Juhász Gyula – Mese a piros szívről

Közzétette:

 

 

Volt egyszer egy királyfi, aki egy gyönyörű márványpalota aranytermében élt. Mindene megvolt, amit szeme, szája kívánt, szolgák serege lesett minden intésére, és a szegény királyfi mégse volt boldog. Valami hiányzott neki. Hogy mi, azt maga sem tudta. Igaz, a palotából nem volt szabad soha eltávoznia. Az apja azt akarta, hogy ne ismerje meg az életet, a nyomort, a betegséget és a halált, mint amaz indiai királyfi, akiből Buddha lett. De nem csupán a szabadság hiányzott a királyfinak. Az apja nemcsak az életet tiltotta el előle, hanem a mesét is. Nem volt szabad mesét hallania a királyfinak, akinek mindene megvolt a gyönyörű márványpalota aranytermében, amit csak szeme-szája megkívánt. Mikor még a bölcsőjében feküdt – a bölcső is arany volt és bíbor a takarója – hiába mutogatták neki a legtarkább játékszereket, hiába énekelték fülébe a legszebb altatót, nem akart Juhász Gyulaelaludni.

Ahogy egyszer hajnalfelé mégiscsak elnyomta a szender, különös álma volt. Egy szegény, öreg asszony tipegett hozzá jóságos tekintettel és becéző símogatással – olyan szokatlan melegséget érzett a szíve táján -, és mesélni kezdett neki. A terem egyszerre megtelt távoli illatokkal, csodálatos színekkel, amiket életében sohase látott és sohase álmodott.

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép és bánatos fiatal királyfi, aki egy márványpalota aranytermében született. És volt egy szegény és vidám pórfiú, aki egy alacsony, egyszerű fakalyibában látta meg a napvilágot, amely egyaránt süt a királyokra és a pórokra. És születésük után elcserélték őket, a királyfi a kalyibába került, a pórfiú a palotába. És a királyfi homályos vágyat érzett a szabadság után, amely az erdőben és a pusztán van és egy szegény, fájdalmas asszony után, aki az ő édesanyja volt. És olyan volt az élete, mint a rab madáré az arany kalitkában… Egyszer azután az történt, hogy…

De ebben a pillanatban egy erős kéz érintését érezte és arra ébredt, hogy az udvarmester áll előtte a szolgákkal együtt és így szól:

– A szívén feküdt, azért volt ilyen nyugtalan az álma. Máskor vigyázzatok, hogy ne feküdjön a szívén soha!

A királyfi nagyot sóhajtott, és vékony karjait esdekelve tárta ki az eltűnt jelenés után. Nem tudott elaludni reggelig, várta, várta, hogy folytatása lesz a mesének, de a valóság nem engedte, és többé nem voltak álmai, csak ha ébren volt.

Ettől fogva mindig eszében járt a szegény, jóságos, öreg anyóka, és azon töprengett, hogy miért is él ő itt, elzárva a világtól, miért nem engedik őt az erdőbe, a pusztára, a többi emberek közé. Éjszakánkint az ablakhoz támaszkodott és nézte a távoli csillagokat, amelyek messze világok üzenetét hozták neki és nézte a messze pásztortüzeket, amelyek még távolibb világok üdvözletének látszottak. És hallgatta a pásztorok énekét, akik messze tőle, vele virrasztottak az éjben, és lassankint az az érzése támadt, hogy azok mind elvesztett testvérei, és hogy az ő édesanyja is ott van valahol közöttük, és várja őt, és hogy neki is ott volna a helye, és hogy akkor elmúlnék a szívéről ez a nagy és reménytelen szomorúság.

Egyszer egy éjszaka nem tudott már vágyának ellenállani, egy őrizetlen pillanatban – nagy ünnep volt és minden őr leitta magát – titokban elhagyta a palotát, és az első kalyiba ajtaján bezörgetett. Egy öreg asszony nyitott neki ajtót, és ő is megismerte az öreg asszonyban azt, aki álmában mesét mondott neki. Leült az egyszerű tűzhely küszöbére, fejét az anyóka ölébe hajtotta, és kérte, hogy folytassa tovább a mesét, ahol elhagyta.

– A két kicserélt gyermeknek egyforma anyajegy volt a szíve táján: egy piros szív, amely azonban elkopott az idők folyamán és csak akkor lesz látható, ha a két gyerek egymásra talál, és testvéri öleléssel indulnak el egy úton egy közös cél felé…

De ebben a pillanatban erős kéz zörgetett az ajtón, és megjelent a küszöbön a királyi palota testőreinek vezetője, és mögötte a fegyveres testőrök aranyos és bíboros csapata, akik udvariasan megragadták a megriadt királyfit, és visszavitték a palotába. Ezután még jobban őrizték és ő még nagyobb sóvárgással nézte a távoli fényeket és hallgatta a távoli hangokat, és most már tudta, hogy testvérei üzennek, és várják őt, hogy szabad legyen közöttük, és hogy szabadítójuk legyen!

És lassacskán egyre jobban elfakult szemeiben az arany terem pompája, a virágok halotti szagot árasztottak, a gyümölcsöket férgek kezdték ki, a borokból elillant a mámor, és a tömjén olyan sápadtan kóválygott előtte, mint az avar fölött a fojtó őszi köd…

És amikor az öreg király meghalt, és ő került a trónra, amely a gyémántterem közepén magasodott a főurak és főpapok székei fölé, első dolga volt megparancsolni, hogy a népet vezessék hozzá, hogy mindenki, akinek kérése, vagy panasza, kívánsága vagy követelése van, jöjjön el, mert ő nem akar egyetlen boldogtalan embert sem látni a királyságában. Az igazság őre mindenáron igyekezett lebeszélni őt erről a lehetetlen szándékáról, hiszen nem fér el annyi ember az egész palotában, de az új király azt válaszolta, hogy akkor rombolják le inkább a falakat, de ő látni és hallani akar mindenkit, akinek valami panasza, vagy bánata van.

És amikor a palota kapui megnyíltak, és a népek óriás szürke serege tolongott befelé, az új király egyszerre a rengeteg tömeg közé ment, és egy szempillantás alatt meglátta a szegény, fájdalmas öreg asszonyt, aki mellett egy kopott, fiatal ember haladt. Ennek a fiatal embernek egészen olyan volt az arca, a tekintete, mint a királynak.

A király pedig megölelte és homlokon csókolta az anyókát, és utána megölelte és szívéhez szorította a fiatal embert. Ekkor megtörtént a csoda. A király mellén, a szíve fölött egy nagy, piros szív jelent meg és az anyóka és a fiatal ember szíve fölött éppen hozzá hasonló.

– Mirákulum-mirákulum! – kiáltott nagy fennszóval az udvar, és az új király a tömeg előtt megállott, kitárta a karjait és szólott:

– Mindnyájan testvérek vagyunk, emberek! Mindnyájan egy Atyának gyermekei vagyunk! Mindnyájan egy végzet sorsosai, egy boldogság örökösei! Mindnyájan egy halál martalékai, egy üdvösség részesei vagyunk! Szeressük egymást, testvéreim!

És a nagy piros szív egyre nőtt, egyre fényesedett, ahogy a király haladt fölfelé a trón lépcsőin és amire fölért, úgy tündökölt, mint a nap, minden pompa elsápadt tőle és végül úgy látszott, mintha a Szív egy egész világgá tágult volna, és mintha egészen a csillagokig ért volna ragyogása.

– Vége az országnak! – suttogta riadtan az udvarmester.

– Vége az egyháznak! – sóhajtotta megdöbbenve a mágusmester.

– Vége a világnak! – kiáltotta kacagva és sírva az udvari bolond.

És a nép hirtelen győzelmi dalba kezdett.

Szeged, 1924. november 9.

Forrás: Juhász Gyula – Örökség (Válogatott prózai írások)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s