Erdélyt járva – Székelyudvarhely

 

 

Székelyek székhelye

„A régi Udvarhelyszék egyike volt az ősi hét székely széknek, s a hagyomány és szokásjog szerint mindig úgy tekintették, mint anyaszéket, azaz a székely székek elsejét, Székhelye a mai Udvarhely város volt, melynek falai között tartották a székely nemzeti gyűléseket és őrizték a székely nemzet pecsétjét.”

(Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben, 1901)

Noha négyszáz kilométerre vagyunk a magyar határtól, a magyar szó Udvarhelyen ugyanolyan természetes, mint Békésben, Baranyában vagy Budapesten. Már hogy, annak egy érdekes oldalhajtása, a szívünknek és fülünknek oly kedves székely beszéd. S az ehhez tartozó észjárás! Amiről én csak úgy szoktam nyilatkozni: olyan, akár a patak, fürge és áttetsző…

szóval, hamisítatlan magyar vidéken járunk, ahol olyanok bölcsője ringott, mint a Székelyföld hatkötetes monográfiáját megíró Orbán Balázs, a ma élő legnagyobb költő, Kányádi Sándor, vagy éppen Nyírő József és Tamási Áron. Akik itt, a Székelyföld székhelyén alapozták meg tudásukat, hogy aztán lámpásként világítsák be egész szülőföldjüket, hazájukat. És tényleg lámpások voltak ők: fények az éjszakában, vészterhes idők bátor iránymutatói! És nem mellékesen, kiváló tollforgatók. A város fölé tornyosuló szép, szecessziós gimnáziumot, utóbbiról, a közeli Farkaslaka Amerikáig elsodródott fiáról is nevezték el utóbb, amely 1910-re épült meg, mint katolikus főgimnázium, s aminek legelső diákjai közé tartozott a későbbi névadó. (Egyébként éppen a háborús évek alatt, tehát egészen 1918-ig koptatta az itteni padokat Tamásiék Áronja.)

A legenda szerint Udvarhely, illetve egy korábbi római határőrváros helyén állt Csaba királyfi palotája… vagyis hát, sátortábora, majd favára.

A város, ahol nevezett nagyjaink annyi nyomot hagytak, amúgy a Küküllő partján, hegyek ölelésében fekszik, és neve egy valahai udvarházra, vagyis amolyan uralkodói állomáshelyre utal. De a legenda szerint – a limest védő római katonai tábor helyén –itt épült fel Csaba királyfi sátras szállása is, amit később favárrá formáltak, és a megtelepedésre való célzattal Telegdként emlegették. Tény: egy 1224-ből származó okirat már telegdi székelyekre, egy fél századdal későbbi másik pedig telegdi főesperességre tesz utalást. Udvarhely első említését is ennek kapcsán, azaz a telegdi főesperesség „erdőháti” plébániájának pápai tizedjegyzékében találjuk 1333-ban, „Oduorhel” alakban. (Tehát nagyjából úgy, ahogy a románok írják manapság.) Aztán a város rohamos fejlődésnek indul, Nagy Lajos király idején, 1357-ben itt tartották az első székely nemzetgyűlést – a 17. századtól már mindet –, Zsigmond király révén várossá lesz, Mátyás alatt, 1485-től mezőváros, majd évszázadokon át székely anyaváros. „1505-től itt működött a 17 tagból álló törvényszék, amely az összes székely ügyeit intézte”, 1558-ban pedig a későbbi első erdélyi fejedelem, János Zsigmond édesanyjától, az ország török és osztrák megszállásától errefelé bujkáló Gizella királynétól nyer pecsét- és címerjogot.

Történelme során azonban ezen központi elhelyezkedése olykor hátrányosan hatott rá. Először is, királyi parancsra várat kellett építeniük székelyeinknek, ami a későbbiekben még többször megkeserítette életüket. Különösen a rémtetteiről híres Báthory István erdélyi vajda idején, aki még kastélyt is akart építtetni azon belül magának. Erre már fellázadt az egyszerű nép, s miután levelet írtak II. Ulászló királynak, hogy „…a vajda csupán azért akar kastélyt az udvarhelyi várban, hogy még jobban kizsákmányolhassa a székelyeket”, panaszuk meghallgattatott, s a király nem csupán elvette a gyűlöletes úrtól, de vissza is adta a domonkosoknak a gúnyosan Székelytámadtnak elnevezett várat. Meghallva a sok szidalmat és jajszót, falai mára meg is gyengültek fölöttébb és igazán csak egyetlen bástyája maradt meg – a korábbi kapitányokról elnevezett összesen négyből –, amit készülnek hamarosan feltárni és felújítani, majd pedig új tartalommal megtölteni. Várostörténeti kiállítás, hasonlók rendezkednének be a jövőben itt.

Na, de lapozzunk egy nagyot az időben! Mert bizony, sok időnek kellett eltelnie, míg 1888. március 15-én begördült ide, a hegyek közé az első vonatszerelvény – amikor viszont már megvolt helyben a máig meglévő fényírda! A Ferenczy Lukács által alapított, később a Kováts család kezébe kerülő Kossuth utcai fotóműterem – kézzel festett háttérképeivel, és főleg fotóarchívumával – a mai Udvarhely egyik legnagyobb értéke. E sorok írója nem is tud a Kárpát-medencében hasonló, leletértékű helyről, csak Szentesen és Szebenben.

     

A Városháza, és annak belső udvara

Székelyudvarhely – Városháza tér

Tőle nem messze a városháza, a valahai vármegyeháza magaslik – homlokzatán némi ferdítéssel –, míg a főtér díszeként az előtte száz-egynéhány évvel, 1781-re megépült református templom karcsú tornya tör az égbe. Vele nagyjából egykorú a Szent Miklós hegyen lévő katolikus plébániatemplom. Emellett van még a városban Ferences-rendi templom – amihez kolostor is tartozik, s amit helyben Barátok templomaként emlegetnek –, valamint egy használaton kívüli görög katolikus templom, meg egy nagyon szép unitárius templom. Pontosabban, mivel a lakosság száma mára megnövekedett – negyven ezren élnek itt –, kicsivel kintebb egy újabb unitárius, református és katolikus imahely is létesült a székelyek székhelyén. Ja, és el ne felejtsük, 1920-ban egy ortodox is. Ha volna, aki látogassa… Mert mint írtuk fentebb, itt majdnem mindenkit magyar anya szült, következésképp találomra is megszólíthatunk bárkit, ha nem találunk a felsoroltak közül valamit. Kár, hogy a munkalehetőségek csökkenésével sokan innen is külföldre húzódtak.

Így pedig ma már duplán is hat a gimnáziumi névadó és padkoptató híres sora, ami egyben az Ábel Amerikában utolsó mondata: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Aminél már csak a másik nagy szülött, a 48-as szabadságharc bukása után időlegesen úgyszintén elvándorló Orbán Balázs vall szebben e vidékről: „A Székelyföld középpontja … az anyaszéknek anyavárosa háromszorosan anya nékem, mint kedves szülőföldem. És ki ne érezte volna azon kedves, azon szívmelengető érzetet… midőn a helyet megközelíti, hol először pillantá meg a világosságot, s lenne bár e hely rút és kietlen, az mégis mindig a föld legkedvesebb pontja leend; kiindulási pontja gyakran egy… küzdelem teljes életnek; de azért mindig vonzó, mindig kedves, mert a kezdődő élet ártatlan örömei, a boldog gyermekkornak édes visszaemlékezései által van az kiszépítve, felékítve…”

Vég- és hívószónak pedig ezeknél szebbet találni sem is igen lehetne.

Forrás: Técsi Zoltán-Illyés Csaba – Erdély legszebb városai és főterei (46—49. oldal,Kárpáti Kincsestár, Pannon-Literatúra Kft. 2020 ISBN 978 963 237 236 5