Manuel Alegre – A kő

 

 

Volt egyszer ember, aki egy követ keresett. Nem akart semmi mást, csak azt egy követ. Tudta, hogy valahol van egy kő, rajta valamilyen név vagy szám. Ki tudja, hogy az Isten vagy az Ördög rótta-e rá. Ez a kő a minden vagy a semmi, talán az élet, talán a halál. Az ember gazdag volt, megtehette hát, hogy keres. Kitanulta a régészetet, expedíciókat szerelt fel, előadásokat, ásatásokat, kutatásokat szervezett. Elment Egyiptomba, Líbiába, Marokkóba. Kutatott Tuniszban, Karthágó romjai között. Ellátogatott a titokzatos Keresztény asszony sírjához Algír mellett. Alaposan körülnézett a tipasai romok között, római városokat látogatott végig a sivatagban. Olykor folyók medrében kutatott. És kövek között, amelyeket a visszahúzódó hullámok görgetnek. Hegyekre hágott a sasok szemével, és volt vakondok a föld alatt.

Megszámlálhatatlanul sok napot töltött a British Museumban és a Louvre-ban, a megszállottak szenvedélyével nézegette a nagy hódításokból származó köveket. Elutazott Dél-Amerikába, és bejárta az inkák, a maják, az aztékok templomait. Hallott a Dighton-kőről, amely, mielőtt még múzeumba került volna, felfedte Miguel Corte Real fegyvereit, a portugál hajóséit, aki talán minden európainál korábban jutott el Amerikába. És dobogó szívvel rohant, hogy megnézze. De nem látott rajta sem nevet, sem számot.

Ez azonban nem szegte kedvét. Tudta, hogy létezik egy kő. Valahol, valami titokzatos helyen ott van a kő, rajta pedig a jel. Ezért kereste. Talán ez az egyetlen igazság: az ember keres egy követ, amit nem talál. Talán a keresés a kő maga. Talán ott van benne magában, csak nem tud róla. Kereste, annyi szent.

Lehetett akkora, mint a piramisok, lehetett homokszem a sivatagban. Vagy heverhetett hegyek ormán. Vagy lapulhatott a tenger mélyén. Valahol ott van egy kő. Mély és megingathatatlan meggyőződése volt ez. S hogy sorsa a keresés.

Egy napon a párizsi Rodin Múzeumban látott egy szobrot, egy előredőlő ember törzsét, merő lendület volt, erő, mozgás. Az volt a címe: “A gyalogló férfi”. Azt hitte, megtalálta. Azután rájött, hogy az még nem a kő. Mégis beleborzongott. Az a törzs lehet, hogy ő maga. Lehet, hogy aki kutat, mindig otthagy valamit magából az úton, amíg ilyen nem lesz. Ki tudja, nem kopik-e el végül, s nem marad más belőle, mint tulajdon késztetése, amellyel egy követ keres, amely nincs sehol.

Egyszer azután a fülébe jutott a híre annak a kőnek, amelyet Albuquerque építtetett be Malacca erődjének a falába. Nevek sorakoztak rajta, azoké a katonáké, akik kitüntették magukat a város bevételénél. A portugálok azonban hajba kaptak azon, hogy kinek a nevét véssék előbb, kiét utóbb, ezért Albuquerque megparancsolta, hogy fordítva helyezzék be a követ, s maradjon rejtve örökre. És a kő másik oldalára latinul ezt vésette: Lapidem quem reprovaverunt edificantes (A kő, amelyet az alapítók ítéltek kárhozatra.)

Izgalom töltötte el az embert, aki egy követ keresett. Sok történetet meséltek már neki mindenféle egyéb kövekről. Ehhez foghatót azonban még soha. A szíve hevesen kalapált, és maga sem tudta, miért, bizonyos volt benne, hogy ez az a kő, amelyet keres. Minden könyvet elolvasott Lisszabon könyvtáraiban Afonso de Albuquerque életéről. Tudósokat faggatott, múzeumokban kószált, régi metszeteket vett filmre, ellátogatott a nagy és titokzatos hódító síremlékéhez. És amint tehette, útra kelt Malaccába.

Vitt magával segítőt eleget, minden szükséges műszert, köztük a legkorszerűbb és a legérzékenyebb elektronikus eszközöket, amelyek sugaraikkal képesek behatolni a kőbe és elolvasni a túlsó oldalát.

Alighogy kezében volt az engedély, máris belefogott a kutatásba. Nem volt könnyű feladat. Az erőd kapuja még állt. Sokkal több azonban nem maradt belőle. Hol találja meg a követ? Lehet, hogy újra fel kell dúlni érte egész Malaccát. Még egyszer átnézte a régi metszeteket, és arra a következtetésre jutott, hogy a kő ott lesz valahol a főkapu környékén, merthogy az eredeti szándék az volt, hogy a hódítók nevét hirdesse, s csak azután illesztették be megfordítva.

Akkor a remény nagyobbat lobbant benne, mint bármikor, és tovább kereste a latin feliratot.

Itt-ott talált egy nyílvesszővel átlőtt szívet, egy női nevet. Olykor a körvonalak csaknem teljesen elmosódtak már, épp csak sejteni lehetett, hogy egykor valamilyen portugál nevet véstek oda tőrrel. Hanem a latin felirat nem került elő. Mit sem segítettek az érzékeny műszerek.

Az ember egészen nekikeseredett már, amikor egy nagyon öreg férfi, akinek felkeltette kíváncsiságát ez az állhatatos és módszeres kutatás, odament egy délután a csoporthoz, és megkérdezte, mit keresnek.

– A nevem Faria, és portugálok leszármazottja vagyok – mondta, miután elmagyarázták neki, hogy mi után kutatnak. – Tudom, hogy hol van az a kő.

És botjával a kapu keresztgerendájára mutatott, amely alatt maguk is álltak.

– Lehetetlen.

– Ott van – mondta az öreg sejtelmes mosollyal.

Lassan beesteledett, és már szinte semmit sem láttak. Az öreg hasztalan győzködte őket, hogy várják meg a másnapot. Lámpákat hoztak, fényszórókat a filmezéshez és azt a készüléket, amelynek sugarai áthatoltak a kövön.

– Ott van – mondta az öreg.

Ám senki sem látta.

Már koromsötét volt, amikor a csoport legfiatalabb tagja egyszer csak felkiáltott, hogy megtalálta. Az ember sebesen felkapaszkodott egy létrára, és nagy nehezen kiböngészte azt az egyetlen szót, amely a talán Afonso de Albuquerque parancsára vésetett feliratból megmaradt. Ez a szó az volt, hogy lapidem. Az ember sírt és nevetett, soha még ilyen meggyőződéssel nem érezte, hogy azt a követ találta meg, amelyet egész életében keresett.

Nem lehetett kiemelni a követ. Minden szögből lefényképezte. Mindenféle eszközzel próbálta elolvasni. De csak a lapidem szó látszott.

– Ez az a kő – mondta az ember -, ez az a kő, amely a kő nevet viseli. Hanem amit én keresek, az a visszáján található.

Eljött a reggel, és visszamentek a szállodába. Az ember belenézett a tükörbe, és azt tapasztalta, hogy nem látszik. Azazhogy: szemből nézett bele, és hátulról látta magát.

Akkor megértette, hogy a keresett kővel is ugyanez a helyzet. Megértette, hogy minden dolog egyszerre önmaga és önmagának az ellentéte is, mint ahogy minden embernek van eleje és visszája. Melyik oldal az igazi? Talán a visszája és a jobb oldala. És talán csak az a sajátja igazán, amit keres, és sohasem lát meg.

Az ember, aki egy követ keresett, rájött, hogy a kő másik oldalát sohasem láthatja meg, önmagát pedig csak hátulról fogja látni. Megtalálta a kő egyik arcát, a tulajdon arcát pedig elvesztette. Soha nem találja már meg sem a nevet, sem a számot. Feltárult azonban a keresés értelme: mindig azok vagyunk, amik már nem vagyunk. És minden név egy olyan kő hátoldalára van felvésve, amelyet a feledés felé fordítottak.

Székely Ervin fordítása

Forrás: A madárember – Mai portugál elbeszélők (Magyar Elektronikus Könyvtár)