Erich Fromm – a szeretetről

Közzétette:
világegyetem titkaA „világegyetem titka megragadhatatlan”

Az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember nem olvad bele egy másik emberbe, istenbe vagy vezérbe, hanem megőrzi integritását, egyéniségét, önmagát. 

Fromm számára a legalapvetőbb kiindulópont: minden ember fő szükséglete, hogy legyőzze a magányt. Azonban mindenkit feszít a kérdés, hogy hogyan? Valójában számos lehetőség adódik az elkülönülés leküzdésére, azonban a legtöbbjük a szociálpszichológus szerint csak pótlék, amely nemcsak káros, de veszélyes is, például a kábítószer, az alkohol vagy a túlhajtott szexualitás, ahol az „orgiasztikus feloldódásban megvalósuló egység” csupán átmeneti. A teljes válasz a személyek közötti valódi egyesülés, a másik személlyel való magasabb rendű összeolvadás megvalósításában rejlik, ami pedig nem más, mint a szeretet.

A szimbiotikus egyesülés formái

Korántsem egyértelmű, mit értünk szereteten, nem értjük-e félre, mit is jelent ez. Fromm szerint akkor értjük jól a dolgot, ha a „lét kérdésére adott választ értjük” szereteten, s nem azokat az éretlen formákat, amelyeket inkább szimbiotikus egyesülésnek nevezhetnénk. Az ilyen egyesülés  kétféle lehet. Passzív formája a behódolás, avagy a mazochizmus, amikor az egyén az elkülönültség kibírhatatlan érzése elől úgy menekül, hogy birtokává, alattvalójává teszi magát egy másik személynek vagy hatalomnak, aki irányítja, de uralja is őt: az ember teljes mértékben aláveti magát. „Ő minden, én semmi, kivéve amennyiben az ő része vagyok” írja Fromm a Szeretet művészetében. Így tudok részévé válni az ő nagyságának, a hatalmának, biztonságának, amellyel ugyanakkor csak azért rendelkezik, mert én felruháztam vele, az én hitemtől duzzad a hatalma. A mazochistának nem kell döntenie, nem kell kockázatot vállalnia, soha nincs egyedül, azonban ez azt jelenti, hogy nem is független: önállótlan és kiszolgáltatott.

A szimbiotikus egybeolvadás másik, aktív formája az uralkodás, avagy a szadizmus. A szadista a mazochistához viszonyítva épp ellenkezőleg, úgy akar elmenekülni magányossága és szorongása elől, hogy egy másik személyt önmaga részévé és birtokává tesz. A szadista azonban éppúgy függ a neki behódoló személytől, ahogy ez utóbbi függ tőle: egyik sem élhet a másik nélkül. A különbség csupán annyi, hogy „a szadista parancsol, kizsigerel, gyötör, megaláz, a mazochista, pedig engedelmeskedik, kizsigereltetik, gyötrődik, megalázkodik”: ők ketten az érem két oldala, egyik sem létezhet a másik nélkül és mindkettő a magány elől menekül Fromm szerint.

Az érett szeretet

A szimbiotikus egyesüléssel szemben az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember nem olvad bele egy másik emberbe, istenbe vagy vezérbe, hanem megőrzi integritását, egyéniségét, önmagát. Az ilyen szeretet ismérve a törődés, a felelősség, a tisztelet, az önismeret és a másik énjének megismerése. A szeretet tevékenység, hangsúlyozza Fromm, nem passzív érzelem. „Nem beleesünk, hanem helytállunk benne.” Az fejezi ki ezt a legjobban, hogy szeretni nem elsősorban „kapni”, hanem „adni”. Annak, aki eljutott az érett szeretetig, adni nagyobb öröm, mint kapni, mert az adásban, magában a cselekvésben tulajdon elevenségem fejeződik ki. Ezért írja Fromm, hogy „nem az gazdag, akinek sok van, hanem aki sokat ad”. A pszichológus természetesen nem anyagi dolgokról beszél, hanem a szeretet nyelvéről. Mert mit ad az egyik ember a másiknak, kérdezi: önmagát, önmaga legbecsesebbjét, az életét. Az ilyen ember képes a másiknak adni „az örömét, az érdeklődését, az értelmét, a tudását, a jókedvét, a bánatát – minden kifejeződését és megnyilvánulását annak, ami benne eleven”. Az éretten szerető ember ily módon gazdagítja a másik személyt, s ennek során ő is gazdagabbá válik. Ezért adni annyi, mint egyszersmind kapni is: „A tanárt tanítják a tanítványai, a színészt a közönsége, a pszichoanalitikust gyógyítja a páciense”.

A világegyetem titkát megragadni

A szeretet felelősség is, de a felelősség könnyen uralkodássá és birtoklássá fajulhat, ha a szetetet nem párosul mindig tisztelettel is. A tisztelet nem félelem vagy csodálat, hanem az a képesség, hogy „valakit olyannak lássunk, amilyen”, hogy tudatában legyünk egyediségének, megismételhetetlenségének, egyszeriségének. Azonban tisztelni csak azt tudjuk, akit ismerünk, ami nem kiismerést, a vizsgálatunk tárgyává való redukálást jelent, hanem azt, hogy a másik személyt képesek legyünk a maga mivoltában látni. Ennek a  tudásnak az egyedül lehetséges útja a cselekvő szeretet, amely meghaladja a gondolkodást: „vakmerő alámerülés az egyesülés élményében”.

A „világegyetem titka megragadhatatlan”, írja Fromm, de az érett szeretet élményében valahogy mégis megtapasztalható – ezért érdemes szeretni.

Question_book-new.svgErich Fromm (Frankfurt am Main, Németország, 1900. március 23. – Murato, Svájc, 1980. március 18.) filozófus, szociálpszichológus, humanista.

Forrás: Mindennapi Pszichológia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s