Színjátszás A Vajdaságban

Közzétette:

 

1918 „november 25-én az Újvidéken tartott Szláv Nemzeti Gyűlés kimondta a dél-magyarországi megyék csatlakozását Szerbiához”, aminek következményeként a bácskai és bánáti magyarság kisebbségi sorsba jutott, ebben a régióban a színházi életben is lényeges változások történtek. Mivel az itteni városoknakNépszinhaz_Szabadka (Szabadka, Zombor, Becskerek, Újvidék) soha nem volt állandó társulata, hanem évente pályázat alapján választották ki a számukra megfelelő igazgatót és együttesét, Vajdaság (ahogy 1918-tól mondták: Vojvodina) hivatásos magyar társulat nélkül maradt, lévén hogy az új szerb állam nem adott játszási, sőt talán egy kivételtől eltekintve beutazási engedélyt sem a magyarországi társulatoknak. Az történt a színházban is, ami a magára maradt kisebbség esetében a kultúra minden ágazatában lejátszódott: meg kellett teremteni azt, ami volt, de elveszett. A bácskai, bánáti magyarságnak nem volt hivatásos színháza egészen 1945-ig, ellenben a két háború között nagyon erős műkedvelő élet alakult ki, nemcsak egyre több, hanem néhány nagyon jó, már-már a hivatásosokhoz hasonló színvonalon játszó társulattal. Sőt a szárnyait bontogató vajdasági magyar irodalomban több dráma is született, jóllehet szinte semmi remény nem volt ezek előadására.

Negyedszázad színház nélkül

Az utolsó egyetemes magyar színházi év a háború utolsó esztendeje volt. Szabadkán és Újvidéken, ahol már évek óta közmegelégedésre Nádassy József jó nevű, igényes társulata bérelte a színházat, a szezon 1918-ban is a szokásos időben, áprilisban, illetve júniusban ért véget. Az utolsó este valószínűleg itt is, ott is Bíró Lajos 1918-ban írt Hotel Imperiál című művét játszották.

A Vajdaságban élő magyarság számára a kisebbségi sorsba kerülés miatt fontos volt a magyar nyelvű színjátszás ügye. Ez az évszázados színjátszó hagyománnyal magyarázható, illetve azzal, hogy a 19. század utolsó évtizedeitől a világháború végéig expanzitás jellemezte ebben a régióban a színházi életet. Ezen túl pedig figyelembe kell venni a színháznak a nemzet(iség)i (ön)azonosságtudat (nyelv, kultúra, nyilvánosság) kialakításában és életben tartásában betöltött kiemelt szerepét. A helyi sajtóban rendszeresen visszatérő téma a magyar színjátszás ügye. Elegendő egyetlen napilap, például az újvidéki Dél bácska évfolyamait áttekinteni, hogy fény derüljön a probléma alakulására. Kezdetben, az 1920-as évek közepéig olyan írások követték egymást, melyek igazgatói kérelmekről, miniszteri, sőt miniszterelnöki ígéretekről, illetve a szélsőséges szerbek tiltakozásáról tudósítottak. A lap 1923. november 8-án vezércikkben foglalkozott a kérdéssel. Ebből megtudni, hogy immár „tizennyolc beadvány” fekszik „porosan és elfeledetten az illetékes asztalfiókban”, hogy a kilincselő, egyik hivatalból a másikba küldött kérelmezőket „obligát és udvarias ígéretekkel” biztatták, függetlenül attól, hogy magyarországi, erdélyi vagy felvidéki igazgató próbálkozott engedélyszerzéssel. Megtudták, hogy a „követelés teljesítésének nincsen törvényes akadálya”, ahogy Nikola Pašić miniszterelnök közölte, hogy a „maga részéről semmi törvényszerű akadályát nem látja a magyar színház felállításának”, s a tervet ő is támogatja, bár nem „hiszi, hogy ebben a kérdésben megtörhető volna a nacionalisták ellenállása”. Hogy a hatalom csak eltűrte vagy gerjesztette is azt a fel-felkapó tiltakozást, amivel a szerb radikális párt és képviselői fogadták a magyar színház megnyitásának hírét, az – bár nem elképzelhetetlen – kideríthetetlen, de tény, hogy a szerb nacionalista politika azonnal reagált, minden kezdeményezésre. A Dél bácskából tudni, hogy a sajtótámadásban, amelytől a cikket közlő Zastava szerkesztősége is elhatárolta magát, addig ment a szerb radikális párt, hogy a magyar színház tervét politikai merényletekkel hozta kapcsolatba, mondván, hogy a király és a miniszterelnök elleni merénylőket a magyarok küldték, akik csak akkor remélhetnek színházat, ha azzal mutatják ki lojalitásukat, hogy „feloszlatják különálló pártjukat és államalkotó pártjainkat fogják támogatni”. Ez ellen nemcsak a magát elhatároló szerb újság, hanem szerb értelmiségiek is tiltakoztak. A Dél bácska a hagyományos szerb szabadságszeretetre is hivatkozva teljes terjedelmében közölte egy újvidéki bankigazgató cikkét, mely a Zastava hasábjain látott napvilágot. Az írás azzal érvelt a magyar színház mellett, hogy a „megelégedett ember éppen úgy, mint a megelégedett nemzet nem lehet lázadó, és nem követelheti és nem keresi a fennálló helyzet megváltoztatását”. Nem lenne szabad ostoba politikával elidegeníteni a magyarokat, s átengedni őket az agitátoroknak – vallotta a cikk írója, aki arra is emlékeztetett, hogy a magyar uralom alatt volt szerb színház, sőt ez állami támogatást is kapott.

Egy másik cikkből tudjuk, hogy Újvidék városa a városban vendégszereplő magyar és a helyi szerb társulatot is hatezer koronával támogatta; ezért – írta a szerb újságíró – „adjuk meg a mi magyarjainknak az ő színházukat.” A javaslat szerzője segélyezné is a magyar színházat, hogy ennek fejében ellenőriztesse a repertoárt. Olyan darabokat adatna elő, „amelyek elősegítenék a szerb és magyar nép közötti közeledést”. Hogy mennyire a politika függvényévé vált az 1920-as években a magyar nyelvű színjátszás kérdése, mutatja, hogy egyesek azért helytelenítették a szélsőséges szerb megnyilvánulásokat, mert „ez esetleg a választások alkalmával is érezteti hatását” olyképpen, hogy a magyarok nem szavaznak a szerb radikális pártra.

Annak ellenére, hogy a színház iránti igény állandó téma maradt, egy esetet külön is említeni kell. Földessy Sándor esetét. A Délbácska híradása szerint Földessy a „vajdasági magyar színtársulat igazgatójaként” 1927. október 25-én „kezdi meg előadásait Somborban, az ottani városi színházban”. A hat hétre tervezett vendégjátékot a Bajadérral kezdődött volna. Hiába örvendezett azonban 1927. szeptember 27-én kelt vezércikkében a Dél Bácska; hiába jelentek meg Zomborban a plakátok, s hiába közölték az újságban a háború után először érkezett színtársulat névsorát az igazgatótól a kellékesig; hiába tüntették fel a helyárakat; sőt azt is, hogy Újvidék is számít Földessyék vendégszereplésére – a várt bemutatkozás elmaradt. A magyarázat ekképpen szólt: a „közoktatási minisztérium […] rendelete értelmében mindazokat a színdarabokat előzetes cenzúra alá kell bocsájtani, amelyek nem államnyelven kerülnek színpadra”. A cenzúrát bejelentő cikk arra is utalt, hogy nem néhány napos halasztásról van szó: „hacsak addig nem bukkan föl újabb olyan akadály, amely a már megszerzett miniszteri engedély gyakorlati megvalósulását illuzórikussá teszi”. De felbukkant. 1927. november 4-én Molnár Ferenc Játék a kastélyban című művének előadásával ugyan kezdetét vette a vendégjáték. Az első előadást Harsányi Zsolt–Mikszáth Kálmán A vén gazember, Fodor László Dr. Szabó Juci, Zerkovitz Béla Aranymadár, Szenes Béla Nem nősülök, Vincze Zsigmond Cigánygrófné és Molnár Ferenc Az ördög című műve követte; a nagy érdeklődéssel kísért vendégjátékot meg kellett szakítani, mert a bel- és közoktatásügyi miniszter engedélye ellenére a rendőrség „a nem jugoszláv illetékességű színészeket” kiutasította az országból. Hiába volt minden: magyar és szerb képviselői interpelláció, főispáni, sőt miniszterelnöki ígéret; végül a miniszterelnök jóváhagyta az államvédelmi osztály végzését, mely elrendelte a magyar színészek kiutasítását elrendelő végzést. A hatóság úgy ítélte, hogy a színészek további szereplése „nem kívánatos az országra nézve”. De amíg e példátlan eset nyomán szerb demokrata képviselők a miniszterelnökhöz készültek folyamodni; Zomborban utcai tüntetés volt a magyar színház ellen. Hogy mégis elhamarkodott döntés született, arra utal a belgrádi Vremében megjelent igencsak naiv magyarázkodás, mely szerint senki sem tiltotta be Földessyék működését, a színészeket nem utasították ki, csupán „annyi történt, hogy a színtársulat tagjainak lejárt a tartózkodási engedélyük, s mert „a szociálpolitikai minisztérium fennhatósága alatt álló ipar-felügyelőség nem járult hozzá a tartózkodási engedély meghosszabbításához”, a főispán nem engedélyezhette a színészek itt-tartózkodását.

A politikától függő magyar színészet sorsa az évtized végén bevezetett diktatúrában még nehezebb lett. A körülmények csak akkor változtak meg némiképp, amikor az 1930-as évek közepén a kisantant s Jugoszlávia változtatott addigi merev politikáján. Ekkor merült fel ismét az a gondolat, hogy megteremtsék az állandó magyar színtársulat működésének feltételeit. A társulat szervezéséről tárgyalások folytak Janovics Jenővel, akit a Szegedi Szabadtéri Játékokra látogató jugoszláv küldöttség a Tragédia belgrádi rendezésére is kiválasztott, de sem a vendégjátékra, sem Madách művének szerb előadására nem került sor; noha a művet többen is lefordították. Sőt, amikor kiderült, hogy egy orosz vállalkozó nevére szóló engedély alapján 1940 januárjában magyar előadásokat tartottak Belgrádban, (André Rivière–Fényes Szabolcs: Csirkepaprikás, Bókay János: Szakíts helyettem), ezek folytatását is betiltották.

Bár magyar előadásokat nem rendezhettek, a magyar szerzők – Molnár Ferenc, Bókay János – művei (sőt a Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényéből készült dramatizálás is) az újvidéki székhelyű Duna bánsági Színházban közönség elé kerültek. A magyar darabok rendezésére Sebestyén Pált szerződtették. Sebestyénnek egyébként három saját művét is előadták.

Ilyen körülmények között a jugoszláviai magyar színjátszást két évtizeden keresztül kizárólag a műkedvelők tartották életben. Ők sem könnyen, hiszen az újságok gyakran beszámoltak az engedély megtagadásáról. Nem engedélyezték például az Ady Társaság keretében Becskereken műkedvelőkből és hivatásos színészekből álló társulat vajdasági vendégszereplését. A nagy érdeklődés ellenére csupán egyetlen előadását engedélyezték az Árvácska című operettnek 1927-ben; a következő évben pedig Újvidéken sem játszhatták folyamatosan Szomaházy István Mesék az írógépről és Drégely Gábor A kisasszony férje című darabját.

Szó sem volt tehát arról, amivel a hivatásos magyar társulat működésének akadályozását indokolta a hatalom, nevezetesen, hogy tiltó intézkedésekkel a műkedvelő egyesületeket kívánják védeni.

A szerb hatalom gondolkodásáról ad pontos képet a belügyminiszteri és a vajdasági báni hivatal levélváltása 1938-ban. A bánhoz szeptember 23-án intézett bizalmas miniszteri átirat szerint a szabadkai Napló arról cikkezett, hogy Janovics vezetésével magyar társulat alakul. A hatalom ezt saját „jól felfogott érdekéből” támogatná. Vajdaságban ugyanis több mint kétszáz magyar műkedvelő egyesület van, melyekben „olyan magyar demokrácia alakul, amilyen Magyarországon sincs. Mert a műkedvelő színpadokon csak magyar szerzők darabjait adják elő helybeli tekintélyes leányok és asszonyok kereskedősegédekkel és írnokocskákkal közösen. Ezen kívül: mindössze néhány száz szót használó, félig írástudó fiatalemberek és alig képzett leányok a színpadon elsajátítják a magyar irodalmi nyelvet”. Következésképpen – áll a levélben – a magyarság ezer műkedvelőből álló színházzal rendelkezik, s „mindegyik amatőrtársulat a magyar kultúra, a magyar alkotótevékenység, a magyar aktivitás fáklyája. És ki tudja, mit csinálnak ott az előadások után!?”

Szükség van tehát magyar színházra, mert akkor „ennek érdekében a hatalom megtilthatja a műkedvelő egyesületek működését”.

Különben is a magyar színház végső soron amatőr társulat lesz, mert Vajdaságban mindössze három magyar hivatásos színész van, ha megszüntetik a kétszáz műkedvelő együttest, azzal „a magyar eget megvilágító kétszáz fáklyát oltják el”, s így az aktív ifjúság olyan passzív tömeggé alakul, amely „évente öt-hat nap, legfeljebb két hétig tapsol a színészeinek, majd újabb egy évet kell várnia a magyar színház vendégszereplésére”.

Ha ez az elképzelés valóra válik, akkor nem tiltakozhatnak a magyarok, hogy nincs saját színházuk, az állam pedig „Magyarország lakossága és a külföld előtt is politikai nyereséghez jut”.

A miniszteri intenciót a szeptember 27-én írt báni válasz megértéssel fogadta, mondván: „jobb, ha egy vándortársulat kap engedélyt, amely már működésének második, harmadik évében anyagi nehézségekkel fog küszködni, és megszűnnek a műkedvelő egyesületek. Az első néhány hónapban a magyar kisebbség lelkesül majd a színházi előadásokért, de ha állandóan anyagi áldozatokat kell hoznia, hamar kifullad.” A miniszter által felvetett javaslat a bán számára saját, már mintegy tíz évvel korábbi elképzelésének igazolását jelentette.

Minden hatóságilag támasztott nehézség ellenére a két világháború közötti magyar műkedvelő színjátszás valóban csodálatos eredményeket ért el, elsősorban a társulatok és a műkedvelők száma tekintetében. Előbb a nagyobb városokban, ahol már addig is volt műkedvelés, majd egyre több, egészen kis településen, sőt a tanyavilágban is tartottak előadásokat, melyek amellett, hogy némileg pótolták a hiányzó színházat, jótékonysági intézményként részéve váltak a mindennapi életnek. Ingyen konyhák tartása, szegény gyerekek ruházása, karácsonyi ajándékcsomagok, idősek gondozása, egyesületi otthonok építése, sportklubok felszerelése „a műkedvelők szorgos és önzetlen munkájából valósult meg” – írta a jugoszláviai magyar műkedvelők almanachjának, a Bokrétának előszavában Farkas Frigyes. A műkedvelés 1919 és 1940 közötti történetét bemutató kiadványban olvasható, hogy két évtized alatt Bácska és Bánát majd kilencven helységére terjedt ki az egyre terebélyesedő mozgalom, melyhez Baranya, Szlavónia és Muraköz majd negyven helységét is hozzá kell adni, hogy lássék, jogos országos mozgalomról beszélni. (A színjátszással párhuzamosan kibontakozott a tömegeket mozgósító, Gyöngyös bokréta elnevezésű néptáncmozgalom.) A műkedvelő társulatok előadásokat tartottak az iparos dalárdákban, a legényegyletekben, az ifjúsági szervezetekben, az olvasókörökben, a népkörökben, a sportklubokban, a tűzoltó-egyesületekben, a katolikus és református egyházközösségekben. Városonként több egyesület is működött párhuzamosan, gyakoriak voltak a vendégszereplések. Elsősorban az itt maradt és hazatért hivatásos színészek (Deák Kornél, Garay Béla, Nyárai Rezső, Szabó Márton, Zsigmondi Ferenc) voltak az irányítók, de jelentős szerepük volt a lelkészeknek, tanítóknak, kántoroknak, akárcsak a városok és falvak igencsak kisszámú értelmiségi rétegéhez tartozóknak, de tudunk arról is, hogy borbélysegéd vagy kőművesmester vállalta a helyi társulat betanítását. Az újvidéki Reggeli Újság 1936 és 1941 között Egyesületi Közlöny címmel mellékletet jelentetett meg, melyben szakmai és működési tanácsokkal látták el a műkedvelőket.

A műkedvelő társaságok műsorában kezdetben – főleg a kisebb településeken – jelenetek, kabarétréfák kaptak helyet; majd fokozatosan nagyobb feladatokra is vállalkoztak. A közönség elsősorban a népszínműveket és a zenés darabokat, operetteket kedvelte. Kétségtelen, hogy sok előadás színvonala alacsony volt. Nem véletlenül írt bíráló hangon Herceg János a Kalangyában. Itt megemlítette, hogy „kulturális megnyilatkozásaink legszélesebb terét a műkedvelő színjátszás kapta”, s hogy az ügy valóban széleskörű támogatást érdemel, de figyelmeztetett is, hogy a műsor felettébb silány, hiányolta, hogy sehol egy Németh László-, Móricz- vagy Tamási-mű, hogy mindenütt csak operettet adnak, aminél még a másod- s harmad vonalba tartozó népszínmű is jobb. A jelentősebb egyesületeket, mint a nagy múltú – 1892-ben alakult – szabadkai Népkört vagy a becskereki, újvidéki, zentai, zombori, kikindai, Óbecsei, topolyai társaságokat kevésbé érhették efféle vádak.

A szabadkai Népkörben is játszottak operettet (Kálmán Imre: Csárdáskirályné, Ábrahám Pál: Viktória, Eisemann Mihály: Egy csók és más semmi, Farkas Imre A kis kadét, Brodszky Miklós: Szökik az asszony, Komjáthy Károly: Pillangó főhadnagy, Szirmai Albert: Gróf Rinaldo) és népszínművet (Szigligeti Ede: Cigány, Tóth Ede: A falu rossza, Gárdonyi Géza: A bor).

Természetesen bemutatták az 1920-as, 1930-as évek sikerszerzőinek – Fodor Lászlónak, Szenes Bélának, Csathó Kálmánnak, Bús-Fekete Lászlónak, Bónyi Adorjánnak, Vaszary Jánosnak színjátékait; s Molnár Ferenc A doktor úr, Ibolya, Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Kodolányi János Földindulás, Hunyady Sándor Bors István, Herczeg Ferenc Kék róka és Zilahy Lajos Tűzmadár című műve sem hiányzott a repertoárról, s feltűnt Henrik Ibsen Kísértetekje is. A legnagyobb hazai drámaírói siker is a Népkörhöz fűződött; innen indult el Cziráky Imre énekes vígjátéka, a Muskátli (1940), mely ezt követően több mint tíz helységben aratott sikert. Az Óbecsei kántortanító a falu és a város kulturális viszályát az előbbi javára eldönteni próbáló, de a népiességet műnépiességként értelmező, programművét az „első kisebbségi színdarab”-nak hirdették. (A szabadkai ősbemutatón az előadás összes szereplőjét megörökítették egy hatalmas „Népünkkel – népünkért!” feliratú mézeskalács szív előtt…). A többi helyi szerző nem számíthatott hasonló sikerre, sőt a színrevitel helyett csupán a közlés lehetősége ígérkezett; mégis születtek drámák. Milkó Izidor az előző század írmodorát idéző tárcaleveket idézve, csevegő stílusban öntötte jeleneteit (Spekuláné és társai, Szabadka–Bp., 1924). Szenteleky Kornél a Tragédiára héjazó színpadi játékot írt A fény felgyúl és ellobog (Szabadka, 1929) címmel. Aki eljő, s aki elmegy című szimbolista jelenete önvallomásként olvasható; és sikert aratott a sziváci sváb műkedvelők számára pfalzi dialektusban megszólaló zenés darabja, a Jakab álma is. Borsodi Lajos a férfi–nő örök konfliktusát variáló jeleneteit kötetbe is gyűjtötte (Házibál, Becskerek, 1923). Radó Imre szerelmi négyszög-drámáját (Áram), Bencz Boldizsár a lét kérdéseire feleletet kereső expresszionista szabadversszerű művét (Hitelrombolók) tette közzé. Somogyi Pál A díj (Újvidék, 1929) című műve az osztálykülönbségeket bemutató nyomorirodalom drámaírói próbálkozása. Lőrinc Péter Kassák Lajost, Mácza Jánost idéző dadaista drámát (Igen–Nem–Fekete–Fehér) és római tárgyú történelmi művet (Marius) írt. Sinkó Ervin polgári erkölcsdrámáival – Határok, Az öcs, SzabadságonIbsent követte.

Sajátos, de nem véletlen, hogy az említett művek közül 1945 után, amikor először önálló magyar színháza volt a vajdasági/jugoszláviai magyarságnak, egyiket sem vitték színpadra, egyik sem kapta meg a színpadi megméretés lehetőségét, hiszen ekkor már másféle szellemiség vette birtokba a színházat.

Az első állandó színház

A két világháború között a vajdasági magyar színházi kultúrát a műkedvelés mentette át 1945 utánra. Ekkor Szabadkán végre megalakult a Vajdasági Magyar Népszínház (1951 óta Szabadkai Népszínház), mely első bemutatóját, Balázs Béla partizántárgyú drámáját, a Boszorkánytáncot Pataki László rendezésében 1945. október 29-én tartotta. Ettől kezdve a vajdasági magyarságnak hol egy, hol kettő, de rövid ideig, az 1950-es évek közepén négy hivatásos társulata is volt.

Az 1945 utáni időszakban még frissek voltak a háborús sebek, de már folyt az újjáépítés. Az emberek tudatában együtt élt a történelemnek számító tegnap és a történelemcsinálás izgalma. Ez a kor művészetét is jellemezte, kiváltképpen a színjátszást, amely ezúttal is eszközzé vált a(z új) világ kezében. Ekkor kapott a műkedvelés új tartalmat; többek között feladata lett – nem lévén intézményes színészképzés – a hivatásos színészállomány biztosítása. Hiába volt Szabadkának és az egész régiónak majd évszázados színjátszói hagyománya, ha saját színháza és színészei sohasem voltak. De a kihívásnak meg kellett felelni. Profi színházzá kellett lenni, s estéről estére nemcsak színvonalas előadást kellett közönség elé vinni, hanem a népnevelésbe is be kellett kapcsolódniuk azoknak, akik idejük nagy részét önképzéssel voltak kénytelenek tölteni. A Sztanyiszlavszkij-módszeren alapuló realista színjátszást tanulták a hentesből, cipészből, kereskedőből, hivatalnokból, munkáslányból vagy háziasszonyból lett színészek. Önmagát és közönségét nevelte, formálta ekkor a színház. Egy-egy előadás előtt a darabról részletes ismertetést és politikai eligazítást is tartottak. James Gow és Armand d’Usseau Mélyek a gyökerek című drámájának bemutatója előtt – a Magyar Szó cikke szerint – a közönséget megismertették „Amerika történelmével és a négerkérdés” akkori állásával. Sőt a színházi lapban ezt a felhívást intézték a nézőkhöz: „Ne feledd, hogy viselkedéseddel Te is hozzájárulsz a darab sikeréhez, amelyet nézel. Ha nyugtalan vagy, zavarod a művészt […], aki nem tudja beleélni magát szerepébe. Zavarod a többi nézőt is, hogy együtt érezzen az előadással, de önmagadat is megkárosítod, mert nem tudod helyesen fölfogni, amit a művészek a színen bemutatnak.”

A színháznak elsősorban közvetítenie és tudatosítania kellett a társadalmi változásokat, a műsort ennek megfelelően állították össze. „Ismertetnünk kell – írta a 7 Nap –, a haladó világirodalmat, a Szovjetunió kiváló szerzőit, a délszláv nemzetek irodalmát, a magyar népi színpad termékeit, s ezzel fejlődésnek indítani a jugoszláviai magyarság haladó színpadművészetét. Végül szórakoztató darabok színrehozataláról is kell gondoskodnunk, hogy az újjáépítésben dolgozó tömegeink fölüdülést nyerjenek a színházban is.” Az első néhány év műsora a fenti szempontok figyelembevételével készült. A műsoros esteket nem számítva a színház 1949 végéig harmincöt bemutatót tartott. A „haladó világirodalmat” elsősorban klasszikusok (Goldoni, Molière, Beaumarchais, Jonson, Shaw, Dickens, Heijermans) művei, az újabb irodalmat két 1945-ben írt darab képviselte. A Mélyek a gyökerek mellett inkább a műsor szórakoztató részébe illeszkedett John Boynton Priestley a Váratlan vendég című színjátéka. A szovjetek közül az akkor kötelező szerzők nevével találkozunk (Makszim Gorkij, Rahmanov, Konsztantyin Szimonov, Valentyin Katajev, Vaszilij Skvarkin, Szergej Mihalkov). A délszláv irodalomból csupán Broniszláv Nušić szerepelt három bemutatóval, s két újonnan jelentkezett szerző művét – Jože Horvat: Csak a vak nem látja; Drago Gervais: Javíthatatlanok – is színre vitték. Ezekkel a drámákkal akarták az új ember- és társadalomfelfogást reprezentálni, s ezek a drámák adtak mintát az első vajdasági magyar ősbemutatónak. Weigand József, aki kezdetben tanító, dalárda- és zenekarszervező, majd igazgató és dramaturg volt, Kéz a kézben (1949) címmel vígjátékot írt a szövetkezet megszervezésének bonyodalmairól. A következő ősbemutató 1950 végén is Weigand-darab (Ördögűzők); melyet azért kell megemlíteni, mert a két premier között a vajdasági magyar irodalom már megtette az első lépéseket, melyekkel az addig szigorúan kötelező sematizmustól eltávolodott. A színház azonban ettől még messze járt. A műsor világirodalmi részéhez hasonlóan változatos és hasonlóan tendenciózus válogatást mutattak a magyar bemutatók. Móricz Zsigmond (Sári bíró; Lúdas Matyi) Szigligeti Ede (Csikós), Háy Gyula (Tiszazug), Sárközi György (Dózsa), Zilahy Lajos (Fatornyok), Török Sándor (Április) és Molnár Ferenc (Liliom) kapott színpadot. Az újjáépítők szórakozását alig három zenés darab szolgálta, Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátéka, Leonyid Szolovjov és Viktor Vitkovics műve, A csendháborító és a Szivárvány című „zenés, táncos néprevü”.

Az 1945 utáni fél évtized, naivitása, túlkapásai ellenére is kétségtelenül hőskor volt, szinte a semmiből kellett színházat, társulatot és közönséget teremteni. Képzett színész alig akadt a társulatban. Garay Béla, Kunyi Mihály, Nyáray Rezső és Sántha Sándor a háború előtt vidéki társulatokban lépett fel – a többiek közül műkedvelői múltja volt Pataki Lászlónak, Szabó Istvánnak, Szabó Cseh Máriának, Ferenczi Ibolyának, Balázs Jankának, Raczkó Ilusnak, Sovény Károlynak, Remete Károlynak, R. Fazekas Pirinek, Cathry Nellynek, Sefcsics Micinek, M. Pálfi Margitnak, Mamuzsich Istvánnak. Néhányuk – Fejes György, Szilágyi László, Németh Rudolf, Godányi Zoltán – ekkor kezdte pályáját, de évek múlva a társulat és a vajdasági magyar színjátszás meghatározó alakjaivá váltak. A rendezés feladatán hárman osztoztak: Pataki László, Garay Béla és Sántha Sándor a társulat három legmarkánsabb színészegyénisége.

Az 1950-es évek elején az irodalomban elkezdődött változás az évtized közepétől a Szabadkai Népszínházban is érezhetővé vált: lanyhult az állam ébersége, és megváltozott a támogatási rendszer is. A színházi előadás is, mint minden egyre inkább áruvá lett, s ennek értelmében sokkal inkább igazodott a közönség ízléséhez, a nevelés szerepét a szórakoztatás igénye váltotta fel.

 

Forrás: http://tbeck.beckground.hu/szinhaz/htm/29.htm

Fotó: Népszínház – Szabadka

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s