Közzétette:
A Főrendiházból
[jan. 13.]
Már jóval tíz óra előtt rajzott a közönség a Múzeum környékén. Nagy tömegek nézték a méltóságos urakat, de csak azokat vették észre, akik kocsikból szálltak ki, azokra nem volt gondjuk, akik észrevétlenül suhantak be a Múzeumkertbe vedlett ruhákban, s felsompolyogván a lépcsőkön, bámulatba ejtették a nyalka teremőröket, hogy ők is törvényt fognak itt hozni.
Csodálatos, hogy a főrendiházról nem akkor tűnt ki, milyen avult, mikor tehetetlenül szundikált, hanem most, mikor hatalmasan birkózik!
Pont tíz órára zsúfolásig telik meg a terem, most volna jó ide a híres Hatvani professzor, aki aszerint szélesítette ki bűvészetével a szobáját, ahogy a vendégei érkeztek. Fej fej mellett volt. S milyen fejek! A szép patrícius arcok mellett igazi mágnás típusok, majd zsokészerű alakok. Kiélt rouék, elzüllött speciesek, kataszteri hivatalnokok, díjnokok, fináncok és zsandárok. Egypár hadnagykán nagyon is meglátszik, hogy a tiszti atillájuk nagyon új keletű. Nehány deranzsírozott külsejű ember is szembeötlik, szégyenkezve lapulnak a hideg márványoszlopokhoz. Ezek most fogják elkiáltani a legutolsó vagyonukat egy »nem« vagy »igen« szóban, mely innen vagy onnan protekciót szerez nekik.
A sárga szép terembe három nagy ablakban át szűrődik be bájosan a téli napfény felülről, megaranyozva az izgatottságtól megélénkült arcokat: a türelmetlen, nevetgélő fiatalságot, a kopasz fejeket s a méltóságos ősz szakállakat, aminő a Török Napóleoné és Szmrecsányi Dáriusé.
Ülést jóformán csak az excellenciák kaptak, meg a papok. Itt már az ember nem kezdődik a bárón, hanem végződik.
Egypár pufók mágnásocska a királyi páholy alatt felült a falpárkányzatra s úgy odatapadt, hogy késsel fog kelleni lefeszegetni az ülés után.
A karzatok is zsúfolásig teltek meg. A képviselőkarzat első sorában a legelőkelőbb női közönség: a liberális mágnásnők. Andrássy Gyuláné még mindig bájosan, üdén, mellette fehérlik fehérebben a márványoszlopánál is, amelynél ül, Tisza Paula, barnában szépségre mása, gr. Andrássy Ilona, s anyósa Batthyányné, tisztes magyar matróna, mintha maga Lorántffy Zsuzsánna lenne. A szomszéd rekesztékben a fiatal Andrássy comtessek, kik mintha aratásra jöttek volna, magokkal hozták a reggelijöket is. Ki is tudhatná azt, hogy mikor lesz ennek vége?
A szemközti oldalon a »misehallgató hölgyvilág« ült, keresztekkel és olvasókkal a nyakukban. Ez a »psütt« most az oppozicionális mágnásnőknél.
De pszt… Csend lesz egy percre, jön az elnök, s föllép az emelvényére, messze eltolva magától a csöngettyűt… elég neki a nagy szemöldöke is. (Tudom irigyli tőle Péchy Tamás.)
Utána kisvártatva belép Coburg Fülöp herceg, s egyenesen leül Andrássy mellé, miután néhány szót váltott az osztrák főurakkal, a hatalmas, szálas Schwarczenbergekkel, az eleven, vidor Windischgraetzekkel és az előkelő kinézésű Lichtensteinokkal, kik olyan komolyan viselik magukat, mintha igazán komolyan vennék a dolgot, hogy ők most ide jöttek megmenteni a magyar alkotmányt.
Az ellenzéken rossz hangulatot csinál, hogy Coburg eljött, s Andrássy mellé ült.
– Ez hát az egyik sláger! – mormogják.
De legott emelkedik a hangulat, amint megérkezik suhogó bíboros köntösében Mihalovics, a zágrábi érsek is, s együtt egymás mellett lesz láthatóvá a három papi fejedelem a tegnapelőtt óta is megszaporodott püspöki karral.
A miniszterek is elfoglalják helyeiket, Tisza, ki elkésve érkezik bicegve, kezet fog Coburggal, Andrássyval, majd a saját tájékán az öreg Czirákyval is, s leül farkasszemet nézni a prímással, ki éppen most emelkedett fel helyéről, s rövid csengő szavakban jelenté ki, hogy ő és püspök társai ma is ragaszkodnak előbbi meggyőződésükhöz, s nem fogadják el a javaslatot.
Ősz szempilláit buzgón lecsukja, s ceruzáját, mellyel gesztikulált, nyugodtan leteszi Esztergom érseke és leül, a püspökök félig felemelkedve helyükből… mintha varjúsereg akarna fölszállni, valahányszor mozdulnak… élénken éljenzik; a kis oppozicionális női tenyerek a karzaton halkan összecsapódnak…
A prímás feltűnően rövid beszédében meg van adva a mai napra való üdvös taktika, hogy semmit se kell beszélni: mert meglehet, a kormány beszédekkel akarja kihúzni a tárgyalást hétfőre. De bizony csak elmondja azért Szécsen Antal, amit tud, de máris kezdik türelmetlenül hallgatni az oszlopokhoz támaszkodó báró urak. »Szavazzunk«, kiáltja egy nagy bajusz tulajdonosa, utána innen-onnan többen.
– Lassabban legyenek azok az »oszlopok« – recseg bele az öreg Cziráky, cvikkerjét vészjóslóan taszítva le orráról.
Szécsen ellenzéki beszéde után most már okvetlenül kellett egy kormánypárti hang. A baranyai főispán, Perczel Miklós állt fel, nyulánk, magas öregúr, ómódira a nyaka körül csavart fekete kendővel. Magyarosan beszél, de unalmasan. Az ideges Haynald kimegy a büfébe, s utána többen egy kis diskurzusra, s Tisza is gyakran kél fel és távozik vagy az előcsarnokba, vagy Coburg herceghez. Általában eleven sürgés-forgás vehető észre, élénk közlekedésnek jelei a külső világgal. Gróf Bánffy Béla gyakran megjelenik az előcsarnokban, majd újra távozik.
Tiszát a konzervatívek látván hogy ideges, elkezdték még jobban haragítani odakünn:
– Adok én neked egy jó tanácsot, kegyelmes uram.
– Hadd hallom, mert sürgős.
– Nem éppen, mert már csak a javaslat harmadszori idejövetelére szól. De mondhatom, biztos arkánum.
– Ha hasznos volna, nem mondanátok meg.
– Egészen kétségkívüli. Van vagy negyven mágnás képviselőd a Házban. Azok megtehetnék a kedvedért, hogy lemondanának. Oda könnyen kapsz mamelukokat, ide pedig megvan velök a többséged.
– Köszönöm. Nem megyek segítségért a szomszédba. Messzebb van az nékem, mint nektek Bécs.
Odabenn Gyürky Ábrahám gróf kezd szólalni. Még mindig meglátszik rajta, hogy katona volt valaha. Hetykén veti hátra kopasz fejét, mintha glédába állna, s hosszú szakálla úgy reng, mint egy fekete zászló. Feszesen, gavallérosan áll rajta a fekete ruha, a vakító fehér mellény és a kikandikáló dandys zsebkendő a néhai Batthyány Lajoshoz hasonló férfias arc. Kezdi pedig az eszlári dolgokon, s kiemeli a magyar nép józanságát, dícsérve Graeffl főispánt, akinek köszönhető, hogy a szabolcsi nép higgadt maradt.
Viharos hahota tör fel az ellenzéki padokról, hogy az egyik főispán a másikat dicséri. Gyürky kifejti továbbá, hogy a bizalmi feliratokban nemigen lehet elbizakodni, mert még több bizalmi feliratot lehetne gyűjteni, ha a papi javak elvételéről volna szó…
– Hohó, hahó, hehe, haha! – zúg fel ismét az orkán.
– Ha a papi javak elvételéről volna szó… ismétli Gyürky.
– Eláll. Hó! Hahó! Az nem lehet. Eláll!
Rengeni látszott a terem. Percekig sűvített, dörgött a kiáltás, a tiltakozás moraja a termen véges-végig. Mintha »tallyhó«-t kiáltanának az erdőkön át, s a szirtek visszhangoznák.
De Gyürky még jobban feszítette ki mellét, úgy áll ott, mint egy márványszobor, s újra ott kezdte, ahol elhagyta.
– Ha a papi javak…
– Ugyan hagyjátok abba. Mert Gyürky kigyőzi estig.
Gyürky után igen csinosan és okosan beszélt báró Pongrácz Vince. Nemcsak új ember, de csinos ember is. Kár, hogy háttal volt fordulva a hölgykarzatnak. Rozner Ervin beszéde alatt már unatkozni kezdtek az ellenzékiek, s orációját, melyet összecsucsorított ajakkal egy kissé nyeglén mondott el, többször szakították félbe.
Különben is már tűrhetetlen lett a levegő a teremben. A pára ködként gomolygott a fejek fölött, olyan sűrű, nehéz, hogy az öreg podagrás urakat fojtogatni kezdte. A köhögéstől alig lehetett valamit hallani, s a gőztől alig lehetett látni. A napfény se bírta magát keresztültörni, s zordon félhomály lett a teremben.
Csakis olyan rokonszenves alak számíthat még meghallgatásra, mint gróf Csáky Albin. Fiatal körte képű ember serte hajjal, hanem a hangorgánuma nagyon szép, s előadása folyékony.
– Eláll – zúgott az előbbi vörös bajusz.
– Hagyjuk kibeszélni – kiáltotta közbe egy paprikajancsi kinézésű főrend -, hiszen be kell bizonyítania, hogy mért volt kandidálva miniszternek.
Hanem ezalatt Szögyény is elunta az ülést a kényelmes elnöki székben (hát még mi a zsúfolt írói karzaton, mely szintén tele volt indigenákkal!), s odaadta helyét Czirákynak, szívére kötve, nehogy valami manővert csináljon, míg ő odajár.
S valóban éppen Cziráky uralkodása alatt történt meg, hogy mindnyájan kifogytak a szóból, s féktelen türelmetlenséggel kezdték követelni a szavazást.
– Várjuk be az elnök urat – mondá Cziráky nagy zavarban.
S míg az elnököt várták, azon néhány perc alatt még összesúghattak a pártok, klikkek, még válthattak egypár egyetértő szót… itt egy biztatás… ott egy ígéret. Mert csodálatosan formálódtak ezek a szavazatok! Pálffy János például azért szavazott igennel, mert a többi Pálffyak szavaztak nemmel.
– Én sohase szoktam – úgymond – a családommal egy véleményen lenni.
Az osztrák főnemesek mellé felvigyázók adattak, akik vigyázzanak rájuk, s megsúgják nekik a »nem«-et, ha eltalálnák a döntő pillanatban feledni. A süket öregurakhoz mentorok húzódtak, akik megrántsák a kabátjukat, ha szavazni kell.
Egyszóval elérkezett a nagy pillanat…
Nem, még nem. Szögyény megérkezése után még Tisza szólott, tapintatosan, de röviden fejtegetve a javaslat célját.
Most aztán csakugyan a szavazás jött. Az izgatottság a tetőpontra hágott.
A méltóságos ház órája délután egyre járt. Zichy Ferraris Lajos megfogta a lajstromot s olvasni kezdte a neveket. A főrendieknél is voltak ilyen kiosztott lajstromok, mindenki maga elé teríté, s lázasan jegyezgette az eredményt.
Jegyzett Simor és az izgatott Haynald, csak Mihalovics ült köztük közömbösen. Jegyezett Tisza, jegyezett Szapáry és Orczy, csak Pauler várta az eredményt nyugodt keresztényi érzelmekkel, mint a Magyar Állam mondaná.
S amint a névjegyzéken minden következő lapnál fordítani kellett, kétszáz röpke papírnak csattogó suhogása ugyanazon szempillanatban, mintha egy óriási madárnak szárnyrebbenése lenne…
Csupa »nem«-ek peregtek. Az ellenzéknek már harminchat szavazata volt, mikor az első igen elhangzott, a Bánffy Miklósé. Azontúl nőttön-nőni kezdett a kormány listája a főispánokkal, kikből azonban Lonovics, Eszterházy, a fiatal Mailáth, s többen hiányoztak (jele, hogy Tisza nem fejtett ki oly kétségbeejtő erőlködést, mint az ellenzék), Szapáry István pedig nemmel szavazott, kit, valamint Szapáry Gézát éppoly lelkesen éljeneztek meg ezért, mint a túloldalon Coburg herceget és Andrássyt.
A főispánok szavazatai mohón ették a differenciát, sőt az első grófi neveknél oly rosszul kezdett menni, hogy a kormánypárt számai lettek kövérebbek. Az ellenzék türelmetlenül zúgott le egyeseket, ha igennel szavaztak. Egy Széchenyi gróf igenjénél éles fütty hallatszott. Jó Szögyény mérgesen nézett fel a karzatokra. Haynald a barettjét igazgatta. Batthyány Elemér dühösen tépdelte a rózsáját a gomblyukában… Az ellenzék szénája rosszul állott. Hanem hát ezen még korán búsulni. Hiszen ezt a főispánok cselekedték.
Igaz is, a grófi nevek hatalmasan beütöttek. Mikor ostorhegynek leszavazott a Zichy-had, közel ötven többsége lett az ellenzéknek. Ezt már lehetetlen utolérni.
Természetesen történtek közbe mulatságos epizódok, egy-egy éneklő hang, minő a Vancsáé, vagy egy-egy tévedés, mint a Pallavicini Hyppolité, ki »igen«-t mondott, s ijedten kapta hátra a fejét, mert »nem«-et akart mondani. Egy erdélyi mágnás a testvére helyett is leszavazott nemmel, amikor észrevették a turpisságot. Őméltósága hasbeszélő, s jól tudta utánozni az otthon maradt törvényhozó hangját is. Miskére (aki úgy néz ki, mint egy kis megőszült cickány) éppen akkor jött rá a csuklás, mikor szavaznia kellett volna.
Az ötven többség után minden arc Tisza felé fordult. Mit csinál Tisza? Ugye ni, milyen sápadt! De az csak képzelődés volt. Tisza még bízott a sikerben, mert a báróknál kezdett csak igazán nagy érdeklődéssel jegyezni. A bárókra volt állapítva a kormány reménysége.
S valóban a bárók megtették a magukét. A P betűnél már úgy leolvadt az ötven többség, hogy alig maradt belőle négy. A leglázasabb percek következtek. A szívek hangosan dobogtak. A serpenyő folyton ingadozott. Minden új »igen« vagy »nem« keresztülnyargalt az idegeken. A szemek csillogtak, az arcok sápadoztak, olyan síri csend volt, mintha ez a temető volna, csak a papírok suhogtak, és a ceruzák monoton karcolása hallatszott.
Minden voks életbe vágó lett, külön-külön örömet és bánatot okozott. Hanem föl is rúgott a voksok értéke. Most már a személyeket nem lehetett elhódítani, igyekeztek tehát elhódítani a hangot. A halkan kimondott igenekre disputáltak, hogy azok nemek és viszont. Vécsey Lajosra, mikor a »nem«-et elzengte, ráfogták, hogy nincs ott, s személyesen kellett megjelennie a mediumra, hogy ő ott van, de akkor se akart ráismerni senki.
Végre elfogytak a nevek, a lajstromok fölé hajolt fejek élénken fölvágódtak. Az ellenzékiek felugrottak székeikről, a papok kézszorítással gratuláltak egymásnak. A hölgyek nyájasan integettek legyezőikkel ismerőseiknek. Tisza idegesen lecsapta a lajstromot, a főispánok leverten siettek az ajtók felé.
Az ellenzék győzött nyolc szavazattal.
– Van-e még valaki, akinek a nevét nem olvastuk a lajstromban? – kérdé az elnök kelletlenül.
– Van még – mondák nehányan, egy főurat tuszkolva elő.
– Az én nevemet nem olvasták? Gróf Dessewffy Miklós.
– Tessék szavazni. Elfogadja a javaslatot vagy nem.
– Nem – mondá az elkésett gróf.
S ez volt az utolsó »nem«, amely a teremben elhangzott.
– Ezt már legalább elengedhették volna – mondá Tisza keserű humorral.
Legelőbb a folyó ügyeket, kérvényeket stb. beszélték meg. Felolvasták a múlt ülés jegyzőkönyvét, s aztán átnyújtogatták sorban az ország különböző részeiből érkezett üdvözlő és bizalmi iratokat és aláírásokat.
Nagy vastag nyalábok voltak ezek. Egyenkint mutogatták fel az illetők, s csak azt jegyezték meg, hány ezer lélek.
S ez ódon, most az élettől pezsgő teremben, oly furcsa, hogy a nép mit keres. Sohase járt még itt a nép. Járt utat járatlanért mért hagy oda?
A főurak kevélyen hallgatták: a népszerűség párája mintha füstalakban fejükre ülepednék, s ott összevegyülne a ködmönszag, a bodorított méltóságos hajzatok parfümjével.
Úgy tűntek fel különben e bizalmi szavazatok, mint az Apafi Mihály uram mulatozásai, midőn ugyanazokat a pénzes zacskókat egymásután kétszer-háromszor is eleibe vitték: »Legyen víg, nagyságos uram, mikor úgyis annyi a pénze«.
Hát ezeknek a bizalmi zacskóknak nagy része is itthon készült a »Magyar Állam«-nál.
Eközben harangoztak délre, s beméne Rakovszky István, a képviselőház jegyzője, fekete bársonyatillában kardosan, s a rettenetes, újra a főrendekhez küldött javaslat vala a kezében.
Rakovszky kardja megcsörrent a mediumon meghajlása közben, s ekkor egy félénk tekintetet vetett köröskörül pápaszemén keresztül.
Száz meg száz szem szegződött reá. Felfordult világ ez itt egészen.
Az ellenzék a legerősebb a jobboldalon. Elöl a két bíbornok üresen hagyva a hármas piros szék legközepét. Őeminenciája, az esztergomi érsek náthában szenved, s gyakran húzza ki zsebkendőjét, éppen olyan kartont, aminőt idős parasztasszonyok szoktak viselni a fejükön. A kalocsai érsek álmodozón tekint maga elé, zseniális hanyagsággal rendezett ősz fürtjeivel, bíbor köpenyébe burkolózva. Mögöttük a lila barettes tábor nyüzsög impozáns látványt nyújtva.
Balról a régi veteránok ülnek, Vay csiga alakúra fésült fejjel, Cziráky János, a főrendiház Tallérosy Zebulonja, atillában, fekete zománcos karddal az oldalán.
A főispánok szekcióját Andrássy Gyula nyitja meg. Tisza gyakran tekint oda, mint a jó gazda a saját vetésére. Bejöttek mind, itt vannak még a székely székek is. Bethlen Andrást talán a hófúvások akadályozzák. A főispánok grófi része röstelkedve húzódik össze egy csomóba, csak a nemesember főispánok, Tabajdy, Rónay Lajos néznek merészen szembe a föltámadt lidérccel, mely olyan, mint a sárkány, akinek hét feje van, csakhogy mind a hét fej csak úgy oda van enyvezve.
A középen, illetőleg az ajtó mögött ül és áll összezsúfolva a méltóságos népség és katonaság, tanácstermekben soha nem látott arcok, kik idegenszerűen nézik a termet, amelyben vannak. Igazi arisztokrata típusok, zsoké kinézéssel, angolos szakállakkal, némelyek bajusztalanul. Azután tömzsi, piros arcok, pisze orrok, ezek a falvakról importált szavazatok.
De mindez együttvéve oly pompás látvány, hogy Rakovszky István beleszédül, s lábait lassú reszketegség fogja el.
– Nagyméltóságú elnök úr, méltóságos főrendek! Van szerencsém átnyújtani…
Megakad, lélegzete eláll.
– Nagyméltóságú elnök úr! – dadogja elölről.
Haynald, az esztergomi érsekhez hajol, s élénken mondja:
– Rossz ómen rájok.
– Van szerencsém átnyújtani az… az izé… a képviselőház által ismét elfogadott… van szerencsém igenis… azaz.
A karzatokon, hol ott ült majdnem az egész »tisztelt Ház«, igazi indignációt kelt, hogy Rakovszky megakadt: ott is rossz jelnek veszik azt.
– Ugyan ne babonáskodjatok – veti oda Bánffy Béla. – Ne legyetek olyanok, mint a nyitraiak, akik mióta az égen az a pirosság látszik, nem akarnak adót fizetni: mivel úgyis a világ vége lesz.
A karzatok képviselő papjai együtt éreznek a főrendek papjaival.
– Mindennek van határa. Csúnya világ lenne ebből. Ki akarja azt, hogy fiaink ne születhessenek a polgármester tudta nélkül?
– És a gabonánk megnőjön ima nélkül… – mondja egy másik főtisztelendő képviselő.
– Csitt. Aki így beszél itt az emeleten, sohase jut fel a földszintre.
Míg a képviselői karzaton megerednek a különféle észrevételek (hogy mégiscsak szép dolog ez a magyar alkotmány), addig lent lassan-lassan megmozdul a rozsdás gépezet csikorogva, hogy mitevők legyenek a visszaküldött javaslattal.
Utasítsák-e előbb a hármas bizottsághoz, mely már egyszer elfogadta tárgyalásra (mint egy lap írta: nagy szavazattöbbséggel), vagy pedig csak úgy meghámozatlanul üssék-e el rajta a port?
Az ellenzék, melynek vezérévé Zichy Nándor növi ki magát szemlátomást, a hármas bizottság mellőzésével akarja tárgyalni a javaslatot. A legokosabb státusférfiúnak is nehéz kitalálni, hogy miért? Hacsak nem a kiéheztetéstől féltik a faluról felcsődült szalma-mágnásokat, ha a végszavazás nagyon elhúzódik. Egyszer már volt ilyen politika a rákosi országgyűlésen. A tarisznyákból elfogyott a kolláció, hát hazaszéledt az ellenzék.
A főispánok, Majthényi, Gyürky, az alapszabályokra támaszkodva kívánták a hármas bizottsághoz való utasítást, de jó Cziráky János öblös hangján és Apponyi György fölöslegesnek találták ezt, s az ajtó mögül viharos helyeslés zúgott fel szavaikra.
Szívszomorító volt hallgatni azokat a különféle hangsúlyozásokat, melyekkel az édes hazai nyelv nyomorgattatott.
Nagy figyelem nem uralkodott lenn. Sokan nem jutottak ülőhelyhez sem, azok a falak mellé csoportokba gyűlve diskurálgattak németül. Vagy kimentek az előterembe, hol az egri érsek hevesen vitatkozott Radó főispánnal, Haynald pedig büszkén mutogatta sokaknak a prágai főrabbi köszönőlevelét magatartásáért. Az egyik Zichy abban találta kevélységét, hogy három erős pad van tele Zichyekkel, s mind nemmel fognak szavazni.
– Csak Zichy Gézáért kár – veté oda egy ősz főispán -, aki ami polgári érdemeket szerez az egyik kezével, elrontja a szájával.
A karzatok női publikuma (többnyire mágnás hölgyek a német csevegésük után ítélve) és a képviselők leginkább érdeklődtek a Bécsből érkezett indigenák iránt. Hol vannak? Merre ülnek?
Hanem a képviselőket aztán megnyugtatta Andrássy Manó:
– Nem lesz itt azokból egy lélek se, csak Windischgraetz. De annak is birtoka van itt.
– Hát a többiek? – kérdezi Kármán.
– Azok is eljöttek volna, hítták őket ezek a fiatalok. Hanem a mi Gyulánk aztán levelet írt nekik, hogy ne bolondozzanak. Egy se jön el.
Lent ezalatt szavazásra kellett bocsátani, hogy elmenjen-e a javaslat a hármas bizottsághoz vagy ne. Akik az elmenetelt akarják, álljanak fel. A jegyzők elkezdték őket olvasni, de olyan nagyúri felületességgel, hogy az egyik azt sütötte ki, azok vannak többen, akik felálltak, a másik pedig azt sütötte ki, azok vannak többen, akik ülnek.
Hogy ebből csak az egyik eset lehetett igaz, némi gondolkozás után rájött a főrendiház, s a jámbor elnök (jó borízű hangja van) elrendelte a név szerinti szavazást. A fényes történeti nevek kezdtek lassankint leperegni, s dűltek makacsul a »nem«-ek (Peitler püspök pláne Császka helyett is leszavazott), úgyhogy az »igen«-ek sohase bírták őket elnyomni szaporodásukban.
Nagy izgatottság közt hirdette ki végül az eredményt az elnök. Az ellenzék győzött. Hogy hány szavazattal, az örök titok marad, mert a méltsás nótáriusok jegyzetei megint nem egyeztek össze.
– Nem tudnak ezek százon túl olvasni – mondá egy régi képviselőházi jegyző.
– Ki tudja, hátha csak politika, hogy Tisza ne tudja biztosan, hány voksot kell előteremteni.
Most aztán az volt a kérdés, hogy mikor tárgyalják a javaslatot.
Zichy azt mondta: »Mindjárt holnap«. A kormány halasztást kívánt. Az eddig csendes tenger hullámozni kezdett. Az ellenzék nem akart hallani se az elhalasztásról, s rakoncátlan közbeszólásokkal, türelmetlen zajjal tette idegessé a kormánypártot. A miniszterek leverten ültek székeikben. Csak Pauler mosolygott.
Az elnök kérő arccal fordult az eminenciák felé, hogy az istenért szólaljanak fel, hiszen nem ül hátunkon a tatár, hogy úgy siessünk.
De Haynald csak a vállait vonogatta szeretetre méltóan.
Végre aztán Szögyény emberelte meg magát, kimondván, hogy szombaton lesz a tárgyalás.
Hanem ez mind nem használ semmit: hiába kerülte ki a kormány a holnapi szerencsétlen napot; ez egyszer szombatra is péntek esik majd.
Egy séta az utcán
Mikor még azon panaszkodtunk, hogy mágnásaink a külföldhöz pártolnak, ki hitte volna, egykor úgy térnek vissza, hogy még a külföldi mágnásokat is elhozzák. Hogy azoknak is úgy megtetszik a magyar alkotmány…
Mert annyi tény, hogy itt vannak. Eljönnek-e holnap a múzeumi piros terembe is, még kétes, vagy pedig csak a karzatról fogják nézni a »sujtások« vitézkedését, hogy aztán elmesélhessék otthon mint szemtanúk, hogy a »gyerekek« itt milyen meleg napot csináltak a »sovány úr«-nak.
Egy séta az utcán mindjárt meggyőz arról, hogy itt vannak. Valóságos ismerkedési gruppok alakulnak a kirakatok előtt és az utcák szögletein. Erdély hegyi levegőn nőtt mágnás ifjai, akik egy kicsit feszesen mozognak a talpig új ruhákban, amiket a marosvásárhelyi szabó varrt ez alkalomra, találkoznak Bécs kékvérű arisztokratáival, kik halálos unalommal nézdelődnek szerteszét. Lakk topánkáik, szépen vasalt pepita nadrágjaik valóságos bámulat tárgyát képezik a pesti dandyknek. Gromon Dezső tanulmányutat tesz a Váci utcán.
A Nagy Kristófnál a fiatal Cziráky terel egy csomó fiatal urat maga előtt: rettentően vigyázva, nehogy eltévedjen valamelyik vagy elmaradjon mellőle.
Az egész utca összeköttetéssel látszik lenni a holnapi szavazással.
Itt egy főispán döcög búsan a földre szögezett fejjel. Majd feltűnik egy-egy fekete reverenda, arany kereszt a nyakban, tarsolyos huszárral a háta mögött.
Egy kormánypárti képviselő, az intimusokból való, sietve rohan a klub felé. Egy másik pedig a klubból rohan ki. Ezek a galopinok. Híreket visznek, hoznak. A lázas készülődés sürgés-forgása élénkíti meg az egész hadivonalat az »Európa« és »Angol királynő« között közepütt a főhadiszállással, a klubbal, ahol ma a délelőtti tarokk (tizenöt esztendő óta először) nem volt megtartható. Mindenki ideges, mindenkinek dolga van, mindenki siet. Hiszen a legfőbb pagátot akarják most elfogni a patzerek.
A szállodákban is nagy az élénkség. A vasút halommal hozza a főúri vendégeket címeres böröndeikkel. A kapus csöngettyűje egyre süvít. A kapuk alatt már várják őket az itteni »intézők«, éppen úgy, mint az a Hogarth képén látható.
Az ellenzék hadiereje úgyszólván együtt van már. Csak szép szóval kell tudni őket tartani. A Cziráky- és Károlyi-palotákban vannak a szervezkedések. Fiáker fiákert ér előttük, mert a címeres fogatokat ma a hölgyek foglalják el, kik szinte benne vannak a korteskedés izgalmaiban, s látogatást tesznek mindenfelé, hogy kedves ajkaikkal még egyszer szívükre kössék a férfiakat: »Vagy a paizzsal, vagy a pajzson«.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
