Minden import – talán a császárok is?

Egy harmadik századi kínai krónika, immár a Wei-dinasztia idejéből is említést tesz a „Wa” országról (Japánról): sok vidéken királyok és királynők uralkodnak. És: japánok keresték fel a dél-koreai tengerpartot, hogy vasércet vigyenek haza fegyverek és szerszámok készítéséhez.

Ez volt a gyakorlat egészen a középkorig. A japánok mindazt, ami kulturális és civilizációs téren előbbre vitte őket, a szárazföldről vették át, de rögtön át is formálták saját igényeik szerint, sőt gyakran lényegesen továbbfejlesztették.

A 6. században Koreán át Kínából jutott el Japánba a buddhizmus. Befolyása messze meghaladta az ősjapán vallásét, a paraszti jellegű ős- és istenkultuszét, de sok szektája hamarosan annyira „japanizálódott”, hogy ma zavartalanul létezik a régi sintoista hit mellett. Legismertebb példája ennek a zen-buddhizmus.

Japán a buddhizmussal együtt átvette a kínai írást, a kandzsit. Ezt is „japanizálták”, mivel egy rövid szótagot kifejező kínai írásjegyekkel kétszótagos japán szavakat vagy szóelemeket kellett kifejezni. Később a japánok két saját „ábécét” (tkp. szótagírást) is kitaláltak: a hiraganát és a katakanát. A mai japán írás többnyire ennek a három írásmódnak a kombinációja. A kínai írásjelek bevezetése azonban a legnagyobb hatású esemény volt: Japán ennek révén jutott hozzá az akkori világ legcivilizáltabb országában felhalmozott ismeretekhez.

A régi japánok által titokban csodált, de mindig aggodalommal figyelt szárazföldről ugyanis nem csupán szerzetesek és írástudók érkeztek az országba, hanem tudósok, kézművesek és – főként Koreából – művészek is. A japánok koreai mesterektől tanulták meg a vasfeldolgozást, a selyemhernyó-tenyésztést és mindenekelőtt a fazekasságot. De ezekben a mesterségekben is oly gyorsan tettek szert önállóságra, hogy a középkor folyamán már eredetük is feledésbe merült. Szerencsére! Mert akkor már koreai szomszédjukhoz fűzőfő viszonyuk napjainkig tartó gyűlöletté és megvetéssé változott.

Japán viszonylag szegényesen dokumentált korai történelmét jobban megismerhetnénk a Honshu szigetén nemrégiben felfedezett királysírok révén. A feltűnést keltett leleteken dolgozó régészeket azonban hivatalos helyről hirtelen leintették, ami példátlan a szabad világ egyik felvilágosult országában. Az ok: a sírokban talált leletek alapján valószínűleg tudományosan bizonyítható lenne, amit sok ókorkutató eddig csak sejtett: Japán első uralkodói a Wei-krónikában említett királyok és királynők Koreából jöttek.

Ennek az eretnek tételnek a bebizonyítása Japánt mély identitásválságba sodorná; lerombolná a császári ház mítoszát, mely szerint az uralkodó egyenesági leszármazottja a Jimmu nevű legendás császárnak, aki Kr. e. 660-ban Amaterasu napistennőtől kapta trónusát. Az öntudatos – az „ég fia” által kormányzott – Japán, amely története során mindig kiválasztottnak tekintette magát, ily módon szokványállam lenne, amely még a létét is a lenézett koreaiaknak köszönheti.

És mert ezt egyetlen japán sem szeretné bizonyítottnak látni, a sírok továbbra is feltáratlanok, s a tudósok és az újságok – szótlanul tudomásul véve a kutatás megcenzúrázását – újra a feledésre bízták azokat.

Forrás: Ezerarcú világunk – Ázsia, Ausztrália (188. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1993 ISBN963 7961 04 6 ISBN 963 7961 33X