Régebben „találták fel” a keltetőgépet, mint az ember

A madaraknak testük melegével kell kikölteniök tojásaikat. Feladatuk teljesítése nem tart tovább két-három hétnél, s a tojások kikeltésében rendszerint a hímek is részt vesznek. Akadnak persze olyan nőstény madarak is, mint például a dél-amerikai nanduk és az ausztráliai emuk tojói, amelyek hagyják, hogy „férjük” egyedül üldögéljen a tojásokon.

Ugyanezt teszik az ausztráliai talegallatyúkok is. A kakasok azonban, minden bizonnyal már évezredek óta, sajátos eljárást dolgoztak ki, mivel mentesíthetik magukat a rájuk hárult keltetési feladat alól. Az emberiség történetében először az ókori egyiptomiak építettek keltető kemencéket, s ezekben a tojásokat mesterségesen ki tudták keltetni. A mai ember elektromos árammal fűtött keltetőgépekkel végzi ugyanezt. Hogy a talegallák miként járnak el, azt a frankfurti állatkertben ezen cikk szerzője már évek óta minden tavasszal és ősszel közelről figyelhette meg.

A tagellatyúkok egyik-másik faja forró vizű vulkáni források vagy még meleg láva közelében rakja le tojásait. Más fajok a tengerpartot keresik fel tojásrakás céljából, és a homokot felforrósító napfény melegét használják ki. Mindez nagyon ésszerűen hangzik, pedig a valóságban a legkevésbé sem az, mert a tojásoknak egyenletes meleg kell, a tengerparti homok viszont nappal túlságosan forró, éjszaka pedig erősen lehűl. Éppen ezért meleg napokon az állatoknak nagyon magas homokkupacot kell összakaparniok tojásaik felett. Ha pedig túlságosan felmelegszik a homok, akkor a kora reggeli órákban – azért, hogy lehűljön – a homokkupac egy részét szétteregetik, és hidegebb homokot kaparnak a tojásokra, Ha éjszaka erősebben lehűl a hőmérséklet, reggel ismét melegebb homokkal veszik körül a tojásokat A zoológus Harry Frith, aki sok éven át foglalkozott a talegallatyúkokkal, ezt a hőmérséklet-szabályozást tiszta homokból összekapart költődombok esetében nem tudta megfigyelni. A frankfurti állatkert talegallatyúkjai viszont azt a hőt hasznosítják tojásaik keltetése céljából, amelyet a falomb és egyéb növényi részek korhadása szolgáltat.

Az egész dolog annyira meseszerűen hangzik, hogy sokáig nem is hitte el senki. Antonio Pigafetta, Magellán (Magalhães) szerencsétlenül végződött 1519—1522-es Föld körüli útjának egyik résztvevője hozta magával Ausztráliából a következő mesét: ezen a földrészen olyan tyúkok élnek, amelyek saját maguknál nagyobb tojásokat raknak, és tojásaikat hullott falombból összekapart halmokban keltetik ki. Ami a tojások nagyságát illeti, ott nyilvánvalóan nem „stimmelt” valami, ami pedig a hír második részét, mármint a tyúkok különös képességét illeti, mindenki számára annyira hihetetlennek látszott, hogy sokkal inkább hitelt adtak volna valami tengeri szirénről vagy óriáskígyóról szóló beszámolónak, mint ennek. Amikor évszázadokkal később megérkeztek az első telepesek, a bozótokban itt-ott található hatalmas kupacokat holmi játékváraknak tartották, amelyeket a bennszülött asszonyok építettek gyerekeiknek. Észak-Ausztrália első telepesei pedig sírhalmoknak vélték őket.

Szinte hihetetlen, hogy csak 1840-ben merült fel először egy természetbúvár, John Gilbert agyában a kézenfekvő gondolat, hogy mindenekelőtt fel kell ásni egy ilyen halmot. S valójában tojások voltak benne, ahogyan azt a bennszülöttek mindig is állították. A tojások meglehetősen nagyok, egy-egy közülük 185 grammot is nyom. Tekintettel arra, hogy maga a talegallatyúk körülbelül akkora, mint a mi házityúkunk (ennek a tojása pedig 50—60 gramm), a talegallatojás létrehozója testsúlyának 12%-át is eléri, míg a házityúk testsúlyának csak 4%-a. A talegallatojások nagyon ízletesek. Ausztráliában az egyes költődomboknak gyakran emberi „tulajdonosai” is vannak, akik a szegény talegallatyúknak rendszeresen elszedik a tojásait.

A talegallakakas 1—2 méter magas, és több méter átmérőjű halmot épít oly módon, hogy aránytalanul nagy lábaival minden oldalról összekaparja a lehullott faleveleket és egyéb növényi részeket (A Megapodius nemzetségbe tartozó talegallatyúkok esetében találtak már 12 méter átmérőjű és 5 méter magas költőhalmot is; ez volt eddig a legnagyobb „építmény”, amelyet madarak egyáltalában összehoztak.) A talegallakakasnak, mindaddig, amíg a költőhalmon dolgozik, élénk piros színű a feje, nyakáról pedig rikító sárga bőrlebenyek lógnak le. A tyúkokat munka közben rendszerint elzavarja; csak egészen rövid időre szabad felmenniök a halomra, hogy azon egy kis gödröt ássanak és beletojják tojásaikat. A tojások függőlegesen állnak, vagyis éppen ellenkezőleg, mint valamennyi más madár tojása. Minden egyes tyúk tíz-tizenhárom tojást rak, csibéik kilenc-tizenkét hét elteltével kelnek ki.

Minden iskolásgyermek tudja, hogy a trágyadombok a korhadás következtében felmelegszenek. Ha a trágyadombba tojásokat dugnánk, azok minden bizonnyal megzápulnának és egyetlen csibe sem kelne ki belőlük. A talegallakakasnak megszakítás nélkül tevékenykednie kell, hogy a tojások körül a hőmérséklet pontosan a szükséges 33,3 ^°C legyen. Ebből a célból rendszerint a halom közepén egy felülről lefelé irányuló tölcsérszerű mélyedést kapar, amelyben esővíz gyülemlik fel. Egyszer lekaparja a halom legfelső rétegeit, majd újra visszatúrja. Egész tevékenykedése meglehetősen bonyolult.

De mindezt hogyan tudja a madár elvégezni hőmérő nélkül? A talegalla kakas időről időre felülről lefelé irányuló lyukakat ás a maga költődombjába és beledugja a fejét. Talán éppen ezért csupasz a legtöbb faj kakasának a feje és nyaka. Gilbert a homoki lábastyúk esetében megfigyelte, hogy a kakas időnként egy kis homokot vesz ki a költődomb mélyéből a csőrével. Valószínűleg hőérzékelő szervecskék helyezkednek el a nyelvén vagy a felső szájpadlásán.