Magna Hungaria igézetében

Közzétette:

 

Frater Julianus

 Julianus és Gerhardus barát szobra a Halászbástyánál
Julianus barát a tatárjárás előtt a Kaukázus északi tájain és a Volga mellékén, valamint az Urál hegység nyugati előterében kereste magyarul beszélő honfitársainkat.

iniciale_a_120xbudai várnegyedben, a Halászbástya szomszédságában, a Hilton Hotel Dominikánus udvarában magasodik a Domonkos-rendi szerzetes, Julianus barát méltóságot sugárzó, impozáns szoboralakja, Antal Károly szobrászművész alkotása. A fáradalmaktól a földre roskadó Gellért barát és a kelet felé mutató, úti céljáról le nem mondó Julianus az akaraterő és a kitartás diadalának jelképévé vált.

Az eldugott kis udvarban, szinte rejtekhelyen őrzött műalkotás az első, név szerint számon tartott, ismert magyar világutazó emlékét örökíti meg. Julianus neve az elmúlt évtizedekben fogalommá vált. Keveset tudunk tényleges személyéről és útjáról, még születési dátumát sem ismerjük. Akadt, aki magyarságát, utazásának jelentőségét, sőt puszta létezését is kétségbe vonta.

Julianus korában, a XIII. században a Domonkos-rendnek világszerte 250 kolostora és 6-7000 tagja volt. Erre az időszakra esett a rend fénykora, melyhez igen jelentős hittérítő munka kötődött. A dominikánusok kimagasló szerepet töltöttek be a hittérítő munkában a bosnyák és a kun missziók révén. A Provincia Hungariae tagjai is részt vettek ebben a nagy bátorságot követelő, olykor életveszedelmet is vállaló, a sok utazás megpróbáltatásaival járó nagy feladatban. A Domonkos-rend – kezdetben mint kolduló rend – alamizsnagyűjtéssel tartotta fenn magát, így tagjai életvitelszerűen hozzáedződtek a nehézségek, az éhezés és megaláztatások elviseléséhez.

A XIII. század elején Magyarországon élénken foglalkoztatta a tanultabb emberek képzeletét a magyarság múltjának története. A régi kódexek és krónikák híradásait részletesen elemezték, gyakran beszédtéma volt.

Anonymus, a névtelen jegyző Gesta hungarorumának adatai alapján volt tudható, hogy az akkori, a Kárpát-medence ölelésében található Magyarországon kívül létezik egy másik, egy nagyobb Magyarország, a Magna Hungaria.

„(…) van egy másik, nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött, hogy lakóhelyet keressen magának, minthogy földjük a lakók sokaságát eltartani nem tudta. Miután sok országon áthaladtak és pusztítottak, végül elérkeztek arra a földre, amelyet most Magyarországnak neveznek, akkor pedig a rómaiak legelőinek mondottak. Ezt választották maguknak lakóhelyül a többi földek közül, meghódítván a népeket, amelyek akkor itt laktak. Ahol is végül Szent István első királyunk keresztény hitre térítette őket, míg az első magyarok , akiktől származtak, hitetlenségben maradtak, mint ahogy ma is pogányok. A Domonkos barátok miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegnek. Elküldtek hát négy barátot keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják.

Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy Keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.”

(Riccardus jelentése, Györffy György [szerk.];
Julianus barát és a Napkelet felfedezése. 1986)

 

Anonymus óhazáról írt sorai adtak ösztönzést az elszakadt magyarokkal való kapcsolat kutatására.

Nem meglepő, hogy ebben az időben Dzsingisz kán mongol martalócainak hódításai nyomán az oroszországi pusztaságok, a sztyeppövezet nomád népei ösztönösen nyugat felé kerestek menekvést. A A túlélés, a menedékre találás reményében megpróbáltak kapcsolatot teremteni a lehetséges keresztény szövetségesekkel. Így adódott lehetőség a hittérítésre, melyet Szent Domonkos rendje ismert fel elsőként. A kunok között a Domonkos-rendi szerzeteseknek sikerült eredményeket elérniük. Így merülhetett fel a gondolat, hogy a bátor barátok induljanak el Ázsia addig ismeretlen tájaira, kutassák fel, térítsék meg és a magyar királyság szövetségesévé tegyék az ottani magyarságot. Szólni kell Ottó barátairól, aki 1234-ben igen fiatalon Kunországban, majd az oroszországi pusztákon megtett fáradtságos útjáról visszatérve Pécsen halt meg. Az első dominikánus hittérítő csoportot ő vezette a az őshazában maradt honfitársak felkutatására. Az ő tapasztalatai és elbeszélései adták az ösztönzést arra, hogy hogy három évvel később rendtársa, Julianus vándorbotot ragadjon.

Az Ottótól nyert információk döntő befolyást gyakoroltak Julianus útirányára. Julianusnak sikerült BelaIV-ChroniconPictumelnyernie az uralkodó, IV. Béla támogatását. A pogányok keresztény hitre térítését szívügyüknek tekintették, hiszen ez a munka az államhatalom érdekeit is szolgálta.

A Keletről, az ázsiai puszták felől érkező sárga vihar, a mongol hordák feltartóztathatatlan Európa felé nyomulása rémülettel töltötte el a kunokat, akik a tatárok elől nagy számban menekültek nyugat felé. A keresztény Magyarország a korabeli Európa legkeletibb védőbástyája volt. IV. Béla szeretett volna első kézből megbízható, hiteles információkhoz jutni a birodalmát fenyegető keleti martalóc hordák szándékairól.

Julianus három társával 1235-ben indult el Magyarországról. A Riccardus -féle jelentés így örökíti meg az

tortenetiro_300xA Képes Krónika S iniciáléjában: A történetíró

„Erről a helyről a barátok nem tudtak kapni útitársakat a továbbutazáshoz a tatároktól való félelem miatt, kik állítólag a szomszédságban laktak. Ezért kettő közülük visszafordult, kettő pedig visszamaradt azon földön, ugyanis a legnagyobb szükségben hat hónapot töltöttek itt, amely idő alatt nem ettek kenyeret, és vízen kívül nem ittak más italt. Az egyik felszentelt barát kanalakat és egyéb dolgokat gyártott, ezekért olykor némi kölest kaptak, melyből csak nagyon gyengén tudták fenntartani magukat. Ezért határozták el, hogy kettőt maguk közül eladnak, hogy ennek árán a többiek bevégezhessék a megkezdett utat, de nem találtak vevőt, minthogy szántani és őrölni nem tudtak. Így szükségtől szorítva kettő közülük visszatért Magyarországra, a másik kettő pedig ottmaradt, nem akarván a megkezdett utat feladni.”

Riccardus jelentése. Györffy György [szerk.];
Julianus barát és a Napkelet felfedezése, 1986)
 szent domonkos_300xSzent Domonkos a Magyar Anjou Legendáriumban

első magyar felfedező utazását: „A Domonkos barátok pedig óhajtván a hitetleneket megtéríteni, ismét négy barátot küldtek az említett nép felkutatására. Ezek elnyervén rendtársaik áldását, szerzetesi ruhájukat világival váltották fel, szakállukat és hajukat pogány módra megnövesztették, majd Aszen Bulgáriáján és Rumélián keresztül – Béla úrnak, Magyarország mostani királyának kíséretével és költségén – Konstantinápolyba érkeztek.”

A Balkán-félsziget zűrzavaros állapotai között megtett út részletei nem ismeretesek. A barátok Konstantinápolyban hajóra szálltak, s a Fekete-tengert átszelve eljutottak Mátrika városába, ahol a fejedelem magát kereszténynek vallotta, görög betűkkel írtak, és a papok is görögök voltak. A barátok híradása szerint a fejedelemnek száz felesége volt, mely nehezen egyeztethető össze a keresztény vallással. A férfiak kopaszra nyírt fejjel jártak és hosszú szakállt növesztettek.

A király egyik felesége – a híradások szerint – szeretettel fogadta őket, gondoskodott róluk, és segítette továbbutazásukat. Tizenhárom napig teljesen lakatlan tájakon haladtak át, sem házat, sem embert nem láttak.

Csaknem olyan hatalmas területet fedezett fel a művelt Nyugat számára, mint amekkora az akkor ismert Európa volt

Julianus Alániában megtapasztalta, hogy a keresztények és a pogányok együtt élnek, s ahány falu, annyi fejedelem irányítja az ott lakók életét, de egyikük sem tekinti magát alávetve a másiknak.

„(…) megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban, falvaikban, és keresztényi magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről, vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták őt és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek és igen bátrak a harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.”

(Riccardus jelentése. Györffy György [szerk.];
Julianus barát és a Napkelet felfedezése. 1986)

Alániában a barátok már nagyon sanyarú körülmények között tartották fenn magukat. A sivatagot átszelő utazásuk végpontját pontosan nem ismerjük, erről csak feltételezéseink vannak.

A két elszánt fráter, Julianus és Gerhardus barát alkalmilag megismert pogányokhoz szegődtek útitársul, s velük vándoroltak 37 napon keresztül a minden út és ösvény nélküli kopár sivatagon. Táplálékuk hamuban sült kenyér volt, így nem csoda, hogy hamar legyengültek. Útitársaikban sem bízhattak, akik egy éjszakai pihenő során átkutatták holmijaikat, s a barátok tartottak attól, hogy hogy megölhetik őket, ha értékeket sejtenek náluk. Így jutottak el Bundaz városáig, melynek pontos földrajzi helyét ma már szinte lehetetlen azonosítani. Mivel késő este érkeztek meg, a település mellett kellett éjszakázniuk, és csak a következő nap virradata után tehették be a lábukat a településre.

Koldulásból tengődtek, s úgy mentek tovább, hogy Gerhardus barát már súlyos betegen vánszorgott Julianus mellett. A burdászok és a volgai bolgárok közötti vidéken már mohamedánok éltek. Sikerült találniuk egy jólelkű mollahot, aki az elcsigázott vándoroknak otthont nyújtott a házában. E helyen dobbant utolsót utolsót Gerhardus szíve, s Julianus társtalanná vált.

A magányos barát a Nagy Bolgárország felé folytatta útját. Az itt élő emberek már korábban áttértek az iszlámra, s mindenben Mohammed tanait igyekeztek követni.. Nagy Bolgárország egyik városában Julianus véletlenül egy magyar nővel találkozott, aki útbaigazította őt a magyarok feltételezett szálláshelye felé. Pontosan nem tudjuk, csak valószínűsíthetjük, hogy a találkozó színhelye a főváros, Bolgari lehetett.

A város hajdani romjai Nagy Károly szerint megtalálhatók a Volga (akkori nevén Etil) bal partján, Szpaszk és Ketyusi falvak között. A tatárjárás előtti időkből tucatnyi város hajdani létezése állapítható meg. Néhány nap múlva Julianus a Volga folyó mellékén (az Etil/Etel-közben ) bukkant rá rokonainkra. Tökéletesen meg tudta értetni magát velük. Szívélyesen fogadták a távolról érkezett jövevényt, s azt is tudták, hogy a magyarok tőlük származnak, de hogy az elmúlt évszázadokban merre vezetett az útjuk, arról nem volt tudomásuk.

A forrásokból kikövetkeztethető legfontosabb értesülés azonban az Európát fenyegető mongol veszedelem híre volt. A tatár nép szomszédos volt velük, de ezek a tatárok , harcba indulva ellenük, nem tudták őket legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket úgy, hogy együttesen 15 tartományt teljesen elpusztítottak. A magyaroknak ezen a földjén Julianus találkozott tatárokkal és a tatár vezér követével, aki láthatóan nem tatár volt, beszélt magyarul, oroszul, kunul, németül, szaracénul és tatárul.

Mint ma már tudjuk, egy Batu kán szolgálatába szegődött angol kalandor, száműzött egykori pap volt a követ. Ő azt mondta, hogy a tatár sereg, amely ide ötnapi járóföldre helyezkedett el, a Német Királyság ellen készül menni, de várnak egy másik sereget, amelyet a perzsák legyőzésére küldtek.

[Julianust] a keleti uralkodó követével kapcsolatban két dolog lepte meg: az egyik a küldött rendkívül széles körű nyelvismerete, a másik pedig, hogy nem tatár létére a tatár kán képviseletét látta el. . Az >angol< diplomáciai tevékenységének a Volga-medence térségében élő népek leigázásában játszott szerepe mai szemmel nézve már nyilvánvaló, ám azon az 1236. év nyarán történt találkozáskor Julianus barátnak sejtelme sem volt róla. Pedig az angol nem hallgatott el semmit, hanem őszintén szólt a mongolok háborús terveiről, mintha csak Julianus személyén keresztül akarta volna a Nyugatot a küszöbönálló szörnyű veszedelemre figyelmeztetni.

Eltekintve a tárgyalások alkalmával szokásosan használt >koholmányoktól< elárulta a szerzetesnek, hogy Batu kán csupán egy másik sereg érkezésére vár, >amelyet a perzsák legyőzésére küldtek<, és és az egyesült hadakkal Németország ellen indul. Vagyis Julianus tudomására kívánta hozni, hogy a sztyeppei népek meghódoltatása csupán egy sokkal nagyobb arányú terv első mozzanata volt, és az Európa elleni hadjárat elsőrendű célpontját,valamint idejét is felfedte. A támadás tehát Németország ellen ellen irányult, és közvetlenül a perzsiai hadjárat befejezése után indul.”

(Gabriel Rónay: Egy angol Batu kán udvarában.
Kossuth Kiadó, 2014)

Arab források szerint a mongolok1223-ban legyőzték az oroszokat és a kunokat, majd ezt követően a bolgárok ellen támadtak, ám ez a vállalkozásuk kudarccal végződött. A bolgárok megverték a tatár sereget, de nem sokáig örülhettek győzelmüknek, a volgai bolgárállamot végül, 1237-ben a mongol csapatok leigázták. A magyarok azonban valószínűleg túlélték ezt a kataklizmát, s azt is feltételezni lehet, hogy a Magyarország ellen támadó tatár seregekben volgai magyarok is részt vehettek.

Julianus nem maradt újonnan fellelt testvéreinél, hiszen érezte, tudta, hogy hírt kell adnia otthoni véreinek arról a szörnyű veszedelemről, mely nemcsak szülőföldjét, , hanem egész Európát fenyegette.

A hazafelé vezető út is bővelkedett meglepetésekben. A mordvinok földjén áthaladva így írt Riccardus e tájak lakóiról: „Ezek pogányok és olyan kegyetlen emberek, hogy semmibe sem veszik az olyan embert, aki sok embert nem ölt. S midőn valaki útrakel, minden általa levágott fejet előtte hordanak, s mennél több fejet hordanak előtte, annál nagyobb a becsülete. Az emberi koponyákból meg kelyhet csinálnak, és örömest isznak belőle. Azt, aki nem ölt embert, nem is engedik megnősülni.”

Julianus barát 1237 tavaszán Rómába ment, hogy IX. Gergely pápának személyesen tegyen jelentést.

Eközben Magyarországról négy domonkos barát ismét útra kelt, hogy Julianus nyomdokain eljusson Magna Hungáriába. Szuzdál közelében azonban menekülő pogány magyarokkal találkoztak, akik elbeszélték, hogy a tatárok megtámadták a volgai Bolgárországot, s mindent feldúltak, elpusztítottak. Julianus barát második útjának tapasztalatairól drámai szavakkal számolt be: „Többen mint biztos dolgot beszélik, és a szuszdáli fejedelem élőszóval megüzente általam Magyarország királyának, hogy a tatárok éjjel-nappal tanácskoznak afelett, hogy miként győzhetnék le és keríthetnék hatalmukba a keresztény Magyarországot. Állítólag tervbe vették, hogy tovább nyomulnának és elfoglalnák Rómát és a Rómán túli területet”

Julianus volt az első európai, aki saját élményeken, tapasztalatokon alapuló beszámolót adott Ázsiáról, ahonnan csodával határos módon térhetett vissza. Utazása mérföldkőnek tekinthető. Felkeltette a figyelmet a Kelet iránt, s ösztönzést adott az utána indulóknak. Missziója nemcsak Magyarország, hanem egész Európa számára létfontosságúnak bizonyult. Elsőként figyelmeztetett a tatár veszedelemre, mely nemcsak hazánkat, hanem nyugati szomszédainkat is fenyegette. Csaknem olyan hatalmas területet fedezett fel a művelt Nyugat számára, mint amekkora az akkor ismert Európa volt. Az Urál hegységet, a Kaukázus előterét és a Volga mellékét érintő utazásai nagymértékben ösztönözték a pápai udvar keleti diplomáciai kapcsolatait, valamint a hittérítő tevékenységet. Julianus emberileg is kimagasló példát adott a fáradalmak önkéntes vállalásából, a kitartásból, a rendje és hazája iránti elkötelezettségből. Ezért is tekinthetjük a nagy magyar utazók első, nemzetközi rangú képviselőjének, aki évszázadokon át bíztató példát jelentett Ázsiába induló honfitársainknak.

 Thuróczy_TatárjárásA tatárok betörésének ábrázolása Thuróczi János krónikájában (1488)

Julianus arra volt kíváncsi, merre laknak a magyarok, hogyan lehet hozzájuk mihamarabb eljutnia, mert reggel máris indulni akart. Az asszony megmagyarázta neki.

Kette napi járóföld – mondta. – Mene csak igenest felfelé. Két nap múlva meglátod Itilt. Azon túl vannak a madzsarok.(…) Nyomban indulni szeretett volna. De itt is szívesen maradt volna még. Hiszen magyar ült vele szemközt a tűznél. Magyar arc mosolygott rá, magyar szem tekintett könnyektől elfutott szemébe. Vének mondják – beszélte az asszony merengve –, huty ike atyáimünk emlegeték iseimünket. Mert iseimünk elmenének messzi reá. Nyugot reá. S hogy évente megünnepelnek egy napot – idnapot ülnek –, amikor köleskása mellett üresen hagynak egy helyet, kanalat, kupát tesznek arra a helyre az eltávozottak emlékére. De már csak nagyon öregek tudják, kit illet az üres hely. A fiatalabbak azt hiszik, a halottakat.”

(Kodolányi János: Julianus barát. Magvető Kiadó, 1962)

julianus_utja

Forrás: Magyarok a Föld körül (7-11. oldal) Kossuth Kiadó  2014 ISSN2064-8790

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s