Csáth Géza – Az amerikai párbaj

Legutóbb ismét amerikai párbaj hírének a fekete denevére röpködött. Egy huszonkét éves fiatalember ölte meg magát. A fekete golyót húzta… becsületszavát adta az ellenfelének… egy apróhirdetésben üzenetet olvasott… és idegen városba ment, hogy engedelmeskedve a figyelmeztetésnek, végezzen az élettel. Szegény fiú – akaratlanul is – megkísérelte a menekülést, fiatal életvágya kényszerítette erre: módot adott rá, hogy megmentsék. A bátyjának levelet írt elutazása előtt, amelyben bejelentette, hogy öngyilkos lesz. És a testvér még idején beszélhetett telefonon a szállodai főpincérrel. És a főpincér még felmehetett a szobába… Sajnos azonban kijött onnan és pár pillanat alatt durrant a pisztoly. És ez az, ami ebben az esetben sírnivalóan tragikus.

Egy okos és tiszta fejű ember a főpincér helyében a következőket teszi: Fölviszi magával a tűzilegényt és még egy pincért, egy harmadikat pedig rendőrért küld. Bevonul a szobába kis csapatával, lefogatja a fiatal urat, elveszi tőle a browningot, és őrizteti a gyereket mindaddig, amíg a hozzátartozó meg nem érkezik. Akkor azután egyszerűen szanatóriumba lehetett volna csukni az ifjút, jó markos ápolók őrizetére bízni, és benn tartani mindaddig, amíg kigyógyul a beteges szerelméből, a beteges morális gondolkodásából, vagy mind a kettőből. Mert valamennyien súlyosan beteg, avagy súlyosan megbetegített emberek ezek az amerikai párbajozók. Innen van, hogy nem értjük őket. Nem tudunk belehelyezkedni a gondolkodásukba.

Mert mindig szerelemről van szó. Más okból amerikai párbajt sohase vívnak. Egy normális és felnőtt férfiember azonban nem fog soha belemenni ilyen gondolkodási útvesztőbe, amelynek közepén a Véletlennek a sötét szakadéka nyílik. Ha végtelenül szeretek egy nőt, hajlandó vagyok mindenre, csak arra nem, hogy megkockáztassam a végleges elvesztését, mielőtt még az enyém lett volna. Ha a vágyakozó hím karddal, pisztollyal, ököllel küzd a nőért a vetélytársával, ez érthető és tiszta dolog. De hogy lemondva a küzdelemről, a véletlenre bízza a dolgot – ez egy olyan inaktivitás, amelynek talán legfőbb rugója egyrészt egy patológiásan fokozott mazochizmus, másrészt – ami ebből ered – a küzdelemtől való irtózás, a küzdelem nélküli kényelmes győzelemnek a reménye. Az amerikai párbajban mindkét fél vakon bízik a saját győzelmében és teljes lelkével követeli a másiknak a pusztulását. Innen ered, hogy sohase vagy csak nagy ritkán sikerül kideríteni, ki a párbaj életben maradt győztese. Az öngyilkos nem válik denunciálóvá, holott öt-tíz évre fegyházba juttathatná szerencsés vetélytársát. Ez volna tudniillik az emberibb, az egészségesebb, a természetesebb koncepciójú cselekedet. Miért nem tesz? Nem a becsületszó ereje miatt. Hanem azért, mert győzelem esetén ő maga is föltétlen megkövetelte volna a másiktól az öngyilkosság végrehajtását, és bizton akart számítani a tökéletes titoktartásra.

Még egy momentum van, amit itt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az amerikai párbajról csak ketten vagy hárman tudnak. A vesztes senkinek se szólhat róla, szava köti. Nincs embere, akivel megoszthatná a titkát. Sőt bizonyos, hogy alapjában is magába zárkózott természet, s így nincs igazi barátja. Mert ha volna, akkor sohase transzformálódhatott volna föl benne a szerelem ilyen magas feszültségű patologikus érzéssé. A baráttal való beszélgetés, a szerelmi ügyek megbeszélése – mint holmi biztosítószelep – állandóan reális feszültségben tartja nála a szexuális vonzalmat. Az amerikai párbajozóknál épp ez a lelki magárahagyottság a fontos. A párbaj pillanatától kezdve, amelybe a kényelmes győzelem biztos reményével ment bele, attól kezdve, hogy kihúzta a fekete golyót, az egész ügy egy fixa ideává lesz. És azután szépen növekszik, fejlődik ez a részleges szerelmi és erkölcsi őrület. Ha a nő is tud róla, aki mindig szadista természet (ez teljesen bizonyos, mert hiszen két típusosan mazochista férfi érdeklődését keltette föl), csak örül az esetnek, hízeleg a hiúságának és abszolúte nem érzi magát felelősnek, sőt akaratlanul is presszionálja a vesztést. Szóval még egy körülmény, ami csak fokozza a rémes elmebetegséget.

Így elmélkedve ezekről a dolgokról, oda jutunk, hogy aki amerikai párbajra vállalkozik, már lelkileg nem lehet normális ember. Vagy veleszületetten degenerált, vagy időlegesen elmebeteg, hibás ítéletű. Akármelyik eset is álljon fenn, a vesztes fél – ha csakugyan magában tartja a titkot – ellenállhatatlanul gördül, csúszik bele egy súlyos fajta kényszergondolat-szisztémába, amelyből nem tud kivergődni, s amely őt az öngyilkosság kényszercselekedetéhez vezeti. Azok az amerikai párbajozók, akik nem váltják be a szavukat, akik megszöknek vagy eltűnnek, azzal az egészséges, emberi cselekedettel alapozzák meg a tébolyból való menekülés útját, hogy a titkukat megszegik, és valakinek elmondják a dolgot, aki azután a maga ép eszével segítségükre van, és kikorrigálja az ő abszurd, beteges gondolatmenetüket. Mert – jegyezzük meg ezt mint fontos és alapvető igazságot – az egészséges férfiasság kizárja az egy asszonyhoz való feltétlen kétségbeesett ragaszkodást. Lemondani nem tudni – sokkal-sokkal nagyobb férfiatlanság, gyengeség, mint megszegni az ilyen “becsületszót”.

1914

Forrás: Csáth Géza – Kritikák, tanulmányok, cikkek