Közzétette:
(részlet)
A tél végét a melegebb szelek érkezése jelzi. A jég hátán ilyenkor egyik napról a másikra megolvad a hó. A kásás jégen már nehéz korcsolyával járni. Megsüpped az acél, s elakad. Éjszaka persze újra megfagy az egész, s reggelre göcsörtös, dorozmás lesz a jég. Ez a másnapos, egyhetes jég száz és száz lábnyomot őriz. A sirályok, szárcsák, vadkacsák, rókák, nyulak és emberek lábnyomát. Csak ilyenkor látszik igazán, hogy mennyi állatnak s embernek akad dolga a jégen. A Balaton leggyakrabban december végén vagy január elején fagy be. A zajlás pedig általában február végén, március elején kezdődik.
Amint megérkeztek a melegebb szelek, valahol bent, éjszakának idején megroppant a jég. A tó közepén híg víz keletkezett, s a kéken borzolódó hullámokat ellepték a vadkacsák. Sietve felkötöttem a korcsolyámat, s még egyszer végigszaladtam a letarolt nádasok, sárga nádtorzsák mentén, egészen Szentmihályig. A jég színe kemény fehérből vizenyős zöldbe váltott. A korcsolyám megsüppedt, nagyokat estem a kásás jégen. A jég mindenütt pusztult. Kiszélesedtek a rianások, a horgászstégek tartóoszlopai kiolvadtak. Néhol már hajlott a jég a súlyom alatt. Harmadnap megjött a keleti szél, s 
megkezdődött a zajlás.
A vízparti településeken a tavasz hírnöke nem a hóvirág, hanem a csuka. Az olajzöld, márványozottan szürke, foltos, hatalmas állkapcsú vízi ragadozó. A csuka ívása sokszor már a jég alatt megkezdődik, de ha a jég felszakadozik, gyorsan benépesülnek a nádasok és a sekély partmenti vizek. A csuka ívásának az ideje február vége s március. A csuka 1963 óta a védett halak közé tartozik. Korábban, 1953 táján még nem volt védett hal, de fogni csak engedéllyel lehetett. Engedélye pedig akkoriban még kevés embernek volt. Nem is gondolnak a csukára egészen tavaszig. Akkor aztán, ahogy a partról a nádkévéket a kocsikra rakják, felneszelnek a csobogásra. Valamelyik mutáló hangú legény elkiáltja magát: „Fördik a csuka!” Olyan ez, mint egy jelszó. Este már az egész falu tudja, hogy fördik a csuka. S mi történik erre? Derék, becsületes parasztemberek hajnalra átváltoznak. A sok egyenes nézésű gazdából, legényből reggelre lapos nézésű, gyanakvó léptű pákász lesz. Amint megvirrad, felmásznak a padlásra, s előkeresik a tavalyi, tavalyelőtti, vagy az öreg szüléktől örökölt, több ágú szigonyt. Megigazítják, ráspollyal megélezik a végeket, aztán a víz felé tájékozódnak. Beleszimatolnak a levegőbe, kiállnak a kapuba, tekingetnek alá is, fölé is. Végül aztán a kerten át, nagyot kerülve lesompolyognak a vízpartra. Az óvatosabbak már előző éjszaka vagy kora hajnalban elrejtik a szigonyukat a learatott nádban. A parton sokáig fülelnek, tekingetnek minden irányba, mert a szigonyozásért börtön jár. Mégsem bírnak a feltámadó halászszenvedélyükkel. Lerúgják a nadrágot, s a dermesztő, február végi vízbe derékig beleereszkednek. Lassan lépdelnek a csobogás felé. A csuka a nádtorzsák között fürdik, könnyű megpillantani. Az is előfordul, hogy kijön a hal a bokáig érő vízbe. Mindenképpen nehéz, férfias vállalkozás ez. A láb gyorsan meggémberedik a vízben, óvatosan kell lépni. S közben figyelni a partot, mert a halászati ellenőr előbb vagy utóbb biztosan felbukkan. Közben a csukákat is figyelni kell, kiválasztani egy jó félméteres példányt, s erősen, hirtelen odaszúrni. Szép ilyenkor a víz. Fémesen csillog, a nádtöveken néhol még jég virágzik. S köztük az olajzöld, aranysárga csukák forognak, locsognak. Ha a hasukkal fordulnak a napfény felé, alabástromfehéren tükröznek. A víznek s az éledő nádasnak már erős, nyers, tavaszias a szaga. Ha szél lengedez, az a nedves földszagot is orra alá hajtja a halásznak. S a tavaszi föld és a tavaszi víz illata együtt, maga a boldogság. Nem beszélnek erről az emberek, hanem megélik, élvezik évről évre.
A csuka, legkésőbb este, tepsibe kerül. Megsütik, s a család jó étvággyal megeszi. Bort kortyolgatnak, s az öregek belekezdenek egy-egy régi történetbe. A tavaszi szigonyozás körül mindig nagy volt a csetepaté. Sokan börtönt jártak miatta, sokan életreszóló, kínzó reumát szereztek a jeges vízben. Mégis, mindenki csillogó szemmel mesél, halkra fogott hangon, mintha bizony az ötven évvel ezelőtti csukázást is számon lehetne kérni… Mintha élne még valaki az akkori törvénykezőkből… Vagy ha él is, törődne az öreg Andrások, Istvánok történeteivel. S így megy ez egészen március végéig. Megeszik a tejfölös csukát, leöblítik az izgalmat, aztán néhány nap múlva újra csak a víz felé tekingetnek. Na még egyszer, na még egyszer… S bizony van, aki addig próbálgatja a szerencséjét, míg bele nem botlik a halőrbe vagy a portyázó rendőrjárőrbe. A csukával persze nem ér véget a tavaszi izgalom, mert vannak családok, ahol a pontyot jobban szeretik, s a ponty, mint köztudomású, áprilisban kezdi a fördést. […]
Forrás: Bertha Bulcsu: Balatoni évtizedek – Táj és évszakok
Lighthouse 