pedig Gustave Flaubert azt mondotta, hogy remekmű, azt remekműnek fogadta el az egész irodalmi élet. Fénye, értéke azonban mit sem kopott az azóta eltelt közel száz esztendő óta sem. És ami elbírja az első száz évet, annak értékrendjét érvényesnek gyaníthatjuk a következő századokra is. A nevelőapa most már elengedhette a sikeresen nevelt fiú kezét. S mintha jelképes is volna a nemzedékváltás: a Flaubert halála utáni pillanattól kezdve Maupassant-t kell mondanunk a világhatású francia realista széppróza főalakjának.

Pedig mindössze tíz esztendeje volt hátra. Negyvenéves korában elméje elborult, s három évvel később meghalt egy elmegyógyintézetben.

Ez a tíz év megfeszített munkával és irodalmi dicsőséggel volt teljes. A kezdő verseskötet után tizenkilenc novellás-könyve jelent meg (több mint háromszáz történet), írt hat regényt, és még háromkötetnyi egyéb prózai írásművet: útirajzokat, irodalmi elmélkedéseket, köztük egy remekbe készült rövid Flaubert-életrajzot. S van egy kötetnyi színjátéka is. Holott e roppant munka közben mindig is benne élt az életben: társaságok kedvence, nők kegyence, otthonos városi szalonokban és falusi otthonokban, szenvedélyes utazó szárazföldön és tengeren. S mindiglen izgatottan érdekelte a közélet, a polgári tülekedés, amelynek hideg, kemény kritikusa volt.

Életművére ez a hideg kívülállás jellemző. Belenőtt a polgári világba, éppen azokban az évtizedekben, amikor elenyésztek a polgári eszmények. A francia forradalom nagy jelszavai végképpen érvényüket vesztették, amikor a polgárság vérbe fojtotta a párizsi kommünt, s vele a dolgozó nagy tömegek igényét arra a szabadságra, egyenlőségre és testvériségre, amelyet hajdan a polgári forradalom ígért az emberiségnek. Ezeknek az eszméknek 1871 után valójában már semmiféle tartalmuk nem volt: a polgári élet eszmények nélküli tülekedéssé vált. Ez okozta az 1848 óta egyre erősödő s a század végső negyedére teljessé váló általános kiábrándulást Nyugat-Európában. S a polgár, aki nem akart vagy nem is tudott túllátni magán, de ha valamelyest tisztán látó volt, nem is eszményíthette többé magát, és kibontakozást sem láthatott a jövőben – menthetetlenül kietlen reménytelenségbe jutott. Így egyáltalában nem csodálatos, hogy ezekben az évtizedekben Európa-szerte a legnagyobb hatású filozófus az akkor már halott német Schopenhauer lett, a vigasztalan pesszimizmus legkomorabb és legszebb stílusú szószólója.

Ennek a pesszimizmusnak halhatatlan megfogalmazója Maupassant, aki maga is kedvelte Schopenhauert, népszerűsítette is filozófiáját. Ez azonban már csak következmény volt. A nagy kiábrándulás a francia irodalomban éppen Flaubert-rel kezdődött, a tanítómesterrel. Az élet tapasztalatai a nagy mestert igazolták. De Flaubert indulatos dühe a nagy tanítványban egy részvétlenségnek ható kívülállásban jelent meg. Benne élt a polgári világban, de mintha kívülről nézné, fanyar mosollyal, derű nélküli humorral. És ő nem találkozott a munkásmozgalommal, mint másik mestere, Zola – erre már nem adatott ideje. Zolát, ha nem is lett szocialista, a polgári pesszimizmusból kilendítette a munkásmozgalom reménye az emberibb jövőben. Maupassant számára csak a kisszerűség, az önzés, a mohó karriervadászat, a szakadatlan csalódások sorozata maradt meg. Ezt ábrázolta tökéletesre formált történeteiben. S lett általuk az értelmevesztett polgári élet egyik legnagyobb ábrázolója.

Regényírónak is kitűnő volt. A polgári karrierizmus sivárságát ábrázoló Bel Ami (magyar fordításban: A szépfiú) vagy a polgári családi életről oly kietlen képet rajzoló Pierre et Jean (magyarul: Péter és János) a francia realista regényirodalom nagy művei közé tartozik. Igazi műfaja azonban a novella. Röviden, olykor alig néhány oldalon ábrázol mosolyogva tragikus helyzeteket és reménytelen embereket.

Novelláinak egyik köre ifjúkorának döntő, nyomasztó élményét idézi: a III. Napóleon bukása utáni német megszállást. Erről szólt már a Gömböc is, amely egyszeriben tette híres íróvá. De a témakör végigkíséri rövid írói útját. A megalázók és megalázottak, a kíméletlen győztesek és a kiszolgáltatott legyőzöttek viszonyának halhatatlan példázatai ezek a történetek. – Egy másik kör a paraszti életé. Maupassant az első hiteles parasztábrázolók közé tartozik; főleg a kicsinyes, önző, kíméletlen módos parasztok rideg világát mutatja be, szétfoszlatva a falusi idillek ábrándjait. – Hanem a legfontosabb kör maguknak a polgároknak, a polgári magatartáslehetőségeknek kimeríthetetlen változata. Maupassant novelláiból úgy kavarog elébünk az eszméit és erkölcsét vesztő polgár végtelen számú arculata, mint Boccaccióból a reneszánszra készülő középkor végi polgáré vagy Balzacból a még nagy célokkal teljes, forradalom utáni polgárságé. – És mindig és mindenütt a szerelem. Maupassant-t a maga korában és utána is még évtizedekig erotikus írónak tartották, akinek műveit nem illik fiatal lányoknak olvasni. Ma már nem tekintjük művelt fiatal leánynak, aki nem olvassa Maupassant-t. Hiszen senki nem tanít úgy a szerelem szépségére és a szerelem veszélyeire. Ha szerelemről szól, tud finoman lírikus is lenni. Hiszen tudta, hogy az elsivárosodott világban ami mégis szép maradt, ami örök emberi gyönyörűség és magasztos érzések forrása – az az egymásra találó férfi és nő: férfitest és női test, férfilélek és női lélek.

A későbbi években, ahogy idegbaja egyre inkább rohan a téboly felé, novelláiban előbb megjelenik, majd megsokasodik a rejtelmes, a félelmetes, a kísérteties. Hátborzongató fantasztikus novellái túllépnek a valóságon, a realizmus Flaubert utáni fő alakja még a megzavarodott lélek irrealizmusának is a legművészibb ábrázolója lesz.

S mindehhez még annyit, hogy Maupassant a világirodalom egyik leglebilincselőbb, legszórakoztatóbb elbeszélője. A stílus nagy varázslója. Mosolygunk, miközben tragédiákat veszünk tudomásul. Elbűvölő a szépség, miközben tudomásul vesszük, hogy milyen undorító az a polgári világ, amelyet ábrázol. Nála tetőződött a nyugati polgári irodalom.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

 

One comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s