Közzétette:
Író, szerkesztő.
Már az I. világháború után jelentkezik a Nyugatban novellákkal. A 20-as években expresszionista műveket ír, a bécsi Ma és a berlini Sturm munkatársa. Az író, fényképész, s ki tudja hány foglalkozású, nagypolgári családi alapjait odahagyó Déry Kassákkal, Illyéssel a Dokumentumot szerkeszti, később Vértes Györggyel a Gondolatot. 1950-ben jelent meg Felelet című regényének első, majd két év múlva második kötete. Az 1956-os tevékenysége miatti börtönévei alatt írja G. A. úr X-ben című regényét és Bécs, 1934 című drámáját. 1963-ban jelent meg Szerelem című elbeszéléskötete. Főműve A befejezetlen mondat (1947), a 30-as évekbeli nagypolgárság és munkásosztály szembenálló világát bemutató regény. A század nagy eszméit tette mérlegre a Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról (1971) regényében.
Déry Tibor (Budapest, 1894. október 18. – Budapest, 1977. augusztus 18.) Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar író, költő. Több külföldi akadémia dísztagja (Berlin, Hamburg, Mainz stb.). Álnevei: Dániel Tibor, Verdes Pál.
Déry Tibor – Férfiének
Kiment a szobából s a hosszú folyósón
– melynek falain mint ősz haj nő a por –
lassan eltünt a sötétben. Igy búcsúzott el
tőlem az ifjuság. Fekete kenyér és bor
maradt asztalomon. Fekete pamuttal
szegett kendő, verejtékemet törlendő.
Ime, én többé már nem pihenhetek.
S e perc az utolsó. Mintha a hulló kő
megállna – fölöttem megáll egy madár s fütyül
s rámnéz ragyogó arccal. S a sziv még megfelel.
Még süketség, vakság, némaság kívűl ül
portámon s csak integetnek. De aztán lehull
a dal, kővé válva fejemre. Bealkonyul
s a kinyilt ajtón át látni a sirkeresztet.
Ám most még szól az ének. Ifjuság s múlás közt
egy perced van még Elbukól! egy rövid perc
a két part közt, kik a távolban összefutnak
s eltünnek a sűrű köd alatt. Egy habzó perc,
felcsap a folyamból s hátára vesz. Az útnak
közepére értél, mutasd fel szivedet
beváltotta-e a régi igéreteket?
Zuzmara lepi be az ismert tájat
s a nyitott ablakon behúz az őszi szél
a túlsó partról. Ne nézz a tükörbe, gyáva!
s kendőkbe ne burkolódzz! Mint fényes kaszaél
ha kettévágja a szálat, két részre ugy vágja
életemet e perc s ha egyik fele szalma,
a másikból majd kiömlik a magja.
Rosszul éltem. Szivemet elvesztegettem
apránként, boldoggá senkit, anyává
asszonyt nem tettem, magam meg nem öltem
a szabadságért. Száradó fa ágán
kopasz madár himbál, ahogy a szél fuj
s egyszerre elbukik. Nyelvem hegyén a dal
fáradtan így ül s ma holnap lefordul.
Milyen ünnep fénye aranyozta be arcom
s kinek angyalhangja döntött le trónusomról
a sár bugyraiba? Harminchat évig estem
forogva földfelé s nem mondtam le jussomról
hogy bűntelen legyek. – Imre megérkeztem
gyűrt arccal, szétfujt hajjal, verejtékes ajkkal
hogy egy alázatos perc hátára vehessen.
S most vissza-visszanézek a mult katlanába
mint egykor Orpheus nézte az alvilágot
a szelid könnyszínű dombról. Ám virágot
árnyékáról nem ismersz meg, sem multat
emlékeiről. A drága Eurydice
szétfoszlott mint a füst hogy visszanéztél,
integető kezét porrá fútta szét a szél.
S kiket felneveltem, ifju gondolataim
féluton megcsuklottak. A csapkodó szív,
a merészen felszálló, megállt a viharban
s gyáván vijjog a táj fölött. Arcom aranyszin
fénye elsötétült. S kik eldűltek a porban:
a nyomor könnyrojtos veres zászlait
győzelmes zendülésbe vinni gyenge voltam.
Mihez volt hát erőd? bajra, jajra, kudarcra
fényes hajadat hullatni? – Hagyd a merengést!
Kint zuhan a nap s már az esti fellegek
a nagy angyalok talpai alá gyűlnek,
hogy fujják el az altatót. S fellobog a tűz
vén kályhádban s fordul fényében már a perc,
melynek csúcsáról ifjuságod arcába versz.
S ez legyen búcsúd tőle! Csend lesz majd szivedben,
a havas puszták csendje. S ha olykor e csendben
loholva feltünik majd egy merész gondolat,
futtában megfagy mint az égről lefutó víz
s még hidegebb lesz szived kis teteme alatt,
s még idegenebb a föld, amerre a szél visz
s melegebb a sír, ahol majd elalhatsz.
Csend van. De én e tűrő és csendes világot
tagadom, ahogy Júdás tagadta az Urat.
Én harminc sima ezüstpénzért az Urat
magamban, eladom s a felfeszítettet
le nem oldom s a spongyával arcomat
le nem törlöm s magamat megütlegelem
s megköpdösöm s kezemet magamra emelem –
én az ítéletet nem türöm. Itt az utszélen
gyökeret vertem s míg nem pusztulnak a latrok
föl nem támadok és lógó tetememet
el nem takarítom. A szél tépi hajamat
mint varjut a keresztfán s vagdossa szememet.
Hét sebem kifakadt. Az elvonuló nép előtt
a havas mezőn igy káromlom magamat.
Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám
Lighthouse 