vers – 15 Oldal – Lighthouse

Tompa Mihály – A költő végálma

Keblemben még az érzeménynek Értelme nem vala, S hogy átölelt szivem leánya: Dúsan, mint a tavasz viránya, Zsendűlt

Úgy látom arcodat, mint télutói elhagyott árkot, melynek mélyiből, ahogy sötétedik, egy-egy hócsilla rezdül meleg s homályos emlékként

Kisfaludy Károly nemcsak költő, drámaíró és festő, hanem a magyar irodalmi élet egyik jelentős szervezője is volt a

Kerted végében roskadozva egy pírhólyagos meggyfa áll, aljában térdel teéretted szent László, szép aranykirály. A hajló meggyfán megkötözve

Izzad a domb, a mezőknek sápadt giz-gaza lankad, Ágyából a patak tikkadtan kiszaladt, S most a fehér kavicsok

Szende lény, Isten hivatott kegyence, Őrködő szemmel ki lebegsz fölöttünk Üdvözöl téged dalom, és magasztal, Mennyei szellem. Menten

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon, Magossan tűndöklik a hideg klímákon. Hevűl a Neméa sárga oroszlányja, Mert

Csillagvilágok hullton hullnak, hullvást meggyúlnak és kimúlnak, hullnak szegények sebesen, egymásra merőlegesen; hol a Tejút tündér övéből, hol

Kék villogás a levegő, bolond hangokkal tarka a délelőtt; zengő árvíz a nap aranya s mint sellők rebbennek

Vörös dresszünkön elmaradt nyarak Vérlódító, nagy forrósága izzik. Gyerekek, Félidő: 0:0. A vizek Okos erővel elöntenek mindent. Érzitek-e,