Közzétette:
A kastély életének középpontjában a kastély ura állt, aki háborúzott, politizált vagy a birtokain folyó gazdálkodást felügyelte, és olykor persze szórakozott és társas életet is élt. Kényelméről kiterjedt udvartartás gondoskodott. A személyzet száma a Habsburgok prágai vagy bécsi udvarában néhány ezerre. A nyugat-magyarországi főúri kastélyokban és a gyulafehérvári fejedelmi udvarban egy-kétszázra, az erdélyi „kisurakéban” pedig néhány tucatra rúgott. A titkárokból, varrónőkből, étekhordókból és apródokból álló belső udvartartást a főudvarmester irányította, akinek a parancsait csak a vár ura és úrnője bírálhatta felül. A személyzethez tartozott legalább egy pap és egy tanítómester, valamint írnokok, zenészek és egy-egy orvos vagy sebész is. A tanítók feladata a várúr gyakran igen számos gyermekének és a környékbeli nemesi atyafiak apródként szolgáló fiúgyermekeinek az oktatása volt betűvetésre, számolásra és valláserkölcsre. Ez a családi jellegű nevelés általában 9—10 éves korig tartott. A főúri csemeték ezt követően a környék egyik nagyobb városának középfokú iskolájában tanultak, majd külföldre mentek, ahol néhányan közülük egyetemre is jártak. Az addig velük együtt játszó és tanuló nemes ifjak vagy ugyanezt az utat járták, vagy tovább szolgáltak apródként és 18 éves korukra jól képzett lovastisztek lettek. A nemesi kisasszonyok, akik a vár úrnőjének udvartartásához tartoztak, ugyanakkor szőni, fonni és hímezni tanultak, többnyire ők is elsajátították az írás, olvasás és számolás tudományát; emellett énekeltek, zenéltek és készültek a családi életre.
A bethlenszentmiklósi kastély főhomlokzata
A középkorra jellemző lovagi tornák erre az időre teljesen kimentek a divatból. Nagyon kedvelt főúri időtöltéssé vált azonban a lovaglás, a kikocsizás, a lóverseny, a vívás, valamint a célba lövés, és persze a kopókkal, agarakkal és sólymokkal folytatott lovas vadászat. A hagyományos kézifegyverek mellett egyre nagyobb szerep jutott a golyós és a sörétes puskáknak,amelyekkel a 17. században már nemcsak a főurak, hanem a tehetősebb köznemesek is rendelkeztek. Nagyon szerették az Itáliából elterjedt álarcos mulatságokat, az ostáblának nevezett táblajátékot, s a férfiak a kockázást kiszorító kártyázást.
A társas összejövetelek és vendégeskedések elmaradhatatlan tartozékai voltak a nagy lakomák. Ezek közül kiemelkedtek a több napig tartó lakodalmi mulatságok, amelyeken sok százan vettek részt, s amelyek költségei több ezer forintra rúgtak. Thurzó Borbála 1612-es lakodalmán 2621-en jelentek meg, testvére Thurzó Imre 1618-as menyegzőjének a költségei pedig meghaladták a 14 ezer forintot. A gyakran néhány 100 km-t is utazó vendégek egyre kényelmesebb hintókon érkeztek, amelyek elé a távolságtól és útviszonyoktól függően négy, hat, vagy nyolc lovat fogtak. A hintókat belül kárpit borította, az aljára szőnyeget terítettek, az ülőhelyeket pokrócokkal és párnákkal tették kényelmessé, az esőtől és a naptól lehajtható bőrfedél védte az utasokat, az ablaknyílásokat bőr, illetve egyre gyakrabban üveg fedte, amely elé függönyöket helyeztek. A poggyászt tartalmazó ládákat részben a bakhoz és a hintó hátsó feléhez erősítették, részben az utazótérbe helyezték el őket, ahol ülőalkalmatosságként is szolgáltak.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (219—220. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 