A hellén világ végvidékein

 

 

Gyakran találkozunk olyan területeken is kifejezetten görög, illetve hellenisztikus alkotásokkal, amelyeken barbár népek éltek… érdekesebbek azok a művek, amelyek a hellenisztikus kultúra hátországában, de mégsem tiszta görög stílusban készültek.”
(Castiglione László)

i. e. 323. június 10-én meghalt a hellenisztikus birodalom megalapítója. Halálakor uralma elvileg Indiától Észak-Görögországig, Kis-Ázsiától Líbiáig terjedt. Nem csoda, hogy ezt a rettenetesen sokféle, hatalmas távolságokra nyúló területet nem lehetett politikai egységgé kovácsolni. A hellenizmus kulturális egységet jelent: a déli és keleti területeken több-kevesebb görög kultúrát a helyi alapokon. Nagy Sándor meg akarta őrizni az alapokat. Nem rajta múlott, hogy csak félig sikerült. Ha úgy vesszük, a hellenizmus Keleten szerencsétlen vállalkozás volt. A görög kultúra megfojtotta az amúgy is halódó ókori örökséget – időszámításunk kezdete táján az ékjegyek, valamivel később a hieroglifák is feledésbe merültek –, viszont a Kelet nem tudott mit kezdeni a görögség legértékesebb örökével, a polisz-demokrácia hagyományával, vagy a „mindennek mértéke az ember” elvével. És maguk a Keleten élő görögök is hátat fordítottak ennek a hagyománynak.

Nagy Sándor Babilonban halt meg, ennek a városnak eleinte szerencsét hozott a makedón hódítás. Khsajársá (Xerxész) alatt, az i. e. V. század elején Babilon vezetői lázadást szítottak az akhaimenida uralom ellen. A királyok királya Ahuramazda nevében leromboltatta templomaikat, ahol a „déveket”, a gonosz hatalmakat imádták. Marduk szobra is megsemmisült. A falak omladoztak, a csatornák eliszaposodtak, a Lüdiába vezető kereskedelmi út elkerülte Babilont, amely egyre vesztett régi fényéből – bár még az V. század vége felé, Hérodotosz látogatásakor is látszott, hogy nem akármilyen városa a földnek.*

Ázsia központjának szánta Nagy Sándor Babilont. Megparancsolta a Marduk-szentély rendbehozatalát, kikötőt építtetett. Később elkészült egy görög színház és tornacsarnok is. De a makedónok nem értették, mire valók a csatornák, a király halála után pedig utódai, a diadókhoszok harci terepként kezelték a Kelet országait. Küzdelmükből Babilóniában és Szíria területén a volt lovasparancsnok, Szeleukosz került ki győztesen. Új fővárosát, Szeleukiát (Tell-Omár) Babilontól nem messze alapította meg, s ez a közelség végleg megpecsételte Babilon sorsát.

* Plinius i. e. 70 táján írt földrajzi művében már úgy Babilonról, mint a múlt városáról: „sokáig az egész világ leghíresebb városának tartották… Még ma is látható Jupiter Belus, a csillagászati tudomány megalapítójának temploma. Egyébként ott minden pusztasággá vált, tekintettel arra, hogy Seleucia közelsége mindent megsemmisített…” (Plinius Secundus, VI. 26, Váczy Kálmán fordítása).

Igaz, Asszíria városait még kevesebb végzet érte; Assur maradt csak városnak mondható település az időszámításunk kezdete körüli századokban is. Ninive és Kalhu romjai mellett úgy vonultak el a Xenophón, az író vezette görög zsoldosok, hogy jóformán nyomát se látták a régi falaknak.

Néhány ősi város egy ideig erőre kapott, például Uruk. De az igazi nagy települések azok lettek, amelyeket újonnan alapítottak, s a „modern” városrendezési elvek szerint építettek fel: a Tigris mellett Szeleukia, az Euphrátesz mentén meg Dura-Europosz. Ezek, ha igaz, félmilliós városok voltak. (Dura-Europoszban egy Baál-szentély igen szép falfestményei maradtak ránk.) Dura-Europosz csak rövid ideig maradt hellén jellegű: a perzsák örökébe lépő párthúsok elfoglalták, és egyik fontos városukká tették, székhelyük, Ktésziphón és vallási központjuk, a csodálatos Hatra mellett.

A pártusok, ez az iráni nép az i. e. II. században függetlenítette magát a szeleukida fennhatóságtól, és olyan országot teremtett, amely sikeresen vette fel sokáig a harcot Rómával is. Művészetükben iráni és mezopotámiai elemek keverednek görögökkel, építészetükre a boltív használata volt jellemző. Hatra romvárosán kívül Assurban is fennmaradt egy pártus-kori palota.

A pártus uralkodók portrészobrai a keleti plasztika számos tulajdonságát megőrizték: férfiasak, fenségesek és egyszerűek. Harmonikus szépségű férfiak, egészen a reformkori magyar ízlés szerint pödört bajusszal : Horvát István egykori magyar tudósunk, a Nemzeti Múzeum első kutatója, aki szerint „csak úgy pözsög” a Biblia a régi magyar nevektől, s aki a pártusokat „pártos” , azaz pártütő magyaroknak vélte, sajnos, nem láthatta ezeket az arcokat…

A római írók arab városként is emlegetik a pártus városok némelyikét. Még inkább az volt Palmüra, Szíria területén. Ez a fantasztikus romváros első pillantásra teljesen görög-római világnak tűnik – de lakói arab és szír isteneket imádtak, buggyos pártús nadrágot hordtak és palmürai nyelven beszéltek. Képzőművészetükre a szigorú frontalitás volt jellemző – miként a pártosokéra is –, s ebben elsősorban a Kelethez kötődtek.

A nagy hellenisztikus városok közül Antiokhia (Edessa) már török területre esik. Törökország területén pici államok alakultak a hellenisztikus korban, részben teljesen görög jelleggel. De az ország belsejében voltak olyan kiskirályságok is, amelyek – talán mintegy kompenzálni akarva kicsinységüket – a kolosszusállítás keleti hagyományát igyekeztek folytatni. (Ez a hagyomány a görögökre is hatott, így építették meg a rhódoszi kolosszust, amelynek hajók is elfértek a lába között.) Ilyen „kompenzáló” uralkodó volt a Kommagénében* székelő Antiokhosz. Domborműve, amelyen barátságosan kezet ráz Héraklésszel, már önmagában is elég nagy öntudatról tanúskodik. De ez nem saját ötlete volt, hanem a pártus III. Mithradatesz arszameiai domborművét másoltatta le, kevésbé arányos végtagokkal és darabosabb arcvonásokkal. Hanem a dél-törökországi Nemrut Dağon, a Taurusz-hegység egyik csúcsán hatalmas halmot emeltetett. Barbár módon fogalmazott görögséggel hirdeti itt a király felirata – hamisítatlan keleti stílusban –, hogy a nagy Antiokhosz, a rómaiak és a hellének barátja, maga a megnyilatkozott igazságos isten, a perzsa királyok és Nagy Sándor leszármazottja, örök emléket állít magának arra az esetre is, amikor lelke már Zeusz-Ahuramazda égi trónusához repült. Antiokhosz sírja ugyan nem került elő, de 8 méteres szobrai töredékesen megmaradtak. S míg a domborművek inkább esetlenek a görög vagy akár pártus példához képest, a hatalmas szobrokban és letört fejekben van valami titokzatos és időtlen barbár szépség – ami nyilván töredék mivoltukra és a romantikus hegyi tájra is visszavezethető.

Nemrut Dağ szobrai

Letört kolosszusfő a Nemrut Dağ szobrainál

* Némi szerep Kommagénének is jutott a fantasztikus magyar őstörténetben. Somogyi Árpád ügyvéd, a sumer-magyar nyelvrokonság gondolatának század eleji apostola szerint „… a törököktől származunk, akik szintén már évezredekkel ezelőtt, Mezopotámiában mint szumírok, ettől északra mint kunok és komagének, és még jobban északra és később Kínában is mint kunok gyakoroltak nagy befolyást az emberiség fejlődésére” (Emlékezzünk régiekről, Budapest, 1908, 338).

Messze Keleten, Indiában, amelyet Nagy Sándor meghódított, majd utóda harci elefántokért visszacserélt az egykori tulajdonossal, szintén kialakult egyfajta összefonódó keleti-görög művészeti stílus. De ez a vidék kívül esik e könyv szemhatárán. A mi hellenizált ókori Keletünk végvára Aj Hánum Afganisztánban, az Amu-Darja mellett, nem messze az orosz határtól. Ezt a hegyoldalon emelkedő terasszerű romvárost a 60-as években tárták fel. Korinthoszi oszlopfők koronáztak meg itt olyan oszlopokat, amelyeknek a talpa ó-perzsa jellegű volt – szinte jelképe lehetne ma is e város az elgörögösített Keletnek, ha a szakák lovas népe nem pusztítja el oly alaposan i. e. 130 körül.

Szeleukosznak és a többi városépítőnek szeme előtt Nagy Sándor példája lebegett, s az általa épített Alexandria. (Az uralkodóról elnevezett város egyébként ókori keleti hagyomány) Alexandria helyét Nagy Sándor állítólag Homérosz egy idézete alapján jelölte ki, mondván, hogy a költő a földrajzhoz is értett. Úgy látszik, igaza volt, mert Alexandria ma is virágzó kikötő. Ami egyben azt jelenti, hogy ókori emlékeiből kevés maradt ránk: egy antik színház és sok szobor, amelyeknek egy része az Apisz-bikák kultuszához kapcsolódik. A Nagy Sándor egyiptomi utódjáról, Ptolemaioszról elnevezett ptolemaioszi kor két főbb templomépítési vállalkozása a Thébától északra fekvő Denderában és a déli Efuban volt. Dendera már az archaikus korban szentély lehetett; a kései korban a tehén alakú Hathor istennő székhelye, ahol nagyszámú mumifikált állatot találtak, macskát, ikhneumont, kutyákat. Igazi tehenet egyet sem – így elképzelhető, hogy egyszer megtalálják az Apisz-bikák temetőjének párját is.

A korszak építészetének egyik legszebb emléke még Philé szigetének Ízisz-temploma, amelyet a Nílus szintjének emelkedése miatt építészeti bravúrral kellett megmenteni.

Philae,_seen_from_the_water,_Aswan,_Egypt,_Oct_2004

Philae – Ízisz temploma nyugat felől, a Nílusról

A denderai Hathor-templom – mint általában a hellenisztikus kor templomai – az egyik legépebb ókori épület Egyiptomban. III. Thotmesz valamelyik templomát utánozza, és talán még Nektabenosz kezdte építeni. A római császárok korában fejezték be; a felszentelés jelenetein Nérót láthatjuk, mint Alsó-Egyiptom fáraóját. Vallástörténeti szempontból igen érdekes építmény, mert a legtöbb helyiségnél feliratok jelzik, mire szolgált. A kor jellegzetes domborműformája, a mélyített (vájt) relief díszíti, váltakozva az igen lapos domborművel (basrelief), amelyet eredetileg festettek. A színezésnek mára csak nyomai maradtak. De ezek is jelzik, hogy az épületek csaknem olyan színpompásak lehettek, mint az épület formájú, zománcdíszes ékszerek.

Ezeket a hatalmas templomokat úgy építették, mint a középkor katedrálisait: több emberöltőn keresztül. A genderai Hathor-templommal kultikusan összefüggő edfui Hórusz-templom felépítése 180 évig tartott. Ez is hagyományos épület volt, pülonnal, udvarral az egyszerű nép számára, oszlopcsarnokokkal, szentélyekkel, mellékhelyiségekkel – amelyeken füstölők, áldozati tárgyak, szertartási kellékek raktára értendő –, de annyiban sajátos, hogy a templom középen kettéoszlik a tető megnyitásával. Ez is arra vall, hogy az egyiptomi építészetben és a belső terek díszítésében fontos szerepe volt a fénynek.

Edunál is délebbre van Kom-Ombó, amely egyébként prehisztorikus leleteiről híres. Az itteni Ptolemaiosz-kori templomban sok kis kápolna szolgált különböző istenek tiszteletére, s a fény két nagyobb résen át is érkezhetett.

A templomok szobordíszéből igen kevés maradt meg olyan épen, mint Hórusz edfui szobra. Kár, mert az épületeken érezhető ugyan az egyiptomi architektúra „minden erénye: a nagyarányú, kolosszális kompozíció, a tér és a méretek szervezésének képessége” (Vandersleyen, 1975, 80,5), de a falakat elborító domborművek főként kultúrtörténeti forrásként használhatók; az Újbirodalom csataképeihez képest mintha egy tankönyv tankönyv illusztrációi lennének. A ptolemaioszi kor szobrászati emlékei közt viszont sok az izgalmas, eleven alkotás. Van, ahol erőltetetten keverték a hellenisztikus és egyiptomi elemeket, mint például azon a fáraó-portrén, amelyen a hagyományos királyfej egyszerre visel nemeszt, Ureusz-kígyót és Nagy Sándor módjára oroszlánsörényszerű hajzatot; de vannak olyan szobrok is, amelyeken az antik emberábrázolás kifinomult eszközei társulnak az egyiptomi méltósággal. Ilyen a titokzatos szépségű berlini Zöld fej, egy pap portréja, amelynek keltezéséről talán sosem érhet véget a vita.

zold_fej_nagy

A titokzatos „zöld fej”. i. e. 600-100. Ägyptisches Museum, Berlin

A görög – majd római – hatás fokozatosan érvényesülni kezdett a temetkezési kultuszban is: portrét festettek viaszos festékkel táblára (enkausztikának hívják ezt az eljárást), és ez a kép volt hivatott őrizni az elhunyt egyéniségét. Különösen a Fajjúm-oázis temetőiből származik sok múmiaportré.

A múmiaportrékkal átlépünk a római korba. Az actiumi csata előzményei a világirodalom híres drámáiból közismertek, s Egyiptom művészetében is maradt nyomuk: a denderai falakon találkozunk Kleopátrával és állítólag Caesartól született kisfiával, Caesarionnal.

Kleopátra bármennyire is „non humilis mulier”, nem mindennapi asszony volt, Horatiusszal szólva, nem tartóztatta fel a római birodalom terjeszkedését. A hódítással együtt járt Egyiptom átszervezése Róma búzaszállítójává, a művészetben pedig a korábbinál is erősebb lett az antik hatás. Átalakult a társadalom szerkezete is, csökkent a papság befolyása. Hol többé, hol kevésbé. Mindenesetre jól informálódtak arról, mi történik a Nílus deltájában, és bizonyos mértékig követték a római rendezettség példáját. „A merotikus Núbia megszervezését attól az egyezségtől számíthatjuk, amit i. e. 29-ben Cornelius Gallus egyiptomi prefektus kötött Meroé királyának követeivel, hozzájárulva ahhoz, hogy az Egyiptom déli határa alatti területeket egy bennszülött – tehát núbiai türannosz kormányozza, Egyiptomnak lerovandó adó fejében” (Török, 1977, 14,8/m). Ez a türannosz egy

testes néger asszonyság is lehetett. Hasonlót látunk a nakai templom falán, amint hamisítatlan fáraói pózban csap le hajuknál fogva csomóba szedett ellenségeire. Amanitare királyné, ő Augustus kortársa. A dombormű megmunkálása sokkal darabosabb, mint az egyiptomi példáké, de épp ettől nyer a merotikus művészet egyéni vonást. Ez a leegyszerűsítő elegancia végigvonul a kerámiaművészetben is, az az egyiptomi felfogásnak valóságos népművészeti változatát hozva létre.

Mindamellett nem csupán egyiptomi hatásról van szó. Steffen Wenig öt csoportját különbözteti meg a meroéi művészetnek. Kettő a Napata-birodalom Taharka-kori stílusát követi; egy a görög-római antik felfogást, ezt tükrözi a román módra épített kioszk épülete Nakában; megfigyelhető bizonyos tudatos „egyiptizálás”, s végül külön csoportot képviselnek a núbiai lélekmadarak, a balélek másai.

A meroéi szobrászat egészen önálló emléke egy szoborpár mészkőből, az Óbirodalom sírszobraira emlékeztető festéssel: egy férfi és egy nő csaknem életnagyságú figurája a kartúmi múzeumban. A nő széles csípőjű, vastag combú, formás keblű asszonyság, göndör, az i. e. I. évezred konvenciói szerint mintázott hajjal, tágra nyílt, messze tekintő szemmel; testtartása a csípőre támasztott jobb kézzel és a homlokához emelt jobbal a pihenő test pózának remek megfigyelésére vall. És feltehetőleg nem antik hatás ez, hanem egyéni invenció. A kötetlenséghez éppenséggel hozzájárulhatott az is, hogy a figura valószínűleg cselédféle volt, s a szolgákat sem i. sz. 200 táján, amikor ez az „afroegyiptomi” szobor készült, sem korábban nem kellett feltétlenül kánonhoz igazodva mintázni.

Vannak egyértelműen „bennszülött” meroéi szobrászi sajátosságok is. Például az Amon-kos göndör szőrrel való kifaragása. Található itt egy különös, máshol ismeretlen istenség: Apademaknak hívják, hosszú kígyóteste van néha, máskor emberi teste, de mindenképpen oroszlánfejet visel. A nakai templom pülonján ez a kígyótest pompásan elhelyezett díszítményként tekergőzik végig a felületen.

Nem Apademak különös alakja az egyetlen rejtély Meroé történetében. A nyelv is őrzi titkát. Nagyon valószínű, hogy Meroé volt a közvetítő láncszem a Nílus völgye és Afrika kultúrái között. A piramisépítést mindenesetre örökölte a nagy példaképtől, és esetleg rajta keresztül került Etiópiába az obeliszkek állításának szokása. (Akszum), bár a tipikus etiópiai inkább eszményi épület volt, ablakszerű díszeivel.

A meroéi kultúra végnapjairól nem sokat tudunk. Írásuk hieroglifikus volt. Úgy vélik kutatói, hogy valamikor az i. sz. III. század közepén írták le az utolsó írásjeleket. Egy századdal később egy egyiptomi pap Hórapollón néven könyvet írt a hieroglifákról. Sajnos ez a könyv főként arra volt alkalmas, hogy félrevezesse az utókor tudósait. Az ókori Kelet művészetét és kultúráját maga alá temette a születő középkor.

Ám – mint a későbbiekben látni fogjuk – egyes elemek búvópatakként eljutottak későbbi korokhoz is; némely motívum, komponálásmód tovább élt. Egészen napjainkig.

Forrás: Székely András – Az ókori Kelet művészete (325-336. oldal) Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1983 ISSN 0133 2686 ISBN 963 336 231-8

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s