Mészöly Miklós – Farsang

Közzétette:

 

 

Variáció egy népdalra

Libidári dombon, longori hegy alatt, kilenc legény baktat.

Tréfás kilenc legények. Este betértek a kocsmába, és rendeltek kilenc meszely bort. Amíg a kocsmáros odajárt, előkotortak a tűzből kilenc szenesedő rőzseszálat, párat fújtak a pléh cigarettadóznira, az volt a tükör. De előbb kitartóan dörzsölgették a combjukon.

Miklós Mészöly photo from the 60'sFényesedik?

Már füstöl! – felel rá a másik.

Nahát, ha füstöl, akkor igazán jó. S mindent elvégeznek a sárga gyertyavilágnál, ahogy sohasem látták senkitől.

A kocsmáros savó ember, nem iszik, pedig inna, csak magamagával nem tud egyezséget kötni. Ha keveset számol, sajnál kidobni annyit. Most rémületében majd elejti a halom üveget.

Kilenc ördögöt nem szolgálok…! – motyogja, s valamit tesz-csinál, amitől reped a köténye hátul.

Böjti szél! – hangzik az asztalvégről, ahol a legfeketébb ül: fekete a szarva, fekete a bajusza, szeme körül fekete holdak. Ilyen fekete holdas a többi is, mindegyik borzas, szél hátán varrták a gúnyájuk, talán nincs is apjuk, csak anyjuk.

A kocsmáros megbátorodik.

Aztán fizetni tudtok-e?

Hirtelen kilenc macska nyávog, mintha egyszerre mind kölykezni akarna.

Nyugodj, bácsu, nálunk a pénz is kölykezik!

S körbe-körbe négykézláb ugrálnak, nadrágjukból mindnek potyog valami bogyó, olyan mint a kecskebogyó.

Istentelenek! Idepiszkíttok! Takarodjatok! – és suhogtatja a sereshordó csapját.

Ha nem kell, ne egyed – nyávogják a legények, s amit elszórtak, szemenkint felszedik és megeszik.

Alig győz szellőztetni utánuk.

A falu sötét már, az utca üres még. Kócból most kötnek kontyot a lányok, a górék mögötti ingekbe, gatyákba zörgő kukoricaszárat tömködnek, a hegyébe kosfejet – csak a tülökszót várják.

Micsoda tánc lesz!

Megállnak a kerekszájú kútnál. Az ágason rúd himbálózik, de ők csak harangoznak vele, hogy a békákat felébresszék és kitudják, mi bölcset brekegnek.

A legidősebb így szól:

Hallottátok a szózatot! Kilenc vénember mellett kilenc gyönyörű badár menyecske fekszik…

Kilenc kóró helyébe kilenc eleven vesszőt teszünk! – bakkant fel a másik.

A jégre parazsat!

Csukott ablakfára pántlikás madarat!

A sötétbe csillagot!

Az erdőbe ösvényt!

Hordócskát a csepegő alá!

Sót a levesbe!

Kilenc monyast a hintó elibe!

Már csak a rikkogásuk hallatszik, amint verik egymást botokkal, hogy gyerünk ám, nem szikrázik a patkó, döcög a hintó!

Megállnak az első ablak alatt, és kiszáll a hintóból az első legény. Óvakodva besóvárog a homloknyi résen: a menyecske éppen tejjel füröszti az arcát, nyalogatja, törölgeti.

Csak egy csöppet az édeséből… – sóhajt, de az ámbitusról vasvilla repül.

Ez bizony fogadjistennek keserves.

Üget tovább a kilenc monyas, csak az egyik húzza a lábát, elveszítette a patkóját. De hát a többinek se szívvel vertek patkót a lábára: mind elhagyogatták, alig csak fickándoztak.

Kárvallottan ülnek az árok partján, ott vakargatják egymást.

Az ám a baj, hogy nagyon kopog a csizmánk!

Az még nagyobb baj, hogy nem csörgettünk mogyorót a zsebkendőnkben!

És kötik, kötik a kendert a lábukra, tömik, tömik a mogyorót a zsebükbe. Csak az egyik nem, a legkisebb.

Rosszkor csikózott az anyánk, én nem bolondoskodom tovább! – és még a kecskebogyót is kihányja, azt is szétszórja.

Egyszerre megbiggyed a kedvük – hát a duda mégse nekik szól? S féltükben, hogy éhen maradnak, dühösen támadnak a kicsire, a hitványra.

Add vissza a csontot, nyavalyás, mert megropogtatunk!

Ebből nem kér a kicsi. Máris felkapnak kilenc redves fát, és abból szürcsölik a velőt nagy gyönyörűséggel. Dehogyis mennek haza! Hajgatva körüljárják a falut, s megnézik, megvan-e az eleje-hátulja meg a farka: ott kanyarog a csürhejárás a libidári dombra.

Megvolt.

Két sudár fa között kéken sütött a holdvilág, de a két fa ágán nem tollászkodott madár. Így aztán senki se szólt, semmi se mozdult; ők se. A domb meg a rét színültig rakva volt csenddel, abból éppen jóllakhattak volna.

Hogyan, hogy nem ugat egyetlen kutya sem? – csodálkoztak.

Azért nem, mivelhogy itt feküsznek.

Pár bakugrásra tőlük, a csenderbe kilenc szépen termett kutya hevert kinyúlva egy nagy mogyoróbokor alján.

Csendben odahajoltak föléjük, leültek a zöld gyepre. Észre se vették, hogy szemük gödrében megfialtak a fekete holdak.

Madár kalitján ablakot nyissunk-e?

Nyissunk – felelték rá, és rázendítettek siránkozva.

Csatakos bundám sose szárítgattam… Sose víz mentibe mentem… Palló mindig eltörött alattam… Mindig kevés csontot porcogattam… Csenderesbe ritkán heverésztem… Farkamat egy vasas kerék csúful megnyomogatta…

Szegény… szegény.

Holdvilágnál szívesen ugattam…

Kertmegi réten sündisznót kergettem…

Azóta is orrodban a tüsök, jaj, jaj!

Most ide jutottam… örök sötétségbe hanyatlottam.

Hirtelen mind felugrálnak: látják, négy felől lobogó tűz keríti a falut. Verik a kolompot, fújják a tülköt.

Most hová?

Gyerünk a dombra, ott fúj a szél!

S húzni, vonszolni kezdik a kilenc döglött kutyát, hol nem bírják, leteszik, megint vállukra veszik, végül ölükben viszik. Ahol a szél legjobban fújt, ott költögette mindegyik a magáét, de hiába: a szemük nyitva volt, a csend árnyéka benne volt, csak a lábuk nem mozdult.

Hát, levágták mind a kilencnek a lábát, és egy falásra megették. A kilenc fület is lenyelték. Hasukat kifakasztván, belsőrészüket is mind magukba tömték. Csatakos bundájukat is gyomrukba gyűrték. Elcseppent vérüket is felnyalogatták. Aztán szép sorban, elöl a legvénebb, hátul a legkisebb, elindultak vissza a faluba.

Egyenesen a kocsmába.

Iszonyú csaholással rontják be az ajtót, senki se pisszen, a kilenc méltóságos bácsu se, a badár gödölyék se.

A kocsmáros rémülten gurítja elő a hordókat.

Kedves farkasok, mit kívántok?

Vályút, te kutya, és kilenc tehénfarkot!

Habos vályúból itatják a gödölyéket, a bácsuknak aranyrojtot kötnek kilenc tehénfarokból. Utána hátukra kapják a menyecskéket, és kivágtatnak az utcára.

Farkasom, farkasom, fakardokkal szétszaggatnak, korbáccsal meghasogatnak, bújjunk a sötétbe…

Ne félj, vastag a bundám, éles a fogam.

Farkasom, farkasom, bundáddal engem melengess, fogaddal engem ropogtass, bújjunk a sötétbe…

Ne félj, meleg a bundám, éles a fogam.

És hallik, amerre ügetnek, nekik van mindenütt sötét meg meleg: libidári dombon, longori hegy alatt kilenc kutya hátán kilenc gödölye sikongat…

 

*

Ideki a csenderbe, reggelre,

Kilenc kutya, libidári dombon,

Longori hegyen, dögölve.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s