Irodalom – 66 Oldal

Juhász Gyula – Roráte

A kéklő félhomályban Az örökmécs ragyog, Mosolygón álmodoznak A barokk angyalok. A gyertyák rendre gyúlnak, A minisztráns gyerek,

Mikulás napja… Gyerekkorunkban tél volt ilyenkor; zúz-lepte hegyről jöttünk, kezünkben nagy demizson bor; csusszanás ellen feszült az ember

Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Nem harsonával, Hanem jött néma,

A földeken néhány komoly paraszt hazafele indul hallgatag. Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, gyenge füvek alusznak

ELŐSZÓ. Mikor a tél első dere száll a kertre, összeszedjük a maradék virágokat, s bevisszük a szobánkba. Az

Amikor a lúdak szállnak, ne hallgasd, mit kiabálnak! Viháncoló gágogásuk azt hirdeti: jobb lesz másutt. Ahogy a nappalok fogynak, úgy

Volt egyszer ember, aki egy követ keresett. Nem akart semmi mást, csak azt egy követ. Tudta, hogy valahol

Advent van, s átjárja lelkem a szeretet és az emlékezés. Rájövök ismét-tán ezredszer-, hogy szépen élni gyakran túl

Szárnyas tükör volt, földig ért. Üvegből készült, mint az ablak. De nem kertekre, háztetőkre nyílt. Engedelmesen azt tükrözte,

Pierre Emmanuelnek Emlékszel még? Az arcokon. Emlékszel még? Az üres árok. Emlékszel még? Csorog alá. Emlékszel még? A