A kétszázmillió éves híd pillére

Közzétette:

 

 

A térképekről sok mindent le lehet olvasni, olyat is, ami nincs ráírva. Ezért vált szokásommá, hogy expedíciós útjaimat mindig térképek előtt dolgozom ki. Új-guineai kutatásaim egyik legérdekesebb eredménye az antarktiszi talajállatok felfedezése volt. Kiderült, hogy a déli kontinens: Gondwana-föld állatvilága az észak felé vándorló szárazföldekkel együtt egészen az Egyenlítőig eljutott. Éppen ezt a több New_Caledonia_on_the_globe_(Oceania_centered)_2.svgezer kilométeres vonalat nézegettem Óceánia térképén; azt a láthatatlan vándorutat, amely a mai Új-Zélandtól Új-Guineáig vezet. Ennek fele útján van egy hosszú, keskeny, majdnem szivar alakú sziget: Új-Kaledónia. Cook kapitány fedezte fel, később francia gyarmat lett belőle. Több mint fél évszázaddal ezelőtt kiderült, hogy szinte az egész sziget krómércből épül fel. Ez a fém a nehéziparban szinte nélkülözhetetlen: nem csoda, hogy Új-Kaledónia egyszerre fontossá vált a franciák szemében. Ma Franciaország részének tekintik, annak ellenére, 20000 kilométerre van az anyaországtól, a földgömb ellenkező oldalán.

Engem nem az érc, hanem Ú-Kaledónia helyzete vonzott. Mivel éppen a Gondwana-föld növény- és állatvilágának vándorútjába esik, biztosra vettem, hogy ott is megtalálom az ősi állatokat. A sziget csakugyan a világ végén van. Ausztrália legnagyobb városából, Sydney-ből több órán át repültünk kelet felé, míg a partokat megpillantottuk. Eleinte a szokásos óceániai kép fogadott: gyönyörű türkizkék korallzátonyok a sötétkék tengerben. Közelebb érve megváltozott a kép: a parttól legyezőalakban szétterülő, vöröses iszap festette meg a tenger vizét. Ijesztő látvány volt: mintha a Mars bolygó vörös talaja mosódott volna a tengerbe. Megérkezésem után megtudtam a furcsa látvány okát. A sziget óriási krómbányái a felszínen vannak. Csak az erdőt kell kipusztítani, utána pedig talajgyaluval el kell távolítani a termőtalajt. Alatta ott a világ egyik legtisztább, legértékesebb krómérce. Egyszerűen fel kell markolni, a kikötőben kiizzítani, hogy a krómtartalom még jobban feldúsuljon, hajóra rakni, és mehet is a Föld nagy acéltermelő országai felé. Az érc jó pénzért elkel, az elpusztított termőtalaj a tengerbe mosódik, és nagy területen mérgezi, gyéríti a tenger élővilágát. A szigetlakóknak megmarad az erdőtől, termőtalajtól, végül a krómérctől megfosztott szikla, amelyen azután legfeljebb csak bozót nő. Pillanatnyilag azonban mindenki jól keres Új-Kaledóniában, a jövővel csak néhány elkeseredett hazafi, a külföldiek közül pedig csak a talaj pusztulását látó ökológus törődik.

A megbolygatott felszín az én munkámat is zavarta. A feladatom az lett volna, hogy érintetlen erdőkben talajlakó állatok után kutassak; érintetlen erdők pedig alig maradtak. Az Új-Kaledóniai erdészet szakemberei segítettek rajtam. Mint a világon mindenütt, az erdészek között találtam meg itt is azokat akik hamar megértették munkám jelentőségét. Aki fát ültet, az legalább egy emberöltőre előre gondolkodik. Az erdészektől szállást, terepjáró autót kaptam, így sikerült eljutnom azokra a távolabbi vidékekre, ahol még megmaradt valami az őserdőkből. Az erdészeti állomások szinte kézről kézre adtak, és három egymást követő expedíción Új-Kaledónia minden zugába eljutottam.

 

Nouvelle-Calédonie_collectivity_relief_location_map_centered

Új-Kaledónia

Új-Kaledónia 400 kilométer hosszú és 50 kilométer széles. Ha Magyarország térképére helyeznénk, Sopron és Békéscsaba vonalán az osztrák határtól a román határig érne; szélessége pedig akkora, mint a Budapest és a Velencei-tó közötti távolság. Előbb dél felől elindulva északnyugati irányban mentem végig rajta, kis, egymotoros repülőgépen. Ugyanaz a kép húzódott alattunk: kipusztított erdők, vöröses felszíni krómbányák és a bányákból a tengerbe mosódó, legyezőszerűen szétterülő vörös iszap; a sziget pusztuló termőtalaja.

A sziget legészakibb városában, Koumac-ban kezdtem meg munkámat. Vendéglátóim elmondották, hogy a város határában mészkőhegyek és egy hosszú barlang van. A barlangot még nem kutatták ki. A barlangok az adott terület legősibb állatait őrzik meg; így én is itt kezdtem a kutatást. Rovargyűjtő felszerelésem a hátizsákomban volt; a zseblámpa, gyufa, gyertya, viharkabátom zsebeiben. Vittem magammal néhány francia újságot is útjelzőnek a föld alatti folyosók elágazási pontjaihoz. A leereszkedés elég meredek, nyaktörő sziklákon kezdődött, majd bejutottam a főágba. Állandó vízfolyás nem volt, de látszott az időszakos esők lerohanó vizének nyoma. Kétoldalt a csepegő víz alatt kisebb-nagyobb természetes medencékben kristálytiszta víz gyűlt össze. Az út teljesen veszélytelen volt, csupán a vakon végződő oldalágak bejárása vett el az időmből. Az ilyen helyeken gondosan megjelöltem a főágat, nehogy visszatéréskor eltévedjek a föld alatt. Hamarosan megkerültek az első barlangi állatok: egy majdnem hófehér kis pók és néhány százlábú. Már a zseblámpa fényénél, kézi nagyítóval is láttam, hogy teljesen ismeretlen, a tudományra nézve új fajt találtam. de a kis barlangi pók még csak bőre pigmentanyagát vesztette el; szemeit nem. Az igazi barlangi állatok egy része a több százezer vagy éppen több millió éves sötétben élés során a szemét elveszti. Talán egy fél kilométert haladhattam befelé, és a több órán át tartó gyűjtőmunka után úgy találtam, hogy minden itt élő állatból van már példányom, így visszatértem a felszínre. A barlang hőmérséklete végig kellemes , 18 °C körül volt. A barlangok hőmérséklete mindig annyi, mint az illető ország átlagos évi középhőmérséklete. Így a magyarországi barlangokban egész éven át 10 °C körüli a hőmérséklet.

Koumac-ból a sziget másik oldalán, autóval indultam tovább. Útközben többször megálltam gyűjtés céljából. Megálltam Ponérihuen környékén is, és egy parasztcsalád vendégeként egy távoli majorban dolgoztam. Új-Kaledóniában nagyon szép patakok vannak. A gyors folyású, köves vizek környéke mindig jó rovargyűjtő hely. Az egyik kirándulásról visszatérve megfigyeltem, hogy vendéglátóm milyen szokatlan módon abrakolta a lovait. A gazda baltával feltört vagy tíz kókuszdiót, majd a lovak elé tette. A lovak nagyon ügyesen ették ki a kókusz lágy részeit a csonthéjból. Legjobban azon csodálkoztam, hogy a csonthéjéles törési felülete nem sértette fel a szájukat. A lovak a füvön kívül csak kókuszdión élnek.

Új-Kaledóniai utam legszebb része a magasabb hegyekben kezdődött. Érintetlen őserdő csak a völgyek meredek, felső részein maradt; vendéglátóim ezekre a helyekre vittek el. Új-Kaledónia erdeiben nincsenek veszedelmes vadállatok, sok kárt tesz azonban az elvadult sertés. Ezek a félvad állatok úgy élnek, mint nálunk a vaddisznók. A fészkek, tojások elpusztításával, az utolsó őserdőfoltok feltúrásával több ritka madarat, rovart pusztítanak el, mint az ember. Én csak egyszer találkoztam vaddisznóval. Az őserdei gyűjtőmunkának megvan a maga kialakult rendje. Miután a megfelelő helyet kiválasztom, előbb „tábort ütök”, ami azt jelenti, hogy leterítek a földre egy fehér lepedőt, és kirakom rá a gyűjtőeszközöket, üvegeket. Utána egy másik lepedőt helyezek el 2-3 méter magasságban egy fatörzsön; feltűnő, lehetőleg messziről is jól látható helyen. Ez az irányt adja meg, ha munka közben messzebb kerülök a táborhelytől. A gyűjtést guggolva vagy térdelve kell végezni, és munka közben rendszerint nem figyelünk az irányra, tehát nagyon könnyű irányt téveszteni. Ilyen földön térdeplő, piszmogó munkát végeztem éppen, amikor valami különös hangra figyeltem fel. Felkaptam a fejem, és a domboldalban alig tíz lépésnyire tőlem egy vaddisznót pillantottam meg. Azt hiszem, egyszerre vettük észre egymást; én rémületemben felugrottam, és a disznóra kiáltottam. A disznó valószínűleg nálam is jobban megrémült; röfögött és vad vágtában tűnt el a bozótban. Vendéglátóim utólag megnyugtattak, hogy az elvadult disznók nagyon félnek az embertől. A találkozásra csak azért kerülhetett sor, mert széllel szemben közelítettem meg az állatot.

 

Poindimie_case

Poindimié környéke

 

A legszebb, legvadabb új-kaledóniai őserdőt Poindimié közelében találtam. Alighogy megérkeztünk a hegytetőre, megjött Új-Kaledónia egy gyakori vendége: kiadós trópusi zápor. Mindenki fedél alá menekült; én is behúzódtam egy faházba, onnan néztem az esőtől gőzölgő erdőt. Előttem tisztás volt, majd talán ötven méterrel távolabb kezdődött az őserdő. Az erdő szélén magas, elkorhadt fatörzs állott, ajtómból is jól láttam, hogy tele van rovarrágások nyílásaival. Éppen arra gondoltam, hogy milyen jó lesz majd eső után alaposan megbogarászni, amikor a törzs megreccsent, megbillent, és a következő pillanatban a tisztásra zuhant. Az esővel nem törődve felkaptam egy gyűjtőüveget, egy baltát, és a ledőlt fához rohantam. Éppen a legjobbkor érkeztem, hogy egy menekülőben lévő nagy cincért elfogjak. A puha, pudvás fában valósággal nyüzsögtek a kisebb-nagyobb farágó rovarok, főképpen bogarak. Délfelé az eső szűnni kezdett, és reménykedtem, hogy nekiindulhatok, amikor váratlanul megérkezett a szállítóeszközünk, a Landrover. A sofőr izgatottan magyarázta, hogy ha azonnal nem indulunk, több napra a hegyekben rekedünk. Igaza volt, a legnagyobb patak medrében a víz átcsapott a kocsi padlóján. Végül szerencsésen megérkeztünk, és tovább indultam, valami esőtlenebb helyet keresni.

 

Mont_Panie

Mount Panié

 

Legérdekesebb új-kaledóniai utam a Mount Panié megmászása volt. Ez a hegy a sziget legmagasabb csúcsa: 1628 méterre emelkedik a tenger szintje fölé. A bennszülött lakosság hite szerint a csúcson rossz szellemek laknak, ezért az útra nem lehet kísérőt kapni. Hatan indultunk el: egy erdészházaspár, egy francia férfi angol feleségével, egy új-zélandi egyetemi hallgató és én. Az Az új-zélani fiú gyakorlott hegymászó volt, és vállalta, hogy viszi a sátrat. Piros hátizsákja legalább 35 kilogramm volt, és mint egy torony, úgy magasodott a feje fölé. Mindnyájan meg voltunk pakolva, az én hátizsákom is nyomott vagy 18 kg-ot. Autóval mentünk a hegy lábáig; a kocsit lezárva ott hagytuk, ez Új-Kaledóniában általános szokás. Szó szerint a tenger szintjéről: a tengerpartról indultunk egy éles gerincen. Az út egyre jobban emelkedett, és a hátizsák egyre nehezebbé vált. Szerencsénkre nem kellett sietnünk. Társaim növényeket gyűjtöttek, én a szokásos munkámat végeztem. A gyakori megállások után úgy éreztem, hogy a hátizsák egyre nehezül. Délután öt óra tájban felállítottuk az első tábort. Magasságmérőnk 845 métert mutatott. Nagyon szép, páfrányfákkal, pálmafákkal tarkított erdőben táboroztunk. A második napot lassú haladással és gyűjtéssel töltöttük. Ez volt az út legnehezebb szakasza. A szinte függőlegesen felvetődött rétegek kakastaréjszerű fogakat képeztek: egy-egy fog magassága 20-30 méter lehetett, a másik oldalon valamivel kevesebbet ugyan, de lefelé kellett menni. Huszonegy ilyen kapaszkodót tettünk meg, elkeseredésemben az őrültek lépcsőjének neveztem el ezt a helyet. Pontosan délben, 1305 méter magasságban felvertük a második tábort, mert mindnyájan nagyon fáradtak voltunk. Rövid pihenő és gyors ebéd után gyűjtéshez láttunk, és sötétedésig nagyon hasznosan töltöttük az időt. Másnap, alig másfél órás út után elértük a csúcsot. Nem a csúcs megmászása volt a célunk, hanem annak annak megállapítása, hogy ebben a magasságban is megtaláljuk-e a Gondwana-földről származó ősi állatvilág maradványait. Az egész napot itt töltöttük munkával és éhesen. Utunk ugyanis a tervezettnél egy nappal hosszabbra nyúlt, és élelmiszereink nagyrészt már az előző nap elfogytak. Másnap reggel nagyon éhesen, de az eredményektől jókedvűen nekilódultunk, és szinte egy nekifutással kora délutánra leértünk az autóhoz. Egyikünk se vallotta be nyíltan, de a jó ebéd reménye is hajtott minket.

 

View_over_Noumea

A főváros, Nouméa

A három expedíción sok fáradtsággal összegyűjtött új-kaledóniai állattani anyag, amikor ezeket a sorokat írom, még nincsen tudományosan feldolgozva. A sürgős expedíciókra azért volt szükség, hogy az erdők teljes pusztulása előtt, legalább a tudomány számára mentsünk meg valamit ebből a halálra ítélt állatvilágból. Ugyanezért gyűjtötték expedíciós társaim a növényeket. Néhány évtized múlva ezek a példányok ugyanolyan múzeumi ritkaságok lesznek, mint ma az amerikai vándorgalamb múzeumi példányai. Az akkor élő emberek pedig aligha fogják megérteni: hogyan gondolkozott ember a mi korunkban. Mert semmi egyébre nem lett volna szükség, mint néhány négyzetkilométeres területen háborítatlanul hagyni a krómércet, fölötte az erdőtalajt és az erdőt. De kapzsiságunk még ezt a néhány négyzetkilométert sem kímélte meg.

Forrás: Balogh János – Érdekes szigetek (93-97. oldal), RTV MINERVA Budapest 1982 ISBN 963 223 218 6

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s