Alekszandr Szergejevics Puskin

Alekszandr Szergejevics Puskin – A hóvihar

Közzétette:

 

 

A szán szélként tovaszáll,

a mély havat vágva…

Amott szentély fala áll

a pusztán magába.

Forgószél körös-körül,

ömlik a hó árja;

fekete holló repül,

csattog lomha szárnya;

baljóslóan károg: “Kár!”

Fülelnek a mének:

merevre borzolva már

a lengő sörények.

Zsukovszkij

Az 1811. év végén, ebben a nekünk oly emlékezetes korban, a derék Gavrila Gavrilovics R. Nyenaradovóban éldegélt birtokán. Híres volt a környéken vendégszeretetéről és előzékenységéről; a szomszédok sűrűn jártak hozzá vendégeskedni, iddogálni. Feleségével, Praszkovja Petrovnával ötkopejkás alapon bosztont játszottak, sokan pedig azért keresték fel, hogy láthassák leányát, a karcsú, halvány, tizenhét esztendős Marja Gavrilovnát. Gazdag férjhezadó leány volt, és sokan kiszemelték már maguknak vagy fiuknak.

Marja Gavrilovna francia regényeken nevelkedett, és következésképpen szerelmes volt. Szerelme tárgya, kiválasztottja egy szegény zászlós, szabadságát falujában töltötte. Magától értetődik, hogy a fiatalember éppúgy lángolt a szenvedélytől, és hogy szerelmesének szülei, észrevéve kölcsönös vonzalmukat, megtiltották leányuknak, hogy még csak rá is gondoljon, és rosszabbul fogadták a zászlóst, mint egy elbocsátott segédjegyzőt.

A szerelmesek leveleztek egymással, és mindennap találkoztak a fenyőbokrok között vagy a régi kápolnánál. Itt örök szerelmet esküdtek egymásnak, panaszkodtak sorsuk miatt, és különféle terveket szőttek. Ily módon levelezve és beszélgetve (nagyon természetesen) a következő megállapításra jutottak: “Mi egymás nélkül még lélegzeni sem tudunk, ám a rettenetes szülők akarata megakadályozza boldogságunkat; de hát az ő belegyezésük nélkül nem lehetünk egymáséi?” Magától értetődik, hogy ez a szerencsés gondolat először a fiatalembernek jutott eszébe, és nagyon megtetszett Marja Gavrilovna romantikus képzeletének.

Beköszöntött a tél, és megszakította légyottjaikat; a levélváltás azonban annál élénkebben folyt. Vlagyimir Nyikolajevics minden levelében könyörgött, hogy a lány engedjen kérésének: esküdjenek meg titokban. Rejtőzzenek el egy időre, aztán boruljanak a szülők lábához, akiket végül is meghat majd a szerelmesek hősies állhatatossága és szerencsétlen sorsa, s föltétlenül azt fogják mondani: “Gyermekek! Gyertek karjainkba!”

Marja Gavrilovna sokáig habozott: sok szökési tervet vetettek el, míg végre beleegyezett. A kitűzött napon Marjának nem volt szabad vacsoráznia, hanem főfájás ürügye alatt szobájába kellett vonulnia. Szobaleányát beavatta az összeesküvésbe; mind a kettőjüknek ki kellett menniük a hátsó lépcsőn a kertbe, a kert alatt vár rájuk a szánka. Beleülnek, és elhajtatnak ötversztnyire Zsadrino falvába, egyenest a templomba, ahol Vlagyimir már várja őket.

A sorsdöntő nap előestéjén Marja Gavrilovna egész éjjel nem aludt; rakosgatott, fehérneműt és ruhát csomagolt, hosszú levelet írt barátnőjének, egy érző szívű kisasszonynak, egy másik levelet pedig a szüleinek. A legmeghatóbb kifejezésekkel búcsúzott tőlük, szenvedélyének ellenállhatatlan erejével mentegette tettét, és azzal végezte, hogy élete legboldogabb pillanatának azt fogja tartani, amikor megengedik, hogy drága szülei lábához borulhasson. Lepecsételte a levelet – a pecsét két lángoló szívet ábrázolt a megfelelő felírással -, és közvetlenül virradat előtt az ágyra dőlt. Elszenderült, de rettentő álmai miatt szinte minden pillanatban fölriadt. Azt álmodta, hogy abban a percben, amikor a szánkóba ült, hogy az esküvőre menjen, atyja föltartóztatta, végigvonszolta a havon, és bedobta egy sötét, feneketlen föld alatti üregbe… és ő gyorsan, megmagyarázhatatlan szívszorulással repült. Majd meg Vlagyimirt látta, a füvön, fekve, sápadtan, vértől borítva. Haldokolva, átható hangon kérlelte, hogy siessenek megesküdni… és más szörnyű, értelmetlen látomások peregtek le előtte, egyik a másik után. Végre fölkelt, a szokottnál sápadtabban és makacs főfájással. Atyja, anyja észrevette nyugtalanságát; nyájas aggodalmaskodásuk és szüntelen kérdéseik – “Mi lelt, Masa? Nem vagy-e beteg, Masa?” – szívét szaggatták. Igyekezett vidámnak látszani, hogy megnyugtassa őket, de nem volt rá képes. Leszállt az est. Arra a gondolatra, hogy az utolsó napot tölti családja körében, elszorult a szíve. Szinte alig élt; titokban elbúcsúzott minden személytől, minden tárgytól, amely körülvette. Betálalták a vacsorát; szíve erősen megdobbant. Remegő hangon azt mondta, hogy nem kíván vacsorázni, és búcsúzkodni kezdett atyjától, anyjától. Szülei megcsókolták, és szokás szerint megáldották: majdnem sírva fakadt. Bement a szobájába, egy karosszékbe dobta magát, és megeredtek könnyei. Szobaleánya megpróbálta csitítgatni és felvidítani. Minden elő volt készítve. Egy félóra múlva Masának örökre el kellett hagynia a szülői házat, szobáját, csöndes leányéletét… Künn hóvihar dúlt; szél bömbölt, a spaletták recsegtek; Masa mindent fenyegető, szomorú előjelnek érzett. A házban hamarosan minden elcsendesedett, és álomba merült. Masa beburkolódzott kendőjébe, meleg köpenyt vett magára, kezébe fogta dobozát, és lement a hátsó lépcsőn. A szolgáló két batyut cipelt utána. Kiléptek a kertbe. A hóvihar nem csendesedett; a szél szembe fújt velük, mintha meg akarná állítani a fiatal vétkezőt. Alig tudtak eljutni a kert végébe. Az úton már várta őket a szánka. A lovak fáztak, nem bírtak egy helyben állni, Vlagyimir kocsisa a rúd előtt járkált, igyekezett visszatartani a tüzes állatokat. Felsegítette a kisasszonyt és a szobaleányt, s elhelyezte a batyukat meg a dobozt; kezébe vette a gyeplőt, és a lovak nekiiramodtak. A kisasszonyt a sors gondoskodására és Tyereska kocsis ügyességére bízva, térjünk vissza a szerelmes ifjúhoz.

Tájkép az elbeszélés filmadaptációjából

Vlagyimir egész nap úton volt. Reggel a zsadrinói papnál járt, és nagy nehezen megegyezett vele. Azután elment tanúkat keresni a szomszéd földbirtokosok között. Az első, akinél megjelent, Dravin, egy negyvenéves nyugalmazott lovassági zászlós, szívesen beleegyezett. Ez az eset, mondogatta, a régebbi időkre és a huszárcsínyekre emlékezteti őt. Rábeszélte Vlagyimirt, maradjon nála ebédre, és biztosította arról, hogy a másik két tanúval nem lesz dolga. Valóban tüstént ebéd után megjelent Schmidt mérnök, egy bajuszos, sarkantyús férfi, és a rendőrkapitány tizenhat esztendős fia, aki nemrégiben lépett be az ulánusokhoz. Ezek nemcsak elfogadták Vlagyimir ajánlatát, hanem esküvel is biztosították róla, hogy életüket is feláldozzák érte. Vlagyimir lelkesen ölelte meg őket, és hazament készülődni.

Már erősen sötétedett. Tyereskát, bizalmasát trojkával Nyenaradovóba küldte részletes és kimerítő paranccsal, magának pedig befogatott egy egylovas kis szánkába, és egyedül, kocsis nélkül hajtott Zsadrino felé, ahová két óra múlva meg kellett érkeznie Marja Gavrilovnának is. Az utat jól ismerte, a távolság mindössze húszpercnyi volt.

De alig hajtott ki a faluból, hirtelen szél támadt, és olyan hóvihar kerekedett, hogy Vlagyimir semmit sem látott maga előtt. Egy pillanat alatt be volt temetve az út; a táj eltűnt a zavaros és sárgás ködben, amelyen keresztül fehér hópelyhek repültek; az ég összefolyt a földdel; Vlagyimir azt vette észre, hogy a mezőn van, és hiába akart újból kijutni az útra, a ló csak találomra baktatott előre. Hol hóbuckára szaladt, hol gödörbe bukott bele; a szánka minden pillanatban felborult. Vlagyimir csak arra törekedett, hogy el ne veszítse a helyes irányt. De úgy rémlett neki, hogy már egy félóránál több telt el, és ő még mindig nem jutott el a zsadrinói cserjésig. Megint eltelt vagy tíz perc – a cserjés még mindig nem volt látható. Vlagyimir mély szakadékokkal átszelt mezőn hajtott át. A hóvihar nem csendesült, az ég nem világosodott. A ló fáradni kezdett. Vlagyimirról pedig patakzott az izzadság, noha minden pillanatban derékig süppedt a hóba.

Végre észrevette, hogy nem a helyes irányban hajt. Megállt: gondolkozni kezdett, erőltette emlékezetét, és rájött, hogy jobbra kellett volna hajtania. Arrafelé indult. Lova alig cammogott. Már több mint egy órája úton volt; Zsadrinónak már közel kellett lennie. De ment, ment, és a mezőségnek csak nem volt vége. Egyre csak hófúvás meg gödör; a szán minden pillanatban felbillent, és ő lépten-nyomon felállította. Az idő telt-múlt; Vlagyimir már nagyon nyugtalankodott.

Végre oldalt valami feketéllett. Vlagyimir arrafelé kanyarodott. Amint közelebb ért, meglátott egy cserjést. Hála istennek – gondolta magában -, most már közel van. Elhajtott a cserjés mellett; remélte, hogy rögtön rátalál az ismerős útra, és Zsadrino ott lesz közvetlenül a cserjés mögött. Hamarosan rábukkant az útra, és továbbhajtott a kopár téli fák sötétjében. A szél itt nem tudott garázdálkodni; az út sima volt; a ló fürgébb lett, és Vlagyimir megnyugodott.

Ment, ment, de Zsadrino csak nem bukkant fel előtte; a cserjésnek nem akart vége szakadni. Vlagyimir iszonyattal látta, hogy ismeretlen erdőbe hajtott be. Kétségbeesett. Végigvágott lován; a szegény állat ügetésbe csapott, de hamarosan elfáradt, és egy negyedóra múlva ismét csak lépésben haladt, hiába ösztökélte a szerencsétlen fiatalember.

Lassanként megritkultak a fák, és Vlagyimir kijutott az erdőből. Éjfélre járhatott az idő; Zsadrinónak nyomát sem látta. Szeméből könnyek törtek elő; vaktában hajtott tovább. A vihar elcsendesült, a felhők szétváltak; előtte síkság terült el, hullámos fehér takaróval borított síkság. Az éjszaka elég világos volt. Nem messzire megpillantott egy kis falut, amely négy vagy öt udvarból állott. Vlagyimir odahajtott. Az első házikónál kiugrott a szánkából, az ablakhoz szaladt, és kopogtatni kezdett. Néhány pillanat múltán a tábla kinyílt, és egy öregember dugta ki rajta ősz szakállát.

– Mit akarsz?

– Messze van-e Zsadrino?

– Hogy Zsadrino messze van-e?

– Igen, igen! Messze van-e?

– Nem nagyon messze; úgy vagy tíz verszta.

Erre a feleletre Vlagyimir a hajába markolt. Dermedten állt ott, mint a halálraítélt.

– Honnan jössz? – folytatta az öreg.

Vlagyimirnak nem volt ereje válaszolni erre a kérdésre.

– Tudsz-e, öreg – szólalt meg végre -, lovat szerezni Zsadrinóig?

– Nincs nekünk lovunk – felelte a paraszt.

– Nem kaphatnék-e hát legalább vezetőt? Megfizetem, amennyit csak kér.

– Várj – szólt az öregember, lebocsátva az ablaktáblát -, kiküldöm neked a fiamat, az majd odavezet.

Vlagyimir türelmetlenül várt. Alig egy perc múlva megint kopogtatott. Az ablak föltárult, a szakáll megjelent.

– Mi kell?

– Mi van már a fiaddal?

– Rögtön kimegy, csak csizmát húz. Átfáztál? Gyere be megmelegedni.

– Köszönöm, küldd hamar a fiadat.

Az ajtó megcsikordult; kijött egy legény doronggal a kezében. Előrement, hol mutatta, hol kereste a hófúvásokkal betakart utat.

– Hány óra? – kérdezte Vlagyimir.

– Hát bizony már hamarosan virrad – felelte a fiatal muzsik. Vlagyimir egy szót sem szólt többé.

A kakasok kukorékoltak, és már kivilágosodott, amikor beérkeztek Zsadrinóba. A templom zárva volt. Vlagyimir kifizette a vezetőt, s bement a paphoz. Az udvaron nem volt ott az ő trojkája. Micsoda hír várt reá!

De térjünk vissza a derék nyenaradovói földbirtokoshoz, és lássuk, mi történik náluk.

Semmi.

Az öregek felébredtek, és kimentek a szalonba, Gavrila Gavrilovics hálósapkában és bolyhos kabátban, Praszkovja Petrovna bélelt pongyolában. Felállították a szamovárt, és Gavrila Gavrilovics elküldte a szobaleányt, tudja meg Marja Gavrilovnától, hogy szolgál az egészsége, és hogyan töltötte az éjt. A szobaleány visszatért, jelentette, hogy a kisasszony rosszul töltötte az éjszakát, de most már könnyebben érzi magát, és tüstént bejön a szalonba. Valóban, az ajtó nyílt, és Marja Gavrilovna bejött üdvözölni papuskát, meg mamuskát.

– Hogy van a fejecskéd? – kérdezte Gavrila Gavrilovics.

– Jobban, apuskám.

– Te Masa, bizonyosan a széngáztól betegedtél meg tegnap – mondta Praszkovja Petrovna.

– Meglehet, anyuskám – felelte Masa.

A nap szerencsésen elmúlt, de éjszaka Masa rosszul lett. Elküldtek a városba orvosért. Estére megérkezett, és a beteget már önkívületben találta. Erős láz mutatkozott, és a szegény leány két heten át a sír szélén volt.

Senki sem tudott a házban a tervezett szökésről. A szökés előtti estén írt leveleket elégette Masa; szobalánya pedig, ura haragjától félve, senkinek sem mondta el a dolgot. A pap, a nyugalmazott lovassági zászlós, a nagy bajuszú mérnök és a kis ulánus titoktartók voltak, és nem ok nélkül. Tyereska, a kocsis soha nem szólt egyetlen fölösleges szót sem, még berúgott állapotban sem. Ily módon a több mint fél tucat összeesküvő megőrizte a titkot. De maga Marja Gavrilovna, szüntelen lázálmában, mégis kibeszélte. Szavai azonban annyira nem feleltek meg semmi ténynek, hogy anyja, aki el nem mozdult ágyától, csak annyit tudott megérteni belőle: leánya halálosan szerelmes Vlagyimir Nyikolajevicsbe, és bizonyára szerelme az oka betegségének. Tanácskozott férjével, egynéhány szomszéddal, és végre egyhangúlag megállapították, hogy nyilván ez Marja Gavrilovna sorsa, a szegénység nem szégyen, hogy nem a vagyonnal, hanem az emberrel élünk együtt, és más ehhez hasonlókat. Az erkölcsös szólásmondások csudálatosan hasznosak olyan esetekben, amikor magunktól keveset tudunk kigondolni saját igazolásunkra.

Közben a kisasszony a gyógyulás útjára lépett, Vlagyimirt már régen nem lehetett látni Gavrila Gavrilovics házában. Félt a szokásos fogadtatástól. Elhatározták, hogy érte küldenek, és közlik vele a váratlan boldogságot: beleegyezésüket a házasságba. De mekkora volt csodálkozásuk, amikor feleletül egy félbolond levelet kaptak tőle. A fiatalember kijelentette, hogy soha többé nem teszi be lábát a házukba, és kérte, hogy felejtsék el a boldogtalant, akinek egyetlen reménysége már csak a halál. Néhány nap múlva megtudták, hogy Vlagyimir elutazott hadtestéhez. Ez 1812-ben történt.

Sokáig nem merték ezt közölni a gyógyuló Masával. A lány sohasem említette Vlagyimirt. Néhány hónappal később, amikor megtalálta nevét a borogyinói csatában kitüntetettek és súlyosan sebesültek között, elájult, és most attól féltek, hogy láza visszatér. Szerencsére azonban az ájulásnak nem voltak következményei.

Más bánat látogatta meg: Gavrila Gavrilovics meghalt, és ráhagyta birtokait. De az örökség nem vigasztalta meg; őszintén osztozott a szegény Praszkovja Petrovna fájdalmában, és megesküdött, hogy sohasem válik el tőle; mind a ketten odahagyták Nyenaradovót, szomorú emlékeik színhelyét, és elköltöztek ***-i birtokukra.

A vőlegényjelöltek itt is körülvették a kedves és gazdag hajadont, de ő senkinek sem nyújtotta a legcsekélyebb reménységet sem. Anyja néha ösztökélte, hogy válasszon közülük. Marja Gavrilovna csak a fejét rázta és eltűnődött. Vlagyimir már nem élt: meghalt Moszkvában, a francia bevonulás előestéjén. Emléke, úgy látszott, szent volt Masa előtt; legalábbis mindent megőrzött, ami reá emlékeztette: a könyveket, melyeket néha olvasott, rajzait, jegyzeteit és verseit, melyeket lemásolt számára. A szomszédok, akik minderről tudtak, csodálták állhatatosságát, és kíváncsian várták a hőst, akinek végre is diadalmaskodnia kell e szűzies Artemisz szomorú kitartásán.

Közben a háború dicsőségesen befejeződött. Ezredeink visszatértek külföldről. A nép futott eléjük. A zenekar az ellenségtől tanult darabokat játszotta: a Vive Henri Quatre][t, tiroli keringőket és áriákat a Joconde-ból. A tisztek, akik szinte kamaszként mentek el a háborúba, a harctéri levegőben megférfiasodva, kitüntetésekkel tértek vissza. A katonák vidáman beszélgettek egymással, minden percben német és francia szavakat keverve beszédükbe. Feledhetetlen idő! A dicsőség és lelkesültség ideje! Hogy feldobogott az orosz szív a haza szóra! Mily édesek voltak a viszontlátás könnyei! Hogyan fonódott össze szívükben a nép büszkesége az uralkodó iránti szeretettel! És az ő számára is – micsoda perc volt ez!

A nők, az orosz nők ekkoriban felülmúlhatatlanul kedvesek voltak. Szokásos hidegségük eltűnt. Valóban mámorosan lelkesedtek, amikor a győzőkkel találkoztak, azt kiáltották: éljen! és bóbitáikat feldobálták.

Ki nem ismeri el az akkori tisztek közül, hogy az orosz nőtől kapta a legdrágább jutalmat…

Ebben a ragyogó időszakban Marja Gavrilovna anyjával a ***-i kormányzóságban élt, és nem látta, hogyan ünnepelte a két főváros a hadsereg visszatérését. De a járásokban és falvakban talán még nagyobb volt az általános lelkesedés. Ilyen helyeken megjelenni tisztnek valóságos diadalt jelentett, és a frakkos szerelmes pórul járt mellette.

Már mondtuk, hogy – bármily hidegen viselkedett is – Marja Gavrilovna éppúgy körül volt véve kérőkkel, mint azelőtt. De valamennyi kénytelen volt meghátrálni, amikor a leány kastélyában megjelent Burmin sebesült huszárezredes – Szent György-érdemrenddel gomblyukában és érdekes sápadtsággal az arcán, ahogy az ottani kisasszonyok mondták. Körülbelül huszonhat éves lehetett. Szabadságra érkezett birtokára, amely Marja Gavrilovna falujának szomszédságában feküdt. Marja Gavrilovna nagyon megkülönböztette őt. Jelenlétében felélénkült, nem volt olyan elgondolkodó, mint másszor. Nem mondhatnók, hogy kacérkodott vele; de a költő észrevéve viselkedését, azt mondta volna:

Se amor non è, che dunque?…

Burmin valóban nagyon kedves fiatalember volt. Éppen olyan kedélyű, amilyen tetszik a nőknek; jó modorú és figyelmes, tartózkodó, és hanyagul gúnyoros. Marja Gavrilovnával egyszerűen és fesztelenül viselkedett, de bármit mondott vagy tett is a leány, lelke és tekintete követte. Csöndes és egyszerű embernek látszott, de az a hír járta felőle, hogy valamikor igen csélcsap volt. Ez nem ártott neki Marja Gavrilovna szemében, aki (mint a fiatal nők általában) örömmel bocsátotta meg azokat a kópéságokat, amelyek a jellem bátorságát és lobbanékonyságát árulják el.

De mindennél inkább… (jobban, mint nyájassága, érdekes sápadtsága, jobban, mint bekötözött keze) mindennél inkább a fiatal huszár hallgatagsága izgatta a lány kíváncsiságát és képzeletét. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy nagyon megtetszett a huszárnak; bizonyára a huszár is észrevehette már, eszével és tapasztalatával, hogy a leány figyelmére méltatja; miért nem látta hát még eddig lábainál, és miért nem hallotta vallomását? Mi tartotta vissza? A félénkség, amely elválaszthatatlan az igaz szerelemtől, a büszkeség vagy a nőhódító ravaszsága? Mindez talány volt előtte. Jól megfontolva a dolgot, megállapította, hogy ennek egyedüli oka a félénkség, és elhatározta, hogy nagyobb figyelmességgel, sőt a körülményektől függően nyájassággal is bátorítani fogja. A legváratlanabb megoldást készítette elő, és türelmetlenül leste a regényes vallomás percét. A titok, bármilyen legyen is, mindig nyomasztja a nő szívét. Hadműveleteinek megvolt a kívánt sikere: Burmin legalábbis annyira gondolkodóba esett, fekete szemei olyan tűzzel állapodtak meg Marja Gavrilovnán, hogy úgy látszott, a döntő pillanat már közel van. A szomszédok úgy beszéltek az esküvőről, mint valami befejezett tényről, és a jó Praszkovja Petrovna örült, hogy leánya végre hozzá illő vőlegényt talált.

Az öregasszony egy alkalommal egyedül üldögélt a szalonban, a nagy pasziánszot rakta ki, amikor Burmin belépett a szobába, és azonnal Marja Gavrilovna után tudakozódott.

– A kertben van – felelte az öreg hölgy -, menjen ki hozzá, én itt megvárom magukat.

Burmin elment, az öreg hölgy keresztet vetett, és azt gondolta: “Talán ma befejeződik a dolog.”

Burmin Marja Gavrilovnát a tó mellett találta, a fűzfa alatt, kezében könyvvel, fehér ruhában, igazi regényhősnőként. Az első kérdések után a lány szándékosan abba-abbahagyta a beszélgetést, hogy ily módon erősítse a kölcsönös zavart, melyből csak hirtelen és határozott vallomással lehet szabadulni. Így is történt: Burmin helyzete kínosságát érezve, kijelentette, hogy már régen kereste az alkalmat szíve feltárására, és egypercnyi figyelmet kért. Marja Gavrilovna becsukta könyvét, és beleegyezése jeléül lesütötte szemét.

– Szeretem önt – mondta Burmin -, szenvedélyesen szeretem… (Marja Gavrilovna elpirult, és még jobban lehajtotta fejét.) Vigyázatlanul cselekedtem, átengedve magam a kedves megszokásnak, hogy mindennap lássam és halljam önt… (Marja Gavrilovnának eszébe jutott St. Preux első levele.) Most már késő sorsommal szembeszállni; az önre való emlékezés, az ön drága alakja lesz mostantól kezdve életem kínja és öröme. De még egy nehéz kötelesség vár rám, el kell árulnom önnek egy rettenetes titkot, amellyel elháríthatatlan akadályt állítok közénk…

– Ez mindig is megvolt… – szakította félbe élénken Marja Gavrilovna. – Sohasem lehettem volna a maga felesége…

– Tudom – felelte csöndesen -, tudom, hogy maga valamikor szerelmes volt, de a halál és háromévi bánkódás… Jóságos, kedves Marja Gavrilovna! Ne akarjon megfosztani utolsó vigaszomtól: az a gondolat, hogy maga beleegyezett volna boldogságomba, ha…

– Hallgasson, az istenért, hallgasson! Kínszenvedéseket okoz…

– Igen, tudom, érzem, hogy az enyém lett volna, de – én vagyok a legszerencsétlenebb lény a világon… nős ember vagyok!

Marja Gavrilovna megdöbbenve nézett rá.

– Nős vagyok – folytatta Burmin -, már négy éve nős vagyok, és nem tudom, ki a feleségem, hol van, és láthatom-e valaha!

– Mit beszél?! – kiáltott föl Marja Gavrilovna. – Milyen különös! Folytassa; aztán én is elmondom… de folytassa, legyen szíves.

– 1812 elején – folytatta Burmin – Vilnába siettem, ahol ezredünk állomásozott. Egy alkalommal késő este érkeztem a postaállomásra, és megparancsoltam, hogy minél gyorsabban fogják be a lovakat. Hirtelen rettenetes hóvihar támadt, és a postamester meg a kocsisok azt tanácsolták, hogy várjam be a végét. Hallgattam rájuk, de megfoghatatlan nyugtalanság vett erőt rajtam; úgy tetszett, mintha valaki taszigált volna. Ezalatt a hóvihar nem csendesedett, nem bírtam tovább, megint kiadtam a parancsot, hogy fogjanak be, s a legnagyobb viharban útra keltem. A kocsisnak az jutott eszébe, hogy menjünk a folyó mentén, ami három versztával rövidíti meg utunkat. A partot befútta a hó; a kocsis elhajtott a mellett a hely mellett, ahol rá kellett volna térni az útra, és ilyen módon ismeretlen vidéken találtuk magunkat. A vihar nem csendesedett; világosságot láttam, és oda hajtattam. Betértünk egy faluba; a fatemplomból fény szűrődött ki. Ajtaja nyitva volt, a kerítés mellett néhány szánka állott; az előcsarnokban emberek jártak. “Ide, ide!” – kiáltotta néhány hang. Parancsot adtam kocsisomnak, hogy hajtson oda. “De kérlek, hol késlekedtél? – mondta valaki. – A menyasszony elájult, a pópa nem tudja, mit csináljon, mi már készültünk visszamenni. Szállj le hát hamar.” Némán kiugrottam a szánkóból, és bementem a templomba, amelyet csak halványan világított meg két-három gyertya. Egy leány a templom sötét zugában ült egy padon; egy másik a halántékát dörzsölte. “Hála istennek – szólalt meg ez -, az utolsó pillanatban jött, majdnem megölte a kisasszonyt.” Az öreg pap ezzel a kérdéssel lépett hozzám: “Parancsolja, hogy megkezdjük?” – “Kezdje, kezdje, bátyuska” – feleltem szórakozottan. A leányt fölemelték. Tetszett… Érthetetlen, megbocsáthatatlan könnyelműség… melléje álltam az olvasópolc előtt; a pap sürgött-forgott; a három férfi és a szobaleány a menyasszonyt támogatta, és csak vele voltak elfoglalva. Összeeskettek bennünket. “Csókolják meg egymást” – mondták nekünk. Feleségem felém fordította sápadt arcát. Meg akartam csókolni… Felsikoltott: “Jaj, nem ő! Nem ő!” – és eszméletlenül esett össze. A tanúk rémült szemeket meresztettek rám. Megfordultam, minden akadály nélkül kimenteni a templomból, bevetettem magamat fedett szánkámba, és nagyot kiáltottam: “Hajts!”

– Istenem! – kiáltotta Marja Gavrilovna. – És nem tudja, mi lett szegény feleségével?

– Nem tudom – felelte Burmin -, nem tudom, hogy hívják azt a falut, ahol esküdtem; nem emlékszem, melyik állomásról indultam el. Akkoriban oly kevés fontosságot tulajdonítottam bűnös csínyemnek, hogy a templomtól elhajtva, elaludtam, és csak másnap reggel ébredtem fel, már a harmadik állomáson. A szolga, aki akkor velem volt, meghalt a háborúban, s így még reményem sincs arra, hogy megtaláljam azt, akivel ilyen szörnyű tréfát űztem, és aki ily rettenetes bosszút áll rajtam.

– Istenem, istenem! – mondta Marja Gavrilovna, megragadva kezét. – Hát maga volt az! És nem ismer rám?

Burmin elsápadt… és a lábaihoz borult…

Forrás: Holdfény – Klasszikus elbeszélések (Magyar Elektronikus Könyvtár) ( Kép: oroszvilag,hu)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s