Advent, (úrjövet) – az egyházi év kezdete

Közzétette:

 

 

Az egyházi év advent első vasárnapjával kezdődik, s a következő adventig tart. Beosztás tekintetében tehát nem egyezik a polgári évvel, de ismertetését igyekszünk úgy megoldani, hogy párhuzamosan lehessen szemlélni a kettős (egyházi és polgári) tekintetű időbeosztást: az egyházi és a polgári (társadalmi) kalendáriumot.

 

AdventCandles_350x

Katolikus liturgiának megfelelő adventi koszorú, három lila és egy rózsaszín gyertyával

December

Az egyházi év – amint említettük – az adventi idővel kezdődik, közelebbről pedig advent első vasárnapjával. Ez nincs egy meghatározott naphoz kötve, de első alkalma mindig a karácsony előtti 4. vasárnap. Tehát az adventi idő négy teljes hét. Ha pl. karácsony (december 25) szombati napra esik, akkor az adventi idő jelentősen meghosszabbodik, mivel a november 28-i első vasárnappal kezdődik, amelyet követnek a következők: december 5. 12. és 19- én. Mivel pár napi eltéréssel az adventi idő mindig decemberhez tartozik, azért ezt a hónapot (a polgári decembert) „Karácsony havának” mondják régi idők óta, a karácsonyra nézés-, a karácsonyvárás folytán. A népnyelvben ez a „Bak” hava.

A December név a latin decem (=10) szóból származik. Jelentése: tizedik (december). Ugyanis egykor márciussal kezdették az esztendőt, s márciustól számítva december a tizedik hónap.

A négy adventi vasárnap csak abban különbözik egymástól, hogy az első alkalommal megterítjük az Úr asztalát. Ettől eltekintve az egész adventi idő a Krisztus jövetelére figyelmeztet (advenio = jövök, eljövök; adventus = megérkezés, Krisztus érkezése).

Az adventnek négyes tekintetét kell figyelembe venni. Először: Krisztus az, akinek eljöveteléről jövendöltek főként az ószövetségi próféták; az egész Ószövetség könyve végeredményben nem egyéb, mint Krisztusra irányuló előremutatás. Másodszor: Krisztus az, aki a prófétai jövendölések szerint valóban eljött, megérkezett karácsonykor. Harmadszor: Krisztus az, akit az állandó mában, a mindenkori jelenben naponta várni kell, hogy újból minden napon megérkezzék; a jövetelvárás tehát legyen a szív állandó történése. Negyedszer: Krisztus az, aki a maga idejében eljön ítélni eleveneket és holtakat, amint ezt az Apostoli Hitvallás tanítja.

Az adventi idő után következik a december 25-re eső karácsony. „A szót átfordították (faragták – írja Bod Péter) a magyarok a latin (deák) incarnatio szóból”, aminek jelentése: megtestesülés. Tehát a karácsony az incarnatio magyarosított alakja; Krisztus Urunk születésének az emlékére ünnepeljük.

Valahányszor ajkunkra vesszük a karácsonyt, a testté tételt, mindig gondoljunk arra, hogy magában foglalja mindazt, amit az Újszövetség könyve, főként a Lukács és Máté evangéliuma első fejezetei leírnak az Úr Jézus születéséről (Máté és Lukács 1. 2. f.; Róma 1, 1–3; 1János 4, 2–3 stb.). A karácsonyi történet legrövidebb kifejezője a János evangéliumában található: „Az Ige testté lett és lakozék miközöttünk” (János 1,14), azaz a láthatatlan mennyei Atya (János 1,18) az ő egyszülött Fiában az „időnek” egy adott pontján látható és hallható alakban az emberek közé jött, Betlehem városkájának egy istállójában szűz Máriától megszületett, és az állatok jászlában helyezték el. Ezért ő a jászol–bölcső gyermeke (Lukács 2, 7).

Erdélyben 3 napot szentelnek (többszöri úrvacsoraosztással) az ünnepnek, másutt kettőt vagy csak egyet. A lényeg itt sem maga a 25-i nap, hanem az, hogy az Úr Jézus naponta beleszülessék a szívekbe, vagy az ének szerint: „szívünk jászlába”. Az igazi karácsony a hétköznapok karácsonya, a Krisztus-születés állandó történése.

A theologusok sokat vitatkoznak az evangéliumi leíráson: lehetséges–e, hogy Jézus, a testté lett Ige Szentlélektől fogantatott, és szűz Máriától született? A hívő (a archeológusokkal együtt) annak örvend (Lukács 2, 10), hogy a megváltó Krisztus születése nem test és vér akarásának az eredménye (János 1,13), hanem az ember hozzájárulása nélküli-, de az emberért végbement történés. Egy édesanyát, Máriát, vette igénybe Isten (Lukács 1, 31) a maga üdvözítő műve számára, hogy minden dicsőség az övé legyen a magasságban, és a földön békességet nyerjenek a szívük jászlát felajánló emberek (Lukács 2,14).

A december 25-i dátumról sok vita folyt és folyik. A hagyomány úgy tartja, hogy „Titus Jeruzsálemből hozott volna Rómába valami írásokat az archívumból, s azokban látták a Krisztus születése napját. Az ő születésétől számlálni az esztendőket kezdette 525-ben Dionisius Exiguus, s azután felvették kivált a Nagy Károly (742–814) császár ideje után.”

Karácsony havára esik a református gyülekezetekben szintén ismerős és helyenként gyakorolt Miklós napja (december 6.). „Állítólag egy főember volt, aki árván maradva, gazdagságát elajándékozta a szegényeknek. A szomszédjában lakott egy szegény ember, kinek három felnőtt leányit nem lévén mivel kiházasítani; azon gondolkozott, hogy bordélyházba adja őket. De Miklós eszébe vévén az esetet, nagy summa aranyat vetett be az ablakon, amellyel leányit kiházasíthatta. Ebből költ az, hogy némely tartományban a szülék gyermekeiknek Sz. Miklós éjszakáján ajándékokat tesznek, s azt mondják, hogy Sz. Miklós hozta.”

szenteste1_0_350x

Szintén karácsony havához tartozik a karácsony estéje a felékesített karácsonyfával és a hozzá kapcsolódó ajándékozásokkal, jóllehet a reformátusok sokáig nem gyakorolták ezt a szokást. Ezt nevezik némelyek „vigiliának” (éjjeli vigyázásnak – Lukács 1, 8), de általában szent estének. Megjegyzendő, hogy bizonyos hagyomány alapján „Krisztus fogantatása március 25–én történt”, s ennek megfelelően a születési dátum december 25, „amit a IV. század óta a keleti egyház is elfogadott.”

A karácsonyfa nálunk csak az 1800-as évek elejétől jött szokásba. Talán „valahol Strassburg környékén születhetett meg a karácsonyfa szokása, mert ott 1605-ből idéznek róla feljegyzést” (Révai lexikon). A gyertyák és a fényszórók a betlehemi éjszaka világosságára-, s az ajándékozások a keleti bölcsek kincseire utalhatnak. Az egész estéli öröm pedig a Krisztus által hozott megváltás örvendeztető hírére: az evangéliumra figyelmeztet.

Ugyancsak a karácsony hónapjához tartozik a sok református gyülekezetben szintén gyakorolt és sokféle változatú kántálás. Bod Péter szerint ennek az az eredete, hogy „karácsony előtt harmadnappal ajtónként járkáltak, s valami verseket énekeltek a Krisztus születéséről, és jó szerencsés ünneplést kívántak, s ekképpen maguknak pénzt, gyümölcsöt és holmi ennivalókat gyűjtöttek, akarván ebben követni a Krisztus születéséről hírt tevő betlehemi pásztorokat. Innen maradott a mi nemzetünknél is az a szokás, hogy karácsony éjszakáján a gyermekek, szolgák és akárkik énekelnek, dúdolnak, zerépatélnak ajtóról ajtóra járván, hogy maguknak valami pénzt és ennivalót gyűjtsenek, melyet aztán elvesztegessenek”. Megfigyelhető, hogy ez is olyan szokás, amellyel lehet helyesen élni, de ugyanúgy lehet engedetlenül visszaélni is. Mindenütt és minden visszaélésnek minősül az egyházban, ami Krisztust valami emberi érdeknek a szolgálatába állítja, vagy amikor Isten dicsősége helyett az egyházi ember (még ha jeles egyházvezető is) kerül előtérbe. A kántálásnak addig tart az értéke, ameddig a Krisztusról szóló bizonyságtevés célját szolgálja.

aproszentek

A német evangéliumi protestáns kalendáriumok is nyilvántartják karácsony másodnapján az első vértanú István halálát (Cselekedetek 7, 7), harmadnapján a János evangélistáét, s december 28-án „az apró szentekét”. Ez a nap azokra a kis gyermekekre emlékeztet, „akiket Heródes megöletett a Krisztus születése alkalmatosságával (Máté 2, 16–18)… Ezen a napon a gyermekecskéket jó reggel vesszővel megütögetik az atyák vagy mások, annak emlékére, hogy gyermekek szenvedtek a Krisztusért, s ezeknek is szenvedni kell a világi életben”. Karácsony havának utolsó ünnepi alkalma a „Szilveszter”. Ennek rendjén óév estéjén harangozással és egyéb szokások (éneklés, vidámkodás, beszédek stb.) gyakorlásával búcsút szoktak venni az immár tovatűnt esztendőtől. A Szilveszter nevet bibliai támpont nélkül viselte „az a római püspök”, akinek ajándékozta Konstantinos császár „Rómát és a tartományokat, amelyeket birtokol a R. Pápa, mivel a császárt a bélpoklosságból gyógyította volna meg”. Az elnevezés tehát nem kapcsolódik az Igéhez, jóllehet mindenfele használják és használjuk, sőt: mint régi hagyományt gyakoroljuk is. Ezen a téren sem vétkezőnk, ha evangéliumi magatartást tanúsítunk, vagyis az idők Urának a nevében számba vesszük a tovatűnt évet, s bűnbánatot tartva azért, amit rossznak minősít Isten, hálát adunk neki mind azért amivel atyai gondviselése megajándékozott, illetve az ő ölébe helyezzük minden terhünket és próbatételünket.

 

Január

Az egyházi év következő hónapja, mely ugyancsak a karácsonyi ünnepkörhöz tartozik: Január (Vízöntő hava). „Januáriusnak hívták… a régi rómaiak… Jánosról, aki volt Itáliának első királya,… s mivel a nap is e tájban tér meg az égnek abroncsán, és hosszabbodik, s a világosság nevelkedik, a setétség pedig kisebbedik… A keresztyének Boldogasszony havának nevezték, mert a pogányoknál ez a hónap volt szentelve Juno istenasszonynak, akit ők tartottak a házasság vagy lakodalmazás patrónájának… A keresztyének inkább akarták, hogy Juno helyett a boldogságos Szűz forogjon emlékezetben… A pogányoknak innepeiket lassan–lassan a keresztyének ünnepeikké kellett változtatni,… keresztyéni módra és jó végre.” Nálunk (reformátusoknál) némelyek idegenkednek a „boldogasszony” kifejezéstől. Római katholikus szóhasználatot látnak benne. Bizonyos, hogy nálunk nincs Mária-kultusz, de vajon vétünk-e, ha az Úr Jézus édesanyjára gondolva, felszámolunk egy pogány szokást, s egyidejűleg mi is szívünkben forgatjuk a Lukács evangéliuma második fejezetét Máriáról?! Inkább üdvösséges és építő cselekedet ez, semmint elítélendő rossz.

Újból észrevehető, hogy a keresztyének milyen sok szokást vettek át a pogányoktól a forma tekintetében, és új tartalommal töltötték meg azokat (több-kevesebb sikerrel). Napjainkban hasonló kérdések merülnek fel a missziós mezőkön (pl. Afrikában), ahol az evangélium hírnökeinek számolniok kell a helyi sajátos és némelykor visszataszítónak tűnő szokásokkal (tánc a templomban, gyászolási gyakorlatok stb.). A régi keresztyéneknél ilyen helyi szokásra vezethető vissza a „kiskarácsony”, vagyis az Újév, az új esztendő napja… Ezt a római pogányok nagy örömben, sokféle vigasságokkal, áldozatokkal, egymásnak köszöntésekkel, ajándékokkal, vendégeskedésekkel, táncokkal… és sok fertelmes vétekben is töltötték el. A pogányok aztán keresztyénekké lévén, a megrögzött rossz szokás a keresztyének közé is bejött. Látva ezt a valóságos helyzetet, később „saját ünnepnappá rendelték”. A keleti egyházban „Urunk körülmetélésének” az ünnepe ez a nap, mivel születése után nyolcadnappal Krisztus körülmetéltetett (Lukács 1, 59), „s így kezdették ezt a napot szentelni (Octava néven) Krisztus körülmetélkedésének emlékezetére.” Ekkor történik a Jézus-név adása is, mert „Ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből” (Máté 1, 21).

vízkereszt

Nevezetessége még Januárnak az úgynevezett Vízkereszt napja, amit szintén nyilvántartanak a német evangélikus naptárak is, mégpedig a keleti egyházban használatos görög eredetű epifánia néven. A magunk anyanyelvű egyházában is beszélünk epifánia- vasárnapokról (római katholikusoknál az évközi 1. 2. stb. vasárnapok), amelyek a január 6. utáni első vasárnappal kezdődnek. Úgy is mondhatjuk, hogy január az epifánia hónapja, mert általában januárra esnek az epifánia-vasárnapok, amelyek Jézus megjelenésének, messiássi munkássága elkezdésének és folytatásának az idejére emlékeztetnek. Tájékoztatásul még fölemlítendő, hogy római katolikus testvéreinknél január 6–a, vagyis a Vízkereszt úgy szerepel mint a „Három királyok napja”, és ezt követően Jézus megkeresztelésének az ünnepe, január 9 (Jugoszláviai róm. kath. naptár–1983), amikor vizet szentelnek, beleütvén háromszor a keresztet”.

A Három Királyok és a bölcsek elnevezés onnan származik, hogy a csillag vezetése alatt három király, illetve három bölcs érkezett Jeruzsálembe (Gáspár, Menyhárd és Boldizsár – olvasd Máté 2, 1–12. verseit). Ezért Vízkereszt napján a G M B betűket írják az ajtókra. Régi szokás egyébként, hogy a „pap minden ember házához elmegy a kereszttel”, s valami áldást mondva, fáradságáért mindenki „valami alamizsnát” ad.

A mi jelenkori református egyházunkban január hónapjára esnek az imahetek, melyeket egyébként az egész föld kerekségén megtartanak a keresztyén felekezetek, ideértve a római katolikusokat is, akik részt vesznek a közös program elkészítésében. Mind Magyarországon, mind az utódállamokban különösen fontossá váltak ezek az egész héten át folytatódó összejöveteli alkalmak, amikor naponta igehirdetések és előadások hangzanak el, s világszerte egyazon terv szerint imádkoznak mind a reformátusok, mind a római katolikusok és az ortodoxok, mind a többi felekezetekhez tartozó keresztyének. A római katolikusok nem tagjai ugyan az Egyházak Világtanácsának, de imádságos közösséget ápolnak valamennyi hívő testvérükkel.

Az epifánia (amint láttuk} görög szó; magyarul: megjelenés, feltűnés. A hagyomány ehhez a naphoz (január 6) kapcsolja a Jézus első nyilvános fellépését. A magyarok Vízkeresztnek mondották, akárcsak a görögök, mivel ezen a napon keresztelkedett meg Jézus a Jordánban (Márk 1, 9; Máté 3, 13–17). Egyes keresztyén csoportoknál az epifánia-ünnep szertartásához tartoznak a házszentelések is.

Az epifánia-vasárnapokon Jézus messiási munkásságának az első szakaszára vonatkozó eseményeket szokás kiemelni.

 

 

Tőkés István: Hétköznapok – ünnepnapok

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s