Madarász Viktor emlékezete

Közzétette:

 

 

98 évvel ezelőtt hunyt el Madarász Viktor festőművész.

Madarász_Viktor_önarckép

A festő önarcképe 1863-ból

Madarász Viktor (Csetnek, 1830. december 14. – Budapest, 1917. január 10.) a legnagyobb magyar történeti festők egyike és a hazai romantika egyik legjelentősebb alkotója.

Történeti festészet: A hős képe és a hős hiánya

 

A reformkor, a forradalom utáni elnyomás, a kiegyezés utáni újjászületés nagy problémáit a történeti festészet volt hivatva kifejezni. A XIX. századi magyar történeti festészet első reprezentatív darabja a bécsi Peter Kraft műve, a Zrínyi kirohanása. A József nádor kezdeményezésére az új Magyar Nemzeti Múzeum számára megrendelt alkotás a napóleoni háborúk után megformálódó birodalmi patriotizmus egyik példaértékű festészeti emléke. A birodalmi patriotizmus célja az volt, hogy a Habsburg Birodalom nemzeti autonómiára törekvő népei számára egy nemzetek fölötti, közös identitást nyújtson. Zrínyi személyében olyan hős jelent meg a magyar történeti festészetben, akinek a török elleni hősies harca mind a kollektív birodalmi, mind a nemzeti reprezentációban ugyanazon értéket testesítette meg. 1848 után ellenben a nemzeti optimizmus és a birodalom iránti lojalitás képeit a tragédia képei foglalták el.

id. Peter Kraft  Zrínyi kirohanása 1835

Peter Kraft: Zrínyi kirohanása Szigetvárból, 1825. Budapest, Szépművészeti Múzeum, letét a Magyar Nemzeti Galériában

 

Madarász Viktor Hunyadi Lászlója nemcsak a forradalom utáni évek gyászát volt képes egyetlen megrázó kompozícióba sűríteni, hanem Hunyadi László személyében olyan hőst állított a történeti emlékezet középpontjába, akinek halála egyértelműen a Habsburgok (V. László király) megszegett esküjére figyelmeztetett, s így tökéletes párhuzamot alkotott az 1848-49 utáni helyzettel.

Madarász Viktor: Hunyadi László siratása

Madarász Viktor: Hunyadi László siratása, 1859. Magyar Nemzeti Galéria

Fotó: Mester Tibor 1139.Budapest, Máglya köz 2. Tel: 20-9284819

Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése, 1875. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

1849 utáni történeti festészetünk legszebb művei, a II. Lajos holttestének megtalálása (1860) Székely Bertalantól, a Hunyadi László búcsúja (1866) Benczúr Gyulától, Madarász Zrínyi és Frangepánja (1864) tragikus hősöket jelenítettek meg, olyan figurákat, akiknek sorsában a nemzet gyászos állapotára lehetett emlékeztetni. Az 1870-es évektől kezdődő illúzióvesztés jelei a magyar irodalomhoz, közgondolkodáshoz hasonlóan a történeti festészetben is megfigyelhetőek. Az 1867-es kiegyezés után gyorsan leértékelődött az 1848-as nemzedék passzív ellenállásának erkölcsi tőkéje. Nem volt többé szükség a hősökre. A magyar jövő embere nem a kisemmizett forradalmár, hanem a tettre kész reálpolitikus lett A különösen érzékeny Székely festészetében az illúzióvesztés jelei már az 1866-os Mohácson megfigyelhetőek. A csatamezőt nem a hősi halál dicső színhelyeként, hanem az egyetemes emberi pusztulás ereként ábrázolja. Holttestek tömegén kívül semmi, „emberi” nincs a képen.

csata5_Szekely_Bertalan_Mohacsi csata_1866

Székely Bertalan: Mohács 1866. Magyar Nemzeti Galéria

A kiegyezés utáni kor fő műve, az V. László és Czillei Ulrik (1870) szintén a fenti kiábrándultságról vall. Székelynek ez az alkotása azon az 1870. évi történeti festménypályázaton jelent meg, amelyet a kormány írt ki az új korszakhoz méltó, reprezentatív történeti festészet létrehozása céljából. E pályázat első helyezettje Benczúr Gyula lett, aki a díjnyertes vázlat átdolgozása után, 1875-re alkotta meg az új éra emblematikus történeti kompozícióját, a Vajk megkeresztelését, s benne az előző korszak lázadó hősei helyett a reálpolitika hősét, a keresztséget önként vállaló Istvánt. Kortársai a nemzeti történelem oltárképeként emlegették a valóban oltárképszerű alkotást. A nemzeti történelem eme ünnepélyes szemlélete jellemezte Benczúr egész késői életművét, melynek egy másik csúcspontja a millenniumra befejezett Budavár visszavétele című hatalmas történeti tabló.

A történeti festészet látásmódját az életképfestészet gyors népszerűvé válása is átalakította: a kettő kölcsönhatásából született újjá a XIX. század második felében oly népszerű történeti zsáner műfaja. A történeti zsáner nem a nagy, a sorsdöntő eseményt választja témájául, hanem a kisszerűt, az esetlegest, de mindezt a történelem díszletei között. A századvég neorokokó divatja is ilyen díszlet, s ez a neorokokó nemcsak Benczúr, hanem Szinnyei, Lotz, sőt még a fiatal Vaszary János festészetében is érezhető.

A század harmadik harmadában a történeti festészet legfontosabb jellemzői a hős deheroizálása, a történeti hősben a magánember hangsúlyozása, a nagy esemény helyett a hétköznapi történelem ábrázolása. Épp a történeti festészetben ragadható meg a század gondolati rendszerének és stílusegyvelegének, a historizmusnak a lényege is. A művészeti historizmus nem más, mint a múltról való művészeti tudás folyamatos alkalmazása a jelenre. A historizmus művésze minden stílusban tud alkotni, s kötelességének érzi, hogy mindenben alkosson is. Historizmus a történeti hűséghez való merev ragaszkodás, s a jelenkor problémáinak történeti miliőbe vetítése is. Az akadémizmus, mellyel a kor képzőművészetét jellemezzük, valójában nem más, mint a művészettörténeti tudáson és hagyományon alapuló minták és sémák használatának elve, illetve mindezeknek a művészi értéket meghatározó kizárólagossága.

A századvég történeti festészetének sajátossága, hogy az individuális hős eltűnik a műből, s vele együtt tűnik el az Isten és a Haladás eszméje is. Ilyen negatív történelemkép és pesszimista filozófia csendül ki Zichy Mihály hatalmas képéből, A rombolás géniuszának diadala a történelem nagy tanulságait próbálja összegezni reménytelen pesszimizmussal, de mégis azzal a historizmusra jellemző akadémikus megfontolással, amely szerint a nagy műhöz nagy téma kell. Zichy képének pusztulásra ítélt hősei korának ismert személyiségei: az orosz cár, a német császár és a római pápa. Nem véletlen, hogy a művet az 1878-as párizsi világkiállításról Zichynek vissza kellett vonnia.

Zichy Mihály: A rombolás géniuszának diadala

Zichy Mihály: A rombolás géniuszának diadala,1878. Magyar Nemzeti Galéria, letétben a zalai ZichyEmlékmúzeumban

Hollósi Simon: Rákóczi induló

Hollósy Simon: Rákóczi induló, 1899, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

A nagybányai Hollósy Simon szintén hős nélküli történeti festészettel kísérletezett, pontosabban ő az egész népet próbálta a hős szerepébe helyezni. A Rákóczi induló plebejus indulata érthető, a műfaj megújításának ezen iránya azonban zsákutcába vezetett. A történeti festészet fölött a XIX. század végére már eljárt az idő.

Írta: Bellák Gábor
Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (226-229. oldal Corvina Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711
A Kiadó engedélyével

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s