Közzétette:
Ezer éven keresztül Magyarországot, a tőlünk keletre lévőkhöz hasonlóan, az jellemezte, hogy gazdag volt az állam, még gazdagabbak az urai, de szegény a népe. Ez az állapot azzal módosult a sztálinizmus bevezetése után, hogy az államot akarták még gazdagabbá tenni, a népet pedig még szegényebbé. Ehhez azt az ideológiát fűzték hozzá, hogy a gazdaság gyors fejlődése az államon múlik, a népnek pedig ennek érdekében meg kell elégednie a mindenkinek járó minimummal.
A sztálinista modell azzal módosított a történelmi vagyon és jövedelem arányokon, hogy az államhatalom kiszolgálóit is a munkavállalókkal azonos módon akarta megfizetni. Ez azért jelentett nagy változást, mert előtte minden hatalom jól megfizette a hatalmi apparátusát. Elég ebben a tekintetben a két háború közötti viszonyokat idézni. Abban az állami főtisztviselők jövedelme a munkásokénak a százszorosa körül mozgott. A skála azután ugyan jelentően csökkent, de még a diplomát igénylő állásokban is megadták a munkás fizetésének 4-8-szorosát, de még a legalacsonyabb állások is irigylésre méltók maradtak a munkások és parasztok számára. Elég, ha a jól fizetett csendőrökre, postásokra és vasutasokra gondolunk. Vagyis a hatalom szolgáit, a gazdaságban dolgozók óriási többségéhez viszonyítva nagyon jól megfizették.
A sztálinista rendszer kezdetben a hatalmi apparátust is nagyon rosszul fizette meg. Ezek jövedelme még a munkásokéhoz viszonyítva is példátlanul alacsony volt. Ez volt az az idő, amikor a diplomások keresete nem érte el a szakmunkások jobbik felének az átlagát.
A hatalom képviselői, azaz a káderek sem kaptak magas fizetést, legfeljebb bizonyos fogyasztási előjogokat élvezhettek. Őket nemcsak a gyenge fizetésük tette szolgákká, hanem a létbizonytalanságuk is. Amíg a munkások biztonságban és stabilitásban élhettek, nem kellett az állásuk elvesztésétől, az erőszakszerzetektől félniük mindaddig, amíg nem bírálták a rendszert, a káderek cserélődése nagyon gyakori volt. Ezzel sokszor nemcsak a biztos jövedelmük elvesztése, hanem gyakran a börtön és a bitófa veszélye is járt. Ma is általános az a felfogás, hogy a sztálinizmus osztályharcot folytatott a volt uralkodó osztályok tagjai ellen. Ez is folyt, de ennél sokkal kegyetlenebb és véresebb volt hatalmat gyakorlók közötti tisztogatás és az ezzel járó drasztikus büntetések. A történészek szinte csak az előző rendszer uraival és a szocialista rendszer bírálóival szembeni megtorlásokról beszélnek, de elhallgatják, hogy a rendszer kegyetlensége leginkább a hatalmi apparátus soraiban tombolt.
A sztálinizmusban is beigazolódott Marx jóslata: “Ha egy országban előbb győz a proletárok forradalma, mintsem megérnének arra a kulturális és gazdasági feltételek, rövid idő után visszaáll a régi szemét.”
A hatalmat ugyan gátlástalanul osztogatták a nem csak képzettséggel, de a képességekkel sem rendelkezők körében, de még gátlástalanabbul el is vették. Ezt a veszélyezettséget ráadásul meg sem fizették, cserébe csak a másokkal szembeni hatalmaskodás jogát adták meg. Ezért az apparátusuk egyre gyengébb és használhatatlanabb lett.
A bolsevik rendszer egyik általános jelensége volt, hogy a hatalom megragadásában nagy arányban jelen volt az értelmiség java, de az idők során ezt kiirtották, és egyre gyengébb bürokratákkal váltották fel. A történelemben minden valószínűség szerint a legtehetségesebb hatalmi elit a Lenin vezette Népbiztosok Tanácsa volt, és a legostobább öregekből Brezsnyev csapata állt. A kettő között egyenes út vezetett.
Ez a folyamat nálunk sokkal rosszabbul indult, mert Rákosi csapatában ugyan még bőven voltak értelmiségiek, de mégis a hazátlan gonoszok gyülekezeteként jellemezhetők. A színvonal egyre csökkent, szerencsére vele együtt a gonoszság is. Kádár csapatáról sem lehet valami fényes értelmiségi és hazafiassági bizonyítványt kiállítani. Kádár hamar belátta, hogy nem szabad önálló egyéniségekkel együtt dolgoznia, és engedelmes, középszerű, de alapjában becsületes káderekkel vette körül magát. Az idő múlásával azonban a második szinttől lefelé jobban megkívánták a szakmai felkészültséget, mint bármikor előtte és a rendszerváltás utáni kormányok alatt.
A szocializmus évtizedeiben a korrupció sokkal kisebb volt, mint akár előtte, akár utána. Ennek az volt az alapja, hogy nem lehetett jelentős, életre szóló anyagi biztonságot garantáló vagyont szerezni. Nem az emberek voltak becsületesebbek, hanem az alkalom volt szűkösebb.
Forrás: Kopátsy Sándor: Kádár és kora (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Lighthouse 