Közzétette:
– Kosztolányihoz térnék vissza, Kosztolányi életszeretetéhez… Egyik írónk mondta, hogy Kosztolányi olyannyira lét-ínyenc volt, hogy nem volt ideje „megrendülni”. Így van-e? S vajon szükséges-e, hogy az író megrendüléseinek állítson emléket műveiben?
– Tegyük fel, hogy így van. Hogy Kosztolányi nem rendült meg. Se görög tragédiákat, se Kafka-regényeket nem írt. De nincs így. Teljesen elfogult, igazságtalan ítélet ez. A kritikus általában valamit követel az írótól, valamit, amit ő elképzel. De hát engedjük meg az írónak, hogy az legyen, aki. S Kosztolányi ezt teljes mértékben megvalósította. Amit ad, az egy Kosztolányi-táj, Kosztolányi-ország, Kosztolányi-világ. Nagy ritkaság ez, és csak nagyon nagy íróknak sikerül ennyire önmagukat adniuk. Ebben nincs látványos megrendülés. Egészen más, egészen más van benne, de ezt most nem tudom elmondani, mert nagyon nehéz, bonyolult, messzire vezetne… Más van benne: alapérzése a létnek, a létezésnek a sűrűsége, dinamikája, hevessége, eksztázisa, a puszta világ szépsége és nagyszabású volta.
– A 30-as évek Nyugat-novellistáinak stíluseszménye a kritikusok szerint hatással volt az Ön írásművészetére. Leginkább talán Kosztolányi választékossága, Márai Sándor esszéhez közelítő prózaírása, Hunyady Sándor közvetlen természetessége – –
– Hunyadyt is, Márait is nagyon szerettem és nagyra becsültem. Két teljesen ellentétes író tulajdonképpen. Márai intellektuális, poeta doctus látszólag – holott inkább spontán őstehetség volt –, Hunyady pedig szinte a mikszáthi hagyományból nőtt ki, de a mondatait, szavait milligrammra kimérve, tökéletes maupassant-i és majdnem csehovi szintű novellistává nőtt. De igazán Kosztolányitól tudtunk tanulni, nemcsak én, hanem az egész modern magyar próza. Megmutatta, hogyan kell prosát írni, modern európai prózát. S hogy miért fogyatékos a puszta tehetségből, lendületből fakadó, úgynevezett magyar próza…
Az első megírása valaminek szükségszerűen spontán. Először lendületből kell írni, mert a lényeges dolgokat, ugye, isteni kegyelem, ihlet vagy arkangyal súgja az embernek: munka közben a legfontosabb, legdöntőbb dolgok belefutnak az ember tollába vagy írógépébe – ezt lendületből kell megírni. Igen ám, csakhogy ez még csak az első verzió, s miután megírtam, leteszem, otthagyom, és pár hónap múlva vagy fél év múlva előveszem. Ilyenkor tudja csak meg az író, hogy tulajdonképpen mit akart írni. Az írás szerkezetét, a külső vázat, a mesét, a nem tudom, micsodát, a látható mondanivalót előre el lehet dönteni, de hogy mi lesz a lényeges, azt csak ebből a lendületből megírt, nem kiadandó változatból lehet megtudni. S akkor szépen újra meg kell írni az egészet. Ezt különben a nyugati nagy írók mind tudják, csak mi nem tudjuk.
[Digitális Irodalmi Akadémia]
