Caesar hatalomra jutása

Közzétette:

 

 

Miként alakította át Rómát egyetlen ember becsvágya és zsenije köztársaságból diktatúrává?

Időszámításunk előtt 100-tól, Caesar születésétől egészen i. e. 49-ig, amikor lázadásának jeleként átkelt a Rubicon folyón, valóságos hadszíntér volt a római szenátus, ahol a hatalom hol cselvetés, hol összeesküvés, hol erőszak által cserélt gazdát. A lőporos hordó végül i. e. 88-ban robbant, de az akkori konfliktus csak az első volt a polgárháborúk és lázadások sorozatában: a konzervatív elit viaskodott a populisták egyre növekvő erőivel. Róma tele volt a hatalomért küzdő szónokokkal, katonákkal és politikusokkal, Gaius Julius Caesar pedig egyszerre volt mindhárom.

 

Gaius_Julius_Caesar_(100-44_BC)

Caesar mellszobra

Caius Iulius Caesar (vagy Gaius Julius Caesar i. e. 100. július 12./13. – i. e. 44. március 15.) római hadvezér és politikus

Caesar pontosan tudta, mire képes, és azt is, hogy mit akar; amikor lehetőséget látott, nem habozott megragadni. Ravaszsága, könyörtelensége és határtalan becsvágya Európa térképét is átrajzolta. Több évtizedes tiltakozás egyfelől, rajongás és magasztalás másfelől – mindezek után végül csakis gyilkosság vethetett véget Caesar uralmának. A vére még meg sem alvadt a szenátus padlóján, de már nyilvánvaló volt, hogy az általa bevezetett változások visszafordíthatatlanok.

Caesar már egészen korán megmutatta képességeit, amelyek később magas tisztségekbe segítették a római politika korrupt, fondorlatos világában. I. e. 82-ben, amikor Caesar körülbelül 18 éves volt, a családja kényes helyzetbe került . Rokoni kapcsolatban álltak a hatalmon lévő Gaius Marius konzullal, így amikor Marius esküdt ellensége, Sulla, erőszakos eszközökkel magához ragadta a hatalmat, be kellett hódolniuk az új rendszernek, hogy életben maradhassanak.

Sulla megparancsolta Caesarnak, hogy mondjon le Jupiter papjának hivataláról, és bontsa fel Marius régi támogatójának, Cinnának a lányával, Corneliával kötött házasságát. Caesar az öngyilkosság határát súroló önfejűséget tanúsított: nem volt hajlandó térdet hajtani, inkább száműzetésbe vonult, amíg anyja rá nem beszélte Sullát, hogy bocsásson meg neki.

Caesar nem várta tétlenül Sulla bocsánatát: megtette első lépéseit hosszú és dicsőséggel teli katonai pályáján. Beállt a hadseregbe, és a birodalom szolgálatában Ázsiába ment. A csatákban hamar felhívta magára a figyelmet, egyik katonája életének megmentéséért megkapta a Tölgykoszorút, az egyik legmagasabb római katonai kitüntetést.

A fegyvertársai iránti elkötelezettség volt Caesar egész katonai pályafutásának alapja, hiszen jól tudta, milyen fontos lesz számára emberei hűsége és tisztelete. Makulátlan hírnevén némi folt esett, amikor azt a feladatot kapta, hogy kaparintsa meg bithüniai uralkodó, Nikomédész hajóhadát. Caesar oly sokáig időzött Nikomédész udvarában, hogy szárnyra kapott a szóbeszéd: az ifjú katonának viszonya van a királlyal. Akár volt igazság a pletykában, akár nem, Caesar minden alkalommal hevesen tagadta. A pletykát sohasem sikerült teljesen elhallgattatni, de ez Caesart nem fékezte le a pályáján.

Amikor Sulla i. e. 78-ban meghalt, minden készen állt arra, hogy Caesar visszatérjen Rómába. Katonaként már bizonyított, eljött az ideje, hogy egyéb képességeiről is bizonyságot tegyen. Jogi pályára lépett, hogy hasznosítsa másik nagy adottságát: a hangját. Caesar karizmatikus, lenyűgöző szónok volt, és ezt a képességét maradéktalanul kiaknázta. A római politikai rendszer állandó csatározásokból állt: a szenátust elfoglaló vagyonos elit és a felháborító egyenlőtlenségek miatt lázongó populisták szünet nélkül támadták egymást. Caesarnak nagy tehetsége volt a nyilvános beszédhez, így amikor a korrupt arisztokratákat ostorozta, a tömegek mellé álltak. Caesarnak nagy szüksége volt rá, hogy az emberek szeressék, minden mozdulata közben fél szemmel hallgatósága reakcióját figyelte.

Népszerűségét nem csak nyilvános szereplései hozták meg. A publikum imádja a jó történeteket, és Caesar tudta, hogyan kell ezt a vágyukat kielégíteni. I. e. 75-ben a görög partok felé hajózva kalózok fogságába esett; a rablók azt tervezték, hogy váltságdíjként 20 talentum aranyat követelnek érte. Caesarnak nem tetszett, hogy ilyen kevésre taksálják a személyét, és ezt meg is mondta nekik. Rábeszélte fogvatartóit, hogy emeljék fel a váltságdíját 50 talentumra.

Caesarral együtt az a történet tért vissza Rómába, hogy a tengerek máskor morc vámszedői derűs, barátságos hangulatban tartották őt fogva, a fogoly pedig megígérte, hogy miután kiszabadul, bűneik miatt levadássza és megöleti őket. A kalózok talán nem vették komolyan a szavait, de ez részükről végzetes tévedésnek bizonyult. Mihelyt szabadon engedték a kalózok, Caesar csapatot szervezett, embereivel elfogta, börtönbe vetette, majd keresztre feszíttette őket. Kegyetlen eljárás, de Caesar fél szemével ekkor is a tömeget figyelte: a kalózok büntetését enyhítendő, elrendelte, hogy keresztre feszítés előtt vágják el a torkukat, ne kelljen keserves kínokat elszenvedniük. Hiszen végül is jól bántak Caesarral…

Amikor Kis-Ázsiában villongások kezdődtek, komoly lehetősége nyílt arra, hogy katonai vezetőként is próbára tegye magát a harcmezőn. Caesar jelentős katonai haderőt mozgósított, és sikeresen védekezett mindaddig, amíg feljebbvalói megindították az ellentámadást. Hősként tért haza, hamarosan katonai tribunussá választották, majd nem sokkal ezután questornak nevezték ki. Megbízatása Hispániára, a mai Spanyolország és Portugália területére terjedt ki.

Vezetői tisztsége együtt járt azzal, hogy felügyelte a térség pénzügyeit; ez a hivatal sok adminisztratív tapasztalatot hozott számára, aminek később jó hasznát vette. Amikor nagynénje, Julia temetésére visszatért Rómába, olyan gyászbeszédet mondott, hogy utána senkinek sem maradhattak kétségei ambíciói és önbizalma felől. Beszédében többször visszatért arra, hogy nagynénje fényes őseinek sora egészen az istenekig vezethető vissza. A jelenlevők figyelmét az sem kerülhette el, hogy Caesar az alkalmat megragadva önmagát is isteni leszármazottnak állította be. Az az ember, akinek ilyen ősei vannak, nem érheti be az állami tisztségviselői szereppel…

Kapaszkodott felfelé: i. e. 65-ben még aedilis volt, 63-ban főpap, 62-ben pedig már praetor. Eközben egyre súlyosabb adósságokba verte magát, és szerzett néhány nagy hatalmú ellenséget is

Most, hogy ismét Rómában volt, Caesar megtette első lépéseit felfelé a politikai ranglétrán. Hamar kifejezésre juttatta, hogy esze ágában sincs abbahagyni a további emelkedést. Szónoklataiban Caesar megbélyegezte ugyan a korrupciót, de ő maga nem riadt vissza attól, hogy bárkit is megvesztegessen, aki segíthetett neki elérni, amit akart. Kapaszkodott felfelé: i. e. 65-ben még aedilis volt, 63-ban főpap, 62-ben pedig már praetor. Eközben egyre súlyosabb adósságokba verte magát, és szerzett néhány nagy hatalmú ellenséget is – különösen a megvesztegethetetlen ember hírében álló szenátor, Marcus Porcius Cato személyében.

Caesarnak két botrányt is el kellett kerülnie gyors egymásutánban. Sokan úgy gondolták, hogy köze volt a Catilina-féle összeesküvéshez, amelynek célja Cicero konzul meggyilkolása lett volna, másrészt pedig Caesar kénytelen volt elválni a feleségétől, amikor bebizonyosodott, hogy részben az asszony felelős az úgynevezett Bona Dea-botrányért. Az előbbi ügy, az összeesküvés, a kormány megbuktatására irányult, a második arról szól, hogy egy kizárólag nők által végrehajtott vallási szertartáson szentségtörő módon egy férfi is megjelent. Mindkettő sokba került Caesarnak: sok pénzt költött, hogy nevét a botrányoktól távol tartsa, s anyagilag teljesen tönkre ment. Ha az volt a szándéka, hogy folytatja politikai pályafutását – márpedig nyilvánvalóan az volt –, nemcsak pénzre kellett Caesarnak szert tennie, hanem bevethető erőre is.

A pénzügyi támogatás a mérhetetlenül gazdag Marcus Crassustól érkezett. Crassus fiatal parancsnokként a Sulla elleni harcokban szerzett nevet magának, de igazán az üzlethez volt tehetsége; birtokok és rabszolgák adásvételével foglalkozott. Caesar olyan komoly adósságot halmozott fel, hogy hiába várta Hispániában a kormányzói hivatal, nem hagyhatta el Rómát, amíg néhány tartozását ki nem fizeti. Szerencséjére Crassus tudta, milyen népszerű Caesar a tömegek körében, és vállalta, hogy kiegyenlíti néhány hitelező követelését. Így Caesar végül elutazhatott Hispániába, ahol hadjáratai révén újabb katonai babérokat aratott. Legyőzte a lázadó törzseket, megsarcolta városaikat, majd segített a térségnek kiszabadulni az adósságcsapdából. Caesar ismét hősként tért haza Rómába. Már a ranglétra következő fokát, a konzulságot tartva szem előtt. Annyira eltökélte ennek a pozíciónak a megszerzését, hogy inkább lemondott a városon keresztül masírozó katonai diadalmenetről is, csak idejében beadhassa jelentkezését a tisztségre. A hódolat ráér, a hatalom megszerzése nem… Megint volt pénze, és népszerűsége vitathatatlan volt, de Caesar tudta, hogy szüksége van nyers erőre is, amelynek segítségével megküzdhet szenátusbeli ellenségeivel, és elhallgattathatja őket. Remek ötlettől vezérelve egy nagy tekintélyű hadvezérhez, Crassus legádázabb ellenségéhez, Gnaeus Pompeiushoz fordult. I. e. 62-ben Pompius hazatért szíriai és júdeai hadjáratairól, amelyekben akkora sikert aratott, hogy azt Róma szenátorai nyugtalanítónak találták. Hogy hatalmát korlátozzák, nem voltak hajlandók ratifikálni az általa tető alá hozott szerződéseket, és a katonáinak tett ígéreteit sem teljesítették. A hadvezér örömmel támogatta Caesart, mint olyan embert, aki képes lehet lendíteni az ügyeken, és segíthet visszanyerni büszkeségét.

Caesar meggyőzte Crassust és Pompeiust, hogy a hatalom megszerzése érdekében érdemes ellentéteiket félretenni. I. e. 60-ban ők hárman hozták létre az első római triumvirátust. Szövetségüket azzal pecsételték meg, hogy Pompeius feleségül vette Caesar lányát, Juliát, Caesar pedig Crassus egyik barátjának lányát, Calpurniát.. Az új politikai erőközpont rémületbe ejtette a szenátust, elsősorban Catót, aki határozottan szembefordult velük.

Az ezt követő politikai kampány annyira mocskos és becstelen volt, hogy kényszerűségből még az erkölcsi tisztaságáról híres Cató is a megvesztegetés eszközéhez nyúlt, azt remélve, talán útját tudja állni Caesarnak. Nem sikerült. A pénz, az erő és az ármány Caesart megállíthatatlanná tette, i. e. 59-ben consullá választották.

Barátairól gondoskodott ugyan (Pompeiust hispániai kormányzóvá tette, Crassust hadvezérré), de Caesar konzuli működése csak megerősítette a könyörtelenségéről szóló híreket. Ha szavainak ereje kevésnek bizonyult, Pompeius katonáit használta szenátusbeli ellenfeleinek megfélemlítésére. Caesar egyszer úgy megfenyegette konzultársát, Bibulust (Cato veje), hogy Bibulus hazamenekült. A szóbeszéd szerint Pompeius katonái megszégyenítésül emberi ürüléket öntöttek a fejére.

Caesar nemcsak konzultársával bánt ilyen durván. Engedetlen magatartása miatt börtönbe vetette Catót, és Pompeius katonáival a Fórumot is megtisztította az ellenzéktől. Olyan felháborító módszerekhez folyamodott, hogy hivatala lejártával bíróság elé kellett volna állnia bűneiért. Caesar tisztában volt ezzel, ezért Cato tiltakozása ellenére megszerezte magának Gallia proconsuljának pozícióját a következő öt évre, így elhagyhatta Rómát, mielőtt vád alá helyezhették volna. Eljött az idő, hogy Caesar még nagyobb léptékű konfliktusokkal nézzen szembe.

Cato attól tartott, hogy Caesar a galliai szolgálatot viszályok szítására fogja használni.. Aggodalma jogosnak bizonyult. Caesar azzal kezdte, hogy támadásra provokálta a mai Svájc területén élő helvét törzset, s ez éveken át tartó szakadatlan háborúság nyitánya lett. Caesar nem ismert irgalmat, merészen támadott, s az ellenség támadásaira gyors, szellemes, jól kiszámított ellencsapásokkal válaszolt.

A gall és germán törzseket i. e. 57 és 55 között leigázta, ezután átkelt Britanniába. A csatorna túloldalán tartós sikert nem tudott elérni, de az történt, amitől Cato tartott: nagyszabású csatározásainak híre folyamatosan visszajutott Rómába. I. e. 53-ban a szenátus arról értesült, hogy a gallok meghódoltak. Cato nem győzte hangoztatni, hogy Caesar nem a birodalom, hanem a maga érdekei szerint cselekszik, a nép azonban rajongott Caesarért, aki tudta, miként teheti magát rokonszenvessé a tömegek szemében. Telente Itália közelében vert tábort, hogy győzelmeinek híre – a zsákmányról nem is beszélve – eljusson Rómába.

Nyugat-Európában háborúzva is tisztában volt vele, hogy proconsuli hivatala előbb-utóbb lejár. Tudta, hogy amint visszatér Rómába, súlyos vádakkal kell szembenéznie, consuli és katonai tevékenységével kapcsolatban egyaránt. A germánok ellen olyan vad és kegyetlen támadásokat intézett, hogy kénytelen volt harcmodort váltani, nehogy veszítsen népszerűségéből. Minél messzebb nyomult előre a seregével, annál nagyobb volt a zsákmány, és annál több katonát tudott toborozni. A római centuriókkal ellentétben a gall és germán harcosok nem a Római Birodalomhoz voltak hűségesek, hanem a vezetőjükhöz, és Caesar meg is jutalmazta őket érte.

Rómában a szenátus pontosan ismerte Caesar brutális módszereit, és tudott növekvő katonai erejéről. Annak érdekében, hogy Julius Caesar bűnpere a lehető legsimábban folyjék le, megkörnyékezték Caesar régi barátját, Pompeiust. Kettejük viszonyának mindig az volt az alapja, hogy az utóbbi Caesar lányának, Juliának volt a férje, ám az asszony i. e. 54-ben meghalt. Crassus, a triumvirátus harmadik tagja 53-ban, a pártusok ellen vívott háborúban elesett, Pompeius pedig egyre féltékenyebben nézte Caesar sikereit és népszerűségét. Mivel már semmi sem kötötte a triumvirátushoz, a szenátus úgy gondolta, hogy Pompeius hűsége megingatható.

Győzelmétől és a szenátusban szerzet váratlan népszerűségétől fellelkesülve, Pompeius úgy gondolta: az lesz a leghelyesebb, ha Caesart eltávolítja a politikai színtérről. Ez azonban nem volt olyan egyszerű

A próbatétel ideje akkor jött el, amikor Pompeiust i. e. 52-ben consullá választották, azzal a feladattal, hogy csillapítson le egy zendülést. Mivel sikerrel járt, elnyerte az arisztokrácia bizalmát. Győzelmétől és a szenátusban szerzett váratlan népszerűségétől fellelkesülve Pompeius úgy gondolta: az lesz leghelyesebb, ha Caesart eltávolítja a politikai színtérről. Ez azonban nem volt olyan egyszerű. Ekkor történt, hogy a gallok vezetője, Vercingetorix, aki tudott a római lázadásokról, kis híján legyőzte Caesart. A római hadvezér támadást indított, azonban a gallok oldalán váratlanul erősítés jelent meg, és a rómaiak kénytelenek voltak visszavonulni. Veszedelmesen közel álltak a vereséghez, de az utolsó pillanatban indított ellentámadással végül megszerezték a győzelmet, és bizonyossá lett, hogy Caesar legyőzte Galliát.

Az i. e. 50. évben megkezdődtek az előkészületek Caesar hazatérésére. A szenátus Pompeiust és Caesart is felszólította, hogy adják vissza a hatalmat. Caesarnak azonban esze ágában sem volt bíróság elé állni a bűnei miatt, ezért kitalálta, hogy távollétében újra indul a consuli posztért. Abban bízott: a háborús évek alatt megszerzett népszerűsége elég lesz a szenátusnak, hogy engedélyezze ezt; megírt, és nyilvánosságra hozott egy beszámolót a galliai csatáiról, hogy a közvéleményt emlékeztesse merész és sikeres hadjárataira. A gall háború című írásában érzelmekkel átszőtt nyelvezetet használt, amelyet nemcsak a művelt elit, hanem bárki olvashatott. Pompeiussal ellentétben Caesar nem a páholyoknak beszélt, hanem a teljes nézőtérnek. A szenátus ennek ellenére nemet mondott, azt követelte, hogy Caesar adja át seregei parancsnokságát, térjen vissza Rómába, és nézzen szembe az ellene felhozott vádakkal.

Caesar i. e. 49. január 10-én lényegében kifogyott a lehetőségekből. Ha megteszi, amire a szenátus utasítja, akkor vád alá helyezik, és minden, amit elért semmivé foszlik. Másfelől viszont ha nem teszi meg, az háborút jelent.

Egyes beszámolók szerint Caesar nyugtalanul töltötte az utolsó éjszakát, még egy szellemmel is társalgott. Akárhogy történt, akármilyen bizonytalanság nyomasztotta, reggelre minden elmúlt. Erejét összeszedve megtette azt a lépést, amely megváltoztatta római történelem menetét. „A kocka el van vetve” – mondta, majd átkelt a Rubicon folyón, amely Galliát és Észak-Itáliát egymástól elválasztja. Több évtizedes hadakozás után most valódi háborút indított a szenátusbeli ellenségeivel szemben.

A katonai erőtől és az arcátlan merészségtől megrettent szenátus tétovázott. Az Itália földjén előrenyomuló Caesar szinte semmi ellenállással nem találkozott. Pompeius elszámította magát: úgy gondolta, hogy legkorábban tavasszal indul a támadás, ezért haderejének nagy részét még Hispániában tartotta. Rémült kapkodás után Pompeius bejelentette, hogy hajóra száll, és görög földön toboroz hadsereget, ha pedig valaki ellenzi ezt a tervet, az áruló.

Miközben Pompeius keletre szökött, az újdonsült diktátor nem vesztegette az időt, véres diadalt aratott ellenfele nyugaton veszteglő hadai fölött. Caesar elszánt és harcedzett katonái alig 27 nap alatt gyors és brutális akciókban megtizedelték Pompeius egységeit. Caesar ekkor hajdani szövetségese után indult: követte a görögökhöz, ahol Pompeius éppen egy új hadsereg felállításával volt elfoglalva. Caesar áttört a Babilus által felállított barikádon, de ott ellátmány és utánpótlás nélkül maradt. Pompeius ugyanis még Galliában eltanulta régi barátja taktikáját: arra készült, hogy kiéhezteti ellenfelét. Caesar nem tehette meg, hogy ölbe tett kézzel várja Pompeius következő lépését – a győzelmet csak a harcmezőn érhette el. A két sereg végül Pharszalosznál csapott össze, s meglepetésre Caesar és katonái fölényes győzelmet arattak a rendkívüli túlerővel szemben. Pompeius megint menekülésre kényszerült.

Miközben Pompeius délre, Egyiptomba szökött, Caesar visszatért Rómába, ahol diktátornak kiáltotta ki önmagát, de alig 11 nap múlva lemondott, hogy üldözőbe vegye a szökevényt. Ha csatára számított, csalódnia kellett. Pompeiust elárulták az egyiptomiak, akiknél menedéket keresett: a hadvezér holttestét a gyermek fáraó, XIII. Ptolemaiosz adta át Caesarnak. Az egyiptomiak más reakcióra számítottak, Caesar ugyanis váratlanul könnyezni kezdett, majd megparancsolta, hogy végezzék ki azokat, akik elvették Pompeius életét. Mindent összevéve, Pompeius halálával elhárult a Caesar korlátlan hatalmának útjában álló utolsó akadály is.

Ha kitekintett a Nílusra, Caesar láthatta, mit jelent az abszolút hatalom. Hatása alá került Ptolemaiosz nővérének, Kleopátrának, aki állítólag szőnyegbe csavarva csempésztette be magát Caesar lakosztályába. Caesar együttérzésből és Pompeius kivégzése miatti dühében Kleopátra oldalán harcba bocsátkozott Ptolemaiosz ellen az egyiptomi polgárháborúban. Alexandria ostroma során Ptolemaiosz visszautasította Caesar békeajánlatát, és ezért az életével fizetett: a nílusi csatában a folyóba fulladt. Miután Klopátra megszilárdította helyzetét Egyiptom trónján, Caesar áthajózott Kis-Ázsiába, hogy leverjen egy lázadást. A csata viharos gyorsasággal eldőlt Caesar javára. Innen ered híres mondása: „Veni, vidi, vici”, azaz „jöttem, láttam, győztem”. Caesar megállíthatatlan volt.

Caesar megünnepelte győzelmét, de tudta: túlságosan hosszú időt töltött idegen földön, ideje újra visszanyerni – és most már meg is tartani – a hatalmat Rómában. Mindenképpen azt akarta, hogy a hatalma korlátlan legyen, látszólag azonban mégse legyen az. I. e. 48-ban egy évre megválasztották Róma diktátorává. Ezt az időt arra használta fel, hogy felszámolja az uralkodásával szemben még meglévő ellenállást, beleértve Pompeius Hispániában élő fiainak ellenállását, valamint Cato ellenszegülését, aki a mai Tunézia területére, Uticába menekült. Caesar átkelt Észak-Afrikába, ahol legyőzte Scipio seregét. Cato az utolsó percig tartotta magát: öngyilkosságot követett el, mert nem akarta látni, hogy Caesar a birodalom egyeduralkodójává válik.

Katonai sikereiért a szenátus azzal jutalmazta Caesart, hogy tíz évre kinevezte diktátorrá. Miután Pompeius híveitől megszabadult, Caesar visszatért Rómába, hogy megreformálja a birodalmat. Terve három részből állt. Gondoskodnia kellett arról, hogy ne legyen vele szemben fegyveres ellenállás; fel kellett számolnia a roppant adósságot, amelyet Róma a hadjáratok éveiben felhalmozott, és végül a birodalmat államocskák sokaságából egyetlen állammá kellett kovácsolnia. Az i. e. 48 és i. e 44 közötti öt évben Caesarról kiderült, hogy jóval nagyobb formátumú vezető, mint egy szimpla diktátor. Nemcsak a Római Birodalom alapjait rakta le, hanem megtette az első, meghatározó lépéseket is abba az irányba, hogy a Római Birodalom azzá a hatalommá legyen, amivé vált. Az a mintegy hatvan ember, aki összeesküdött ellene, és azok, akik i. e. 44. március 15-én a szenátusban megölték őt, talán elérték céljukat, de Caesar birodalomalapító örökségét az emberiség sohasem fogja elfelejteni.

Forrás: Királyok, hősök, vezérek (58-65. oldal) Bookazine Kft.,Geopen Könyvkiadó Kft. (2014) ISSN 2064-8952 ISBN 978-963-12-0563-3

 

6 comments

  1. Visszajelzés: Kleopátra « Lighthouse
  2. Visszajelzés: Rhodos « Lighthouse
  3. Visszajelzés: Cicero « Lighthouse

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s