Petőfi Sándor poet

Juhász Gyula – Csevegés Petőfiről

Közzétette:

 

 

A budapesti Műcsarnok jubiláris tárlatán a mai magyar képzőművészet jelentőségét akarja ország-világ szeme láttára bemutatni és ezen a tárlaton, ahol seregestül fölvonulnak és falra másznak a Kézdi Kovács László által megszentelt tisztes hagyomány összes aprószentjei, hiányzanak, vagy hogy illőbb kifejezést használjunk, a távollétükkel tündökölnek Rippl Rónai József, Vaszary János, Réti István, Iványi Grünwald Béla, Fényes Adolf és Csók István és még jó egynéhányan, hogy a legújabb képzőművészeti irányzatok egypár európai nevű és értékű képviselőiről ne is beszéljek. Még azt sem lehetne mondani jó lélekkel, hogy talán a legeslegújabb fajvédelmi szempont jelentkezik ebben a csodálatos és csak nálunk lehetséges kontraszelekcióban, mert hiszen Rippl Rónai, Csók István és Vaszary János meg még néhány jeles és érdemes társuknak faji jellege is teljességgel rendben van, ellene még a mostani nemzeti és keresztény fajvédelemnek olyan kiváló és buzgó harcosa, mint Wolff Károly sem tehetne kifogást; nem, itt egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy a fák ne nőjenek az égig, és Rippl Rónai József meg Vaszary János zsenije ne árnyékolja be a kis senkik színtelen, fénytelen és ízetlen művészetét.

A múltkor a Kisfaludy-Társaság “költőt” választott és hosszas keresgélés és alapos mindent meggondolás és megfontolás után abban állapodott meg, hogy Lőrinczy György és legifjabb, vagy, nem tudom én, legeslegifjabb Szász Béla között fog dönteni, akkor, amikor az ég különös kegyelméből és az egész magyarság nagyszerű szerencséjére olyan igaz és egész poéták állanának e tekintetben rendelkezésére, mint Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, hogy másokról, egy egész seregről megint csak ne szóljunk, akikkel szemben ismét csak nem lehet semmiféle fajvédelmi szempontból vétót kiáltani. Itt újból az a gyászos kontraszelekció működik, amely csodálatos eleven érzékkel védelmezi, ápolja, sőt dédelgeti és ajnározza a szellemi szegénységet, az a kontraszelekció, amelyet méltán a magyar kultúra turáni átkának lehetne elnevezni. Még egy nagy, hatalmas és győzelmes országban is káros és veszedelmes volna ez, a mi kis, meggyöngített és hazánkban pedig egyenesen a harakirivel egyenlő, amelyet a hivatalos ország a hivatásosaival szemben elkövet.

És mialatt az élőket így lassankint vagy elüldözik vagy elnémítják (bár, hála a magyarok Istenének, még mindig akadnak elegen erősek és jövendőtől vemhesek, akik tovább is rendületlenül kitartanak és dalolnak, mint új velszi bárdok, akiken nem fog az új szellemi zsarnokok tűze), most már lassan a halottakra, vagyis a halhatatlanokra is rá akarják húzni a maguk szűk és kicsinyes kényszerzubbonyát, mint azt a Petőfi-centenárium némely előkészületei megmutatják. Móra Ferenc a Magyar Jövendőben egy ragyogóan ötletes írásában megjövendőlte, hogy a Petőfi-év a hamisítás esztendeje lesz és a hivatalosak, úgy látszik, igyekeznek is beváltani ezt a jóslatot.

Tabut csinálnak Petőfiből, akihez nyúlni nem szabad, csak az ő kesztyűs kezükkel, és azt gondolják, hogyha csak egy éjszakára kivilágítják a Sipőczék és Wolffék Budapestjét, akkor már elég világosságot terjesztenek Petőfi körül. Milyen gyermekes és komolytalan dolgokkal akarják szolgálni és terjeszteni a Petőfi-kultuszt; mi mindenre lesz pénzük, bankettre, cécóra, utca- és házkeresztelőre, díszelőadásra és népünnepélyre. Még szép, hogy az ökörsütéstől, a lepényevés-versenytől, a zsákbanfutástól és mozsárdurrogtatástól ez egyszer eltekintenek és még jó, hogy a Duna jegén nem választják meg a magyar költők királyának a nem is szabad királyválasztó, de egyenesen és mindhalálig híven republikánus Petőfit. Mit ér például az a sok tízezerkoronás pályázat, amelynek föltételei szerint “népszínmű kívántatik, amelyben Petőfi Sándor szerepel”, hát lehet az ilyesmit csak úgy megrendelni?

Egyetlen méltó módja a Petőfi-kultusz terjesztésének: jó és olcsó kiadásban újra megjelentetni összes műveit, hogy a legutolsó kunyhóban és a legelső palotában egyaránt ismét olvashassák, megismerhessék és a szívükre ölelhessék a költőt, aki ma is forradalmat és jövendőt jelent a magyar irodalomban, a magyar életben és még sokáig, nagyon sokáig azt fog jelenteni! Mert, a jelek azt mutatják, mennél többet beszélnek róla újabban, annál kevésbé ismerik és annál jobban félreismerik. A reformáció nagyszerű cselekedete az volt, hogy a bibliát fölszabadította, egyszerűen odaadta a nép kezébe: itt az írás, olvassátok!

Petőfi ma megint kezd biblia lenni, de a szó középkori értelmében. Nem szabad olvasni mindenkinek és magyarázni csak a hivatalosoknak szabad. Magyarán mondva: kasztrálják azt a szellemet, amely műveiben él és amely maga a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, az emberi haladás és a legteljesebb demokrácia szelleme. Még egyszer és az utolsó órában hangos szóval és bátor szívvel föl kell szólalni, tiltakozni kell ez ellen, és valahogy össze kellene fogniok mindazoknak, akik az igazi Petőfit ismerik és szeretik, hirdetik és követik, hogy egy nagy s termékeny propagandát indítsanak meg Petőfi érdekében. A százados évforduló ne múljék el anélkül, hogy a jövőt jelentő új Magyarország szellemi és erkölcsi harcosai föl ne emeljék szavukat, és ne mutassák meg ország-világ előtt, hogy az Apostol költője az egész magyarság apostola, a választottaké is, és nem csupán a hivatalosaké!

Szeged, 1922. május 14.

Forrás: Juhász Gyula: Örökség

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s