Tolnai világa

Közzétette:

 

 

Tolnai székház Budapesten

Tolnai székház Budapesten

Az én családom

Nagyapám, Friedmann Jakab özvegyasszonyt vett feleségül, akinek volt egy Róza nevű lánya. Házasságukból hat gyermek született. Öt leány: Janka, Eszti, Fáni, Stefi, Szeréna és 1868. március 26-án, Nagyváradon egy fiú, Friedmann Simon, az édesapám. Bár rokonaink közül is sokan Samunak nevezték, a Simi-Samu becézőnév között nem tettek nagy különbséget, ő hivatalosan mindig Simon volt. Testvérei sorában a középső lehetett. Jakab nagyapát én csak fényképről ismertem. A múlt század végén halt meg, hetvenöt éves korában. Gyulán van eltemetve.
A Friedmann család első emlékei a Bihar megyei Tenkéhez kötődnek. Az öregnek volt ott egy kis beszállója, így mondták akkoriban az olyan vendéglőfélét, ahol szállást is adtak, és a kocsit, lovat is elhelyezték. Nagyapám megbetegedett, pangott az üzlet, átköltöztek Nagyváradra. Hamar felélték a készpénzt, hiszen nyolcan ültek az asztal körül. Nagyapa új mesterség után nézett. Férfiszabóságot nyitott, de így nem boldogultak, kénytelen volt abbahagyni. Apám szerint kevés volt benne a kereskedelmi szellem, és az akkori viszonyokhoz mérten nagyon kis intelligenciával rendelkezett. Zálogházba vándoroltak az értékesíthető tárgyak, ékszerek, de ez csak ideig-óráig nyújtott megélhetést …
… Apám, emlékezete szerint, kilencéves lehetett, a harmadik elemibe járt, amikor anyja, kinek viruló szépségét már megtörte a gond, fordítani akart életünkön. Megtanulta a bábamesterséget, bízván abban, hogy az legalább hozhat  valami hasznot. Hat hónapig tanulta, azután megkezdte utazgatását faluról falura, hogy hol kaphat hivatalos szülésznői állást. Ez a jövés-menés is fogyasztotta a pénzt, nagyapa alkalmi keresetéből pedig máról holnapra tellett. A Gyulán lakó rokonok azt tanácsolták, hogy ha nem is sikerül nagyanyámnak bábaasszony állást szerezni, telepedjenek át Gyulára, legalább közelebb lesznek egymáshoz. Az persze lehetetlennek látszott, hogy valamennyi gyerek velük mehet. Apám mindig könnyezve emlegette, hogy Róza nővérét elküldték a nagyanyjához, egy Nagyvárad melletti faluba. Eszti húga az erdélyi rokonokhoz került. Anyja az egyik leánnyal Gyulára utazott, hogy összegyűjtse a pénzt a férje, meg a vele maradt két lány és apám költözéséhez. Ezt a históriát apám később le is írta nekünk, atyai intelmei között.
Olvasd!

Olvasom Tolnai Simon naplóját.
"Az én sorsomról igen nehéz szívvel döntött apám. Az egyik nap kezembe nyomott egy kályhacsövet, két méter hosszú lehetett, és azt mondta: Fiam, mi elmegyünk, de neked nem tudok adni egy krajcárt sem. Nem tudom miből fogsz élni, hol fogsz lefeküdni. Nem tudok más inget sem adni, csak azt, amit viselsz. Van hat krajcárom, de az kell a vasútra és hogy testvéreid ehessenek valamit. Itt van ez a kályhacső, talán  kapsz érte 10-15 krajcárt. Add el a nagypiacon valamelyik handlé zsidónak, és segítsen az Isten, ahogy tud. Megölelt, megcsókolt, elbúcsúztam a testvéreimtől és ott álltam egyedül a nagyvilágban. Elmentem a váradi nagypiacra, kínálgattam a kályhacsövet, minden handlés kinevetett. Meguntam a csavargást, elhajítottam egyetlen örökségemet, leültem a piac sarkán és nagy elkeseredetten azon töprengtem: no, most mi jön, Simi? …
Forog a magnószalag, telnek a kazetták. A naptár 1984 november végét mutatja. Naponkénti vendég vagyok Tolnai Simon egyetlen élő fiának párizsi lakásában.
Torday Sándor. Szellemes grafikus, ügyes novellista, a Délibáb színházi lap szerkesztője. Így emlékeznek nevére a színházi emberek, az idősebb olvasók és újságírók. Megúszta a vészkorszak magyarországi fejezetét, apja tanácsára és baráti meghívásra Hollandiában telepedett le. A háború után visszajött Budapestre, de már nem volt senkije-semmije, hogy idekösse.
Évtizedek óta Párizsba él. Ismert festőművész, guache képei, tartalmi többértelműséget sugalló alkotásai gyakran láthatók a galériák kiállításain. Kötetbe gyűjthetné a szaklapokban megjelent művészetkritikai, stílust elemző írásait. Nyolcvanadik évében jár, de nem az esztendők súlya viselte meg, hanem egy autóbaleset. Barátainak jó része meghalt, társaság ritkán nyitja rá az ajtót, a külvilággal a televízió, az újságok és telefon köti össze. Ilyen hangulatban talán jóleső, de mindenképp talányos meglepetés volt számára, amikor hírét vette: felkeresi Budapestről egy újságíró, a Magyar Rádió riportere, hogy tanácsait és emlékeit kérje apja egykori újság- és könyvbirodalmának, a Tolnai világnak feltárásához.
Első találkozónkon viszonylag könnyen átestem a szakmai vizsgán. Szüleim járatták és megőrizték a Tolnai Világlapja évfolyamait, az előfizetőknek küldött ajándék könyveket, és ezek az ifjúsági olvasmányok, regények, útleírások, a képes Tolnai Világtörténelem lapjai színezték gyermekkorom fantáziáját, ismereteimet a világról. Ma is felsorolom a Tolnai Világlexikon_300xTolnai Világlexikon valamennyi kötetének címbetűit. A-Bad-tól pótkötetekkel együtt, mint az első olyan memoritert, amit nem az iskolában adtak fel.
Ily módon Torday Sándor emlékeiből és szekrényéből előkerült a múlt néhány töredéke és ide-oda csapongva az epizódok között, lassan összerakódtak a személyes élmények, tapasztalatok, amelyek nélkül a legjobb sajtótörténeti munka is csak idézgetés egymástól, adatok halmaza. Társalgásunkat megkönnyítette Magdi jelenléte. Feleségem, a gyakorlott háziasszonyok biztonságával hamar felismerte az agglegény életrendjét, sürgölődött, de Sándor sem hagyta magát. Közösen főztek, recepteket cseréltek, fecsegtek és én, mint élő, mozgó mikrofonállvány mentem utánuk.

Hogyan lettél Tolnaiból Torday? Pláne ipszilonnal?

A harmincas évek közepén kezdtek megjelenni novelláim a Tolnai Világlapjában, de nem a saját nevem alatt. A Tolnai név már fogalom volt, ne vedd fennhéjázásnak, de tényleg az volt, és én nem tartottam ízlésesnek, hogy ugyanazt a nevet használjam – egyébként apám és Garai, a szerkesztő is lebeszéltek volna – önálló akartam lenni, Torday nevet választottam. Véletlen volt az ipszilon, de végül is ez lett a jó. Példa erre, hogy Orbók Attila, aki igen rendes ember volt és jó író is, a Függetlenség-nél dolgozott, tehát jobboldali lapnál, felhívott és közölte, hogyha jó novellát írok, küldjem el, leközli. De én igazából Tolnai vagyok, Tolnai Simon fia, mondtam, mire ő azt válaszolta: ez ne legyen a te gondod. Torday, ipszilonnal, a Függetlenségnél árja! …
… Eleinte a Tolnai Világlapja szerkesztőségében dolgoztam, Garai Ferenc mellett, az ő szobájában, a Dohány utca 12-ben. Garai volt a lap szerkesztője, szinte lelke. Bámulatosan értette a szakmát, rengeteget tanultam tőle. Mellesleg azt hiszem, ő volt az első magyar újságíró, aki átrepült a La Manche- csatornán. Mint fiatalember ismerkedett meg Párizsban a híres Bleriot-val, aki átvitte monoplánján Londonba és vissza. Garai egyik nagynénémet vette feleségül, így a családhoz tartozott, de sokat vitatkoztak apámmal, hogy mi kerüljön a lapba. Apám mércéje ugyanis az volt, hogy ami őt érdekli, az feltétlenül érdekli az olvasót is …
… Az Ünnep című lapot apám azért indította el, mert akart egy olyan képes irodalmi magazint, amelyik nem olyan száraz, mint az Új Idők, és jobb, mint a Délibáb, amit én szerkesztettem.
Meglepő, hogy az Ünnep főszerkesztője arisztokrata volt.
Apám ismerte és nagyra becsülte gróf gróf Bethlen MargitBethlen Margitot. Én is ismertem. Kissé tartózkodó, de igen kedves, korrekt nő volt és mágnásként is jól érezte magát újságírók társaságában. Kapott egy kis szobát, rendszeresen bejárt, elolvasta a kéziratokat, véleményt mondott, döntött, de meghallgatta mások véleményét is …
… Nem tudom, hogy apám mikor magyarosította a nevét Friedmannról Tolnaira. A lap első száma 1901-ben már Tolnai Világlapja fejléccel jelent meg. Ő akkor harminchárom éves volt. Talán a házasságkötéskor vagy a lapengedély megszerzése idején változtatta meg a nevét. Otthon, Budapesten kellene ezt megkeresned, ha egyáltalán maradt ilyesmikről valami irat.
Anyám, Raucher Vilma, egy munkácsi orvos leánya volt. Neki is hat testvére volt, mint apámnak. Öt leány, egy fiú. Nálunk, a Tolnai családban viszont csak fiúk születtek: Lajos, Géza, József, István és én. Bátyáim már mind meghaltak.
Lajos a cégnél is dolgozott, de nem volt megbízható. Bűvészkedni szeretett volna és így került szakmai-kolléga kapcsolatba a két háború között József főherceggel, aki vele együtt tanulgatta a trükköket. Csapnivalóan rossz bűvész volt mindkettőjük, bár Lajos többre vitte. Budapesten, a Magyar Amatőr Mágusok Egyesületének alelnöke volt 1947-ben. 56-ban kivándorolt Brazíliába, ott is halt meg. János, a fia bizonyára ugyanott él, nincs róluk hírem.
A harmadik fiú, Géza, pici korában meghalt.
Józsi, a harmadik, remek sportoló volt, ügyes, szorgalmas, a legéletrevalóbb közöttük. Banktisztviselőként dolgozott, a fasiszták megölték.
A negyedik volt a legtehetségesebb Tolnai gyerek: Pista. Akkoriban azt mondták: abszolút hallása van, csodásan zongorázott. Anyám és a rokonok szerették volna, ha ebben képezi magát. Elvitték Dohnányihoz, meghallgatta és közölte hogy azonnal felveszi tanítványának ingyen. Pista hallani sem akart arról, hogy rendszeresen tanuljon. Titokban bárban zongorázott, élte az életét. Rokonszenvet keltő, jó megjelenésű, szép arcú fiú volt, barátok tömege vette körül. Agyvérzésben halt meg fiatalon, 1941-42-ben, Budapesten…

Búcsúlátogatás Torday Sándornál A szürke bérpalota bejáratán, lépcsőházán túl, a kopár belső udvar mögött néhány manzárdos lakás egymás mellett. Mindegyik előtt a saját kiskertje. Füvét és virágait már megérintette az ősz, a fák még őrzik a nyarat. Szelíd, aláhanyatló napsütés. Vidéki hangulat Párizs 19. kerületében.
Sándor egy széken ül a bejárati ajtó előtt. A pár lépcsőfokot még korai lenne megkockáztatni. A szoba asztala megterítve. Közepén, karcsú vázában néhány szál virág, körülötte gyümölcsök, édes és sós sütemények, csokoládék, kávé, tea, konyak, kétféle bor. Tolnaiba illő kép "comme au bon vieux temp" aláírással.
A széken, vaskos borítékban, amit legszemélyesebb emléktárgyaiból nekem szánt. Apja huszonhét gépelt oldalnyi beszámolója ifjúságától negyvenéves koráig (Mindegyik fia kapott ebből egy példányt.) Családi fényképek, feljegyzések. Magdinak egy Tolnai feliratú kis pohár a 20-as évekből. Látszólag nem figyel örömünkre, arra sem, hogy mit mondunk. Képeslapot tart a kezében.
– Erről nem beszéltem. Nem adom neked, de csináltatta fénymásolatot, beletettem a borítékba. Közölheted, ha akarod.

Fényképes levelezőlap. Egyik oldalán Tolnai Simon testközelben. Fején micisapka, arca fáradt, tekintete sejteti, hogy gondolata valahol messze jár. Másik oldalon a címzett neve: Alexander Torday, Amsterdam.
– Látod a dátumból, hogy Budapesten adta fel, 1944. január 17-én. Megérkezett hozzám február 4-én. A válaszomat már nem kapta meg.. Március 21-én letartóztatták, csakhamar deportálták. Mauthausen. Sorsának utolsó részleteiről otthon hallottam, amikor a háború után Pestre utaztam…
Édesapád nevét mindenki ismerte. Fél évszázad munkája és sikere sok fontos emberrel hozta össze. Nem akadt ezek között senki, egyetlen egy sem, aki mondta: menekülj Tolnai Simon, segítek neked vagy elbújtatlak. Világéletében hírforrások között élt, látta, mivé fajulnak az események, volt vagyona, pénze, mire várt?
– Nem tudom és nem is értem. Valahogy megbénult minden tehetsége. Annyira magyar volt minden érzésében, gondolatában, hogy el sem tudta képzelni mi lesz a sorsa … Beszélj otthon Ágival. Az ő apja szerencsésen visszatért, de utolsó pillanatig együtt volt apámmal. Beszélj Ágival, ő mindent tud erről. És tud sok másról is…

Legenda nélkül

Tolnai Simon viszontagságos életének, csüggedést nem ismerő törekvéseinek legmutatósabb eredménye a Tolnai Világlapja. Számos kudarc és különféle újságalapítási kísérlet után ez a képes hetilap meghódította az olvasókat és országosan ismertté tette alapítója nevét.

Tolnai_simon

Tolnai Simon

Hogy bukkant fel benne az ötlet, milyen céllal és szándékkal teremtette (a szó valódi értelmében és egyedül) ezt a több, mint négy évtizeden át népszerű, szinte fogalommá vált lapot?

Bányai Elemér, a századelő rokonszenves tárcaírója, a “kedves, jó Zuboly”, ahogy Ady nevezte a szűkebb köréhez tartozó hűséges, virtusos barátját, hiteles fültanú a Tolnai-ügyben.

1899-ben, amikor még híre sem volt Tolnai Világlapjának, Zuboly, mint sorköteles hadnagy éppen visszatérőben volt a Temesvárhoz közeli Buziáson tartott királygyakorlatról (így mondták akkoriban a hadgyakorlatot). A békéscsabai vasútállomás restijében várta a csatlakozást Pest felé. Ugyanott üldögélt Tolnai Simon,  akit Zuboly már ismert, ugyanis ifjú diákkorában hetenként egy-egy cikkecskét írogatott a Tolnai-féle Villám című élclapba.  Diskurálásukból kiderült, hogy Tolnai immár két esztendeje állandóan úton van és városról városra bejárta az egész országot. Zubolyban talpra szökkent a hírlapíró és az illendő “találja ki” játék után Tolnai feltárta titkát.

– Egy képesújságot akarok indítani.Olyant, aminő Magyarországon még nincsen. A mostani szépirodalmi lapok közül egyikhez sem fog hasonlítani és nem is ő olvasópublikumukra pályázom. Ennek a lapnak újszerűségét abban látom, hogy nem lesz benne semmi nagyképűség. Én nem akarom azt színlelni, hogy általános és bombasztikus tanácsaimmal vagy elmélkedéseimmel az emberek szükségleteit ki tudom elégíteni. Ellenben hétről hétre olyan lapot adok majd előfizetőimnek, amely a hét eseményeit a lehető legváltozatosabb képekben ismerteti. Persze ismertető szöveg is lesz, és az anyag felöleli az egész világ heti eseményeit. Lesz ezenkívül minden számban szépirodalom, ismeret arra nézve, hogy miként kell háztartást vezetni, egészségünket megőrizni. Gondom lesz arra, hogy a női publikum megtalálja lapomban és kiadványaimban a maga nélkülözhetetlen szükségleteit, sőt még a gyerekek is érdeklődve forgathassák.

– Mi lesz a lap címe? – kérdezte Zuboly.

– Nekem csöppet se különös, még csak nem is logikátlan, de mások, azt hiszem kissé meglepődnek. Sokat tépelődtem,  amíg a végleges cím mellett megállapodtam. Íme: Tolnai Világlapja!

– (Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, sőt, hogy észre ne vegyen semmit rajtam, kissé elfordultam – emlékezik a hírlapíró.)

– No látja! Már Ön is mosolyog, mert azt gondolja: micsoda hiú és ízléstelen ember lehet ez a Tolnai, hogy ilyen kiabáló címet ad lapjának. Be fogom azonban bizonyítani, hogy feltevése alaptalan.

A címnek, azt megengedem, kissé talán sajátságos megválasztása, nem egyéb előrelátásnál. Ön itt él és itt nőtt fel ebben az országban, miként én. Ismeri a kereskedelmet, ipart és a vállalkozások lélektanát. Ugyebár tapasztalta, hogyha valaki bizonyos vállalatot létesít, akár az ipar, akár a kereskedelem terén, mihelyt verejtékes munkájának valami sikere van, rögtön utánozzák. De még többet mondok: nemcsak utánozzák, hanem plagizálják. Kisajátítani, eltulajdonítani iparkodnak, mert az emberek nagy része azt tartja nálunk a legkényelmesebbnek, hogy amin más éveken át vasszorgalommal dolgozik, mikor az eredmény mutatkozik, egyszerűen eltulajdonítsa.

Ezt akartam elkerülni, amikor nevemet a lap címével összefűztem. Tolnai Világlapját senki sem utánozhatja a címben.. Ha csak Világlapot írnék, biztosíthatom, hogy egy év múlva már gomba módra fognak keletkezni az Óviláglap, Újviláglap, Nagyviláglap és isten tudja még milyen című vállalatok, amelyek mind az én lapomból akarnának táplálkozni. Sőt még örvendhetek, ha a nevemet ki nem kezdik. Mit mondjak Önnek: éppen a napokban értesültem arról, hogy egy Bolnai nevű úr szintén lapot akarna indítani, egy Tholnai nevű pedig egy kiadványom mintájára gyűjt közönséget.

Teljes bizalommal nézek a jövő elé. Mert azonkívül, amiket elmondtam, egy egészen új specialitása is lesz a lapomnak: az olcsósága. Nekem az az ambícióm, hogy a legszegényebb ember is járathassa a lapomat, ezért olyan olcsóra szabtam az árát, aminél olcsóbban sehol a világon képes újságot nem adnak. És a könyveimet is így fogom kiadni.

Tolnai-Vilaglapja---1939.januar.-11.

Tolnai Világlapja 1939. január 11.

Két esztendeje, nap-nap után azért vagyok úton, hogy a vidéki elárusítást és kézbesítést jó előre megszervezzem. Hála Istennek, már készen vagyok vele. Nem akarok túlozni, de mondhatom, borzasztó munka volt. Nem csinálnám végig még egyszer a túlvilági jussomért sem. Nézze! Harmincéves vagyok csak, de tele a fejem ősz hajakkal, pedig, amikor az utazást megkezdtem, egyetlen ősz hajszálam sem volt…

Bányai Elemér (Zuboly) emlékezéséből kiragadott szöveghű részletek a mai olvasó számára sokkal többet mondanak Tolnai Simon üzleti-vállalkozói észjárásáról, mint annak idején, amikor amerikai mintájú karrier-regények, az önerejéből munkával és tehetségével érvényesülő ember, a “self-made man” különleges típusának tekintették. Nagyon is magyar és (kelet-európai) talajon nőttek ezek az emberek, akik a múlt század második felében és az első világháború előtti másfél évtizedben részesei és alakítói voltak a gazdaság és a társadalom modernizálódó folyamatának.A gyorsan iparosodó Nyugat-Európához képest jelentékeny időbeni késéssel kialakuló tőkés gazdasági-társadalmi viszonyok, a bontakozó magyar kapitalizmus lehetőségei szinte ontották a merészen nagystílű vállalkozókat. Talán egyetlen magyar regény, Hatvany Lajos trilógiája, az Urak és emberek vonultatja fel ezeket a típusokat. Főszereplője: Bondy Zsiga és a valódi Tolnai Simon jól megférnek egymás mellett.

A “Tolnai-jelenség”, írta tanulmányában Ritter Aladár. Valóban volt és nemcsak azért, mert ő is “gründolt”, vállalatot alapított.

Felfedezte azt a szellemi piacot és közönséget, melyet saját szavai szerint “unalmas és lélektelen erkölcsnemesítő mesékkel gyötörtek, és kimaradt az elit látószögéből. Tömegeket vont be az olvasók táborába.

 

tolnai-vilaglapja-1901-1944 (2)_250xÍrta: Rapcsányi László

Forrás: Tolnai Világlapja 1901-1944. (3-7. oldal) Kiadja: Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, 1989

Képek: manda.blog.hu,metapedia.org, retronom.hu

2 comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s