Society in dualistic Hungary, illustration

Életmód a dualizmus korában – a középosztály

Közzétette:

 

 

A kialakulóban lévő polgári társadalom ún. középosztálya három csoportból állt. A dzsentrinek is nevezett ún. történelmi középosztályból, amelybe a 100—1000 holdas nemesi középbirtokosok és utódaik tartoztak. A városi középpolgárságból, amely a kereskedők, a kisebb üzem- és háztulajdonosok és tőkepénzesek csoportjaiból tevődött össze, valamint a többnyire diplomás szakértelmiségiekből. E két utóbbi csoporton – különösen a kereskedőkön és a szabadpályás értelmiségen – belül ugyancsak magas, mintegy 30—50%-os volt a zsidó vallásúak vagy származásúak aránya. Mint Szekfű Gyula találóan megállapította: „A kapitalizmus hirtelen fellendüléséhez, az indusztrializmus és pénzüzlet szédületes kifejlődéséhez a zsidóság szolgáltatta az agyvelőt és az embert.” A tönkre ment középbirtokosok és utódaik viszont előszeretettel szállták meg a minisztériumokat és a vármegyéket. Andrew C. Janos számításai szerint a nemesi származású, de nem arisztokrata tisztviselők 1890-ben a miniszterelnökség és a fontosabb minisztériumok állományának 57, 1910-ben pedig 46%-át adták. A parlamenti képviselőknek ugyanezekben az években 48, a főispánoknak 58, az alispánoknak 77, a szolgabíró és az alispán közötti posztokat betöltőknek mintegy 80%-a került ki közülük. A polgári középosztály politikai reprezentációja jóval alacsonyabb volt, viszont növekvő tendenciát mutatott. Az első világháború előtt zsidó származású volt Budapest főpolgármestere (Heltai Ferenc), egy-két miniszter, 8—10 államtitkár és 80—90 képviselő (20—22%).

 

Illusztráció

A középosztálybeli életforma ismertetőjegyének és elengedhetetlen tartozékának a cselédet és a legalább háromszobás lakást, valamint a háromfogásos meleg ebédet tartották. Az ezzel rokon jelentésű „úriemberség” ismérve pedig a középiskolai érettségi vagy az ehhez hasonló iskolai végzettség és az ezzel járó párbajképesség volt. Akik megfeleltek ezeknek a kritériumoknak, azok már és még kétségkívül „urak”, akik nem, azok csak „kendek” voltak. A társadalom legfeljebb 5—6%-ára becsülhető középosztály felső rétegéhez tartozók persze akár 5—6 szobás lakást is fenntarthattak. A hálószoba, nappali és ebédlő mellett ezekhez külön gyerek- és cselédszoba, vendégfogadásra alkalmas reprezentatív szalon és fürdőszoba tartozott. A század végétől a magyarországi felső rétegek körében terjedt a vízöblítéses vécé, amely az addigi árnyékszékeket és éjjeli edényeket felváltotta. Az ilyen körülmények között élő családok nemcsak egy, hanem több cselédet tartottak, köztük szakácsnővel, dajkával, valamint időnként megjelenő mosó- és vasalónővel. Márai Sándor, akinek az apja királyi közjegyző és a helyi jogászkamara elnöke volt Kassán, egy ilyen ötszobás, fürdőszobával, spájzzal és konyhával ellátott lakásban töltötte gyermekkorát. A két cseléd a konyhában, a nevelőnő pedig külön kis kamrában aludt. Apja dolgozószobájában, az ún. úri szobában három nagy üvegajtós szekrényben sorakoztak a könyvek, köztük sok német nyelvű, valamint Jókai és Mikszáth regényei, magyar, angol és német nyelvű újságok és folyóiratok. A vendégeket a szalonban fogadták, amelyben mahagóniból készült székek és asztalkák álltak egymás mellett, a falakat képek díszítették, s a vitrinekben különböző porcelán- és ezüsttárgyak tükrözték a háziak ízlését és jövedelmük nagyságát. Nem dorbézoltak, de bőségesen étkeztek.„ (…) már a reggeli úgy festett – írja Márai „vallomásaiban” – mint valami családi ünnepség, névnap vagy lakodalom”. A gyerekek kávét reggeliztek vajas zsömlével vagy télen rántott levest, míg az apa „Illatos aranybarna teát ivott, sok rummal, sonkát és lágy tojást evett hozzá, mézet és magyar vajat.”

A középosztály politikai tudata és orientációja markáns különbségeket mutatott. A polgári csoportok a társadalmi viszonyok és a liberális rendszer demokratizálására törekedtek. Ennek érdekében mindenekelőtt a választójog kiszélesítését és a nagybirtokrendszer felszámolását követelték. Ez jellemezte az 1900-ban alakult Demokrata Párt törekvéseit, amelyet Vázsonyi Miklós ügyvéd alapított, valamint az 1914-ben létrejött Polgári Radikális Párt céljait, amelyet Jászi Oszkár irányított. A nemesi hátterű középosztály részben a hagyományos 67-es és 48-as pártok bázisát alkotta, részben viszont a századforduló körül formálódni kezdő antiliberális és neokonzervatív pártok mögé sorakozott fel. Ezek közé tartozott az 1895-ben alakult Katolikus néppárt, a „gazdaérdekek” védelmében 1896-ban zászlót bontó Magyar Gazdaszövetség és az 1898-ban alapított Keresztény Szövetkezetek Országos Központja (Hangya), amely a kereskedelmi árrés csökkentésére törekedett. 1883-ban alakult egy kifejezetten antiszemita párt is, ám nagyobb befolyásra nem tudott szert tenni, és így néhány év után elsorvadt. A korszak meghatározó vezetői – mint ez az 1882-es tiszaeszlári per idején is megmutatkozott – nem az antiszemitizmus szítására, hanem a zsidóság integrálására, és a zsidó-keresztény együttélés hagyományának folytatására törekedtek.

A társadalom felső és középső rétegein belüli különbségek ellenére az egyes csoportok életkörülményei és életvitele egyre közelebb kerültek egymáshoz. A lakások méretei és felszereltsége, valamint a személyzet száma mellett ez mutatkozott meg a ruházkodásban is. A kiegyezés koráig népszerű magyaros férfiviselet darabjait, a mentét, a zsinóros atillát és a csizmát a század végére egyre inkább felváltották az Európa-szerte viselt ruhadarabok: a pantalló, a mellény, az egysoros zakó és a betétes félcipő. A századelő éveiben divatos lett a halszálkás tweedzakó, s megjelentek a kötött pulóverek és mellények. A múltra leginkább a zsinóros atilla emlékeztetett, mely továbbra is állta a versenyt a polgárias zakókkal. Ünnepélyesebb alkalmakra a férfiak nappal szalonkabátot (ún. gérokk vagy ferencjóska), esetleg zsakettet, este pedig frakkot viseltek ujjatlan pelerinnel, fekete cilinderrel és a nyakba vetett selyemsállal. A színpompás díszmagyart, amely a polgárság ruhatárából hiányzott, a nemesség is csak igen ritkán ünnepélyes alkalmakkor öltötte magára. A női öltözködés ugyancsak egyszerűsödött. Az ún. krinolin, vagyis abroncsszoknya különböző változatai eltűntek a ruhatárból, s helyükbe a test vonalát jobban követő szoknyák és blúzok léptek. Forradalmi változást jelentett a míder, vagyis fűző századforduló utáni kiiktatása, melynek következtében még inkább láthatóvá váltak a női test formái. Terjedt a kézitáska használata, s újabb nagy változásként a Nagy Háború alatt feltűntek a rövidebb, csak lábközépig érő szoknyák. 1867 óta – kesergett a korszak viselettörténeti összefoglalójának szerzője – „csak egy-egy nagyobb ünnepély alkalmával van alkalmunk látni egy-egy magyar női ruházatot. Három évtized óta a legújabb párisi, bécsi, berlini meg londoni divat a jelszó. A budapesti divat utánozza, a vidék pedig a budapesti divat után indul.”

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (364—367. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s