Közzétette:
Az ellenállást leverő szovjet alakulatok után 1956. november 7-én egy szovjet páncéloson Budapestre érkezett Kádár János, akit ugyanúgy a szovjet vezetők állítottak az ország élére, mint előtte Rákosit, Gerőt és Nagy Imrét. Miután október 31-én döntöttek a fegyveres beavatkozásról, felvették a kapcsolatot vele, s november elsején éjszaka repülővel Moszkvába szállították. Kádár János, aki egy megesett cselédlány gyermekeként a Horthy-korszak falusi és városi szegényei között szocializálódott, s a fővárosba kerülve az írógépműszerész szakmát tanulta ki, vállalta a rá osztott Quisling-szerepet. Nem volt könnyű helyzetben. Kezdetben semmiféle tekintéllyel nem rendelkezett. Gyűlölet övezte itthon és ellenszenv külföldön. Az ENSZ szabad választásokat követelt és azt, hogy a szovjet csapatok hagyják el Magyarországot.
Kádár János 1987-ben. MTI-fotó: Wéber Lajos
Kádár mindenekelőtt saját fegyveres erőt állított fel. Megbízható kommunistákból megszervezték a Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat, amelynek tagjait – vattakabátjuk okán – pufajkásoknak hívták. 1957 elejétől fontos szerep hárult egy másik új fegyveres szervezetre, a Munkásőrségre is, ami egy félkatonai jellegű védelmi testület volt. A lakosság által gyűlölt ÁVH-t viszont nem szervezték újjá. A hatalom erősödésének első jele az Országos Munkástanács megalakulásának megakadályozása volt november 21-én. Ezt november 22-én Nagy Imrének és társainak az elrablása és Romániába szállítása követte. Ezután felgyorsult a „rendcsinálás” folyamata. Feloszlatták a különböző forradalmi bizottságokat, a Munkástanács vezetőit letartóztatták, továbbá bevezették a statáriumot és a rögtönítélő bíráskodást. Eldördültek az első sortüzek is. A salgótarjáni, miskolci és egri tüntetők közül közel 100-an haltak meg. 1957. január 18-án felfüggesztették az Írószövetség, majd Magyar Újságírók Szövetségének működését. Közben egyre-másra tartóztatták le a forradalom résztvevőit és az ellenállás szervezőit. Ügyeik tárgyalására ismét népbíróságokat alakítottak. 1959 végéig több mint 35 ezer ember ellen folyt eljárás. Közülük mintegy 22 ezret ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre és 229-et végeztek ki. 13 ezer embert jogerős bírósági ítélet nélkül internáltak. A megtorlások elől közel 200 ezren külföldre menekültek. A 20. században ez volt a negyedik nagy magyar kirajzási hullám a világba. Ez – mint eddig mindig – elsősorban az értelmiség sorait tizedelte meg, és a szellemi elit utánpótlási bázisát gyengítette. A perek közül legnagyobb jelentőséggel Nagy Imrének és „társainak” az ügye bírt, akiket 1957 áprilisában hoztak vissza Romániából. A vádlottak közül négyet ítéltek halálra, köztük Nagy Imrét és Maléter Pált. Az ítéleteket 1958. június 16-án hajtották végre.
A megtorlásokkal egyidejűleg Kádár törekedett a passzív többség megnyerésére. Rákositól eltérően pontosan tudta, hogy a társadalmi nyugalom alapfeltétele az emberek elsődleges szükségleteinek a kielégítése. A béreket ezért jelentősen emelték, az adókat pedig csökkentették. Közben folyt a párt és az állami szervek újjászervezése. Az MSZMP taglétszáma gyorsan növekedett. 1956 decemberében még csak 37 ezren tartoztak soraiba, 1957 végén viszont már 400 ezren. Az új párt 1957. júniusi első országos gyűlése megerősítette Kádár irányvonalát, és új vezető testületeket választott. A Politikai Bizottság tagjai között ekkor tűntek fel a hazai kommunisták 1945 után háttérbe szorított képviselői, például Apró Antal, Kállai Gyula, Fehér Lajos és Fock Jenő. A DISZ nem szerveződött újjá. A 14 éven felüli fiatalok új, kommunista tömegszervezete, a KISZ, azaz a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség lett. Ez 1957-ben alakult meg. Az Úttörőszövetség megmaradt, és változatlan célokkal működött tovább. A Hazafias Népfront 1957 októberében alakult újjá. Feladatát a párt céljainak közvetítésében és abban jelölték meg, hogy szerezzen támogatókat a pártonkívüliek közül.
Az Országgyűlés 1957 májusában ült össze először. A képviselők a kormány minden addigi intézkedését helybenhagyták, és megerősítették Kádárt kormányfői tisztségében. 1958-ig, amikor Münnich Ferencnek adta át posztját, Kádár ily módon nemcsak a pártnak, hanem a kormánynak a munkáját is irányította. A parlament új nemzeti szimbólumokat fogadott el. Állami zászlóvá a háromszínű, minden díszítés nélküli trikolor vált, állami címerré pedig a Kossut-címernek – a forradalom jelvényének – és az 56 előtti Rákosi címernek a kombinációja. Az első választásokat 1958 novemberében tartották meg. Ezek menete az 1956 előtti látszatválasztások módszerei szerint alakult. A választók mindenütt csak egy listára szavazhattak, és jelölteket csak a Népfront állíthatott. A 338 jelölt, akiknek 18%-a volt pártonkívüli, így aztán mindenütt elnyerte a szükséges többséget. Kisebb változásoktól eltekintve a választások a rendszer 1989-es bukásáig így zajlottak.
A párt, a parlament és a kormányszervek közötti viszony ugyancsak a régi minta szerint alakult. Az országgyűlés évente kétszer-háromszor ült össze 6—10 napra. A törvényerejű rendeletek kibocsátására jogosult Elnöki Tanács szerepe formailag ily módon továbbra is jelentős maradt. Ezért annak elnöke csak teljesen megbízható bábfigura lehetett. 1967-ig nagy rutinnal ezt a szerepet Dobi István, egykori szegényparaszt játszotta, majd 1967-től egészen 1987-ig egy barcsi újgazda, majd téeszelnök: Losonczi Pál.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (441—443. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 