vers – 68 Oldal – Lighthouse

Török Sophie: Név a papiron

Nem voltál itt – kinyujtottam érted borzongó karjaimat. Ablakon át, tetőn át, szürke ködoszlopokon át nyúltam feléd néma csengőn, süket

S honnan van benned most ez az eltökéltség? S hogy szabad ennyire szenvedni? Mi lelte az arcod? Ilyen csendben vagy

Vadszőlő indája ing, szél tépázza álmaink, vén cimbalom minden ablak minden szív és minden ablak, zeng az ablak, zeng a

Barátom, kivel tizenegy év font össze, napra nap: lám, megtagadtál s mégse vagy boldogabb, mélyebb szenvedő te, szomorú, szomorú. Hogy

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről. Nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,

Agg szőlőtőkék közé édesül és erjedésnek indul a táj, esőtől lucskos köpönyegű hónapok földre pazarolják megunt kincseik, fecskék a villanydrótokra

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot?

I. Hideg homály borúl szívünkre nemsokára; tünő nyarunk tüze, ég veled, büszke fény! Hallom, kopogva hull már házunk udvarára a

Olyan meztelen volt az ég fényes köldökével, a nappal; akár egy szemérmetlen őrült, ugy ünnepelte önmagát. A kába tó fehéren

Minden ősz felé úgy közelgek Mintha egy Édesanya várna Reménykedve s gyermekül bízva, Valahol engemet ott vissza. Régi anyámnál is