A koronázások a késő középkori magyar társadalomban

A bonyolult hierarchia csúcsán, amelynek egyik legfőbb vonása az engedelmesség volt, a király állt. A király a koronázással nyerte el uralkodói méltóságát és az ezzel járó jogokat. A koronázás olyan szakrális jellegű egyházi szertartás keretében zajlott, amelynek mozzanata a király „felkenése” volt. Az uralkodó ezzel vált az Úr kiválasztottjává és földi helytartójává. A 13. századtól az egyházi szertartás egyre inkább párosult az olyan közjogi aktussal, amelyben a rendi elem került túlsúlyba. A király továbbra is Isten kiválasztottja maradt, de világi hatalmát a rendek akaratából nyerte el. A 14. századtól meggyökeresedett az a nézet, hogy a koronázás szertartása csak akkor törvényes, ha arra Székesfehérváron kerül sor, s a Szent Istvánnak tulajdonított Szent Koronát az esztergomi érsek – vagy ennek távollétében – a kalocsai érsek helyezi a leendő uralkodó fejére.

Az első részletesen megörökített koronázási szertartás I. Ulászlóé volt 1440-ből. A ceremóniára a szokásjognak megfelelően a székesfehérvári Boldogasszony-templomban, annak főoltára előtt került sor. Jobb kezét a király fejére téve a prímás Isten áldását kérte, majd szent olajjal kente be Ulászló kezeit és hátát. A felkenés után ráadták Szent István palástját, majd a prímás átnyújtotta neki a koronázási jelvényeket: a keresztet, a jogart, az országalmát és a zászlót. Ez után előhozták az ország törvényeit, melynek megtartására a király megesküdött. Ezt követően tette a fejére a prímás a koronát. A király koronával a fején egy emelvényre lépett, és többeket lovaggá ütött, jelezve, hogy az ország megvédését fő kötelességének tekinti. Végezetül a városon kívüli Szent Mártom-templomhoz lovagolt, amelynek tornyából a világ négy tája felé sújtott kardjával. Ezzel azt kívánta jelezni, hogy az országot bárhonnan jövő támadás ellen megvédi. A szertartást ünnepélyes lakoma követte.

A keresztény rituálé keretében „felkent uralkodó kiválasztásában döntő szerepet játszott a vérségi hagyomány. Három évszázadon át minden magyar király Álmos nemzetségéből származott, noha az utódlási képességgel rendelkezők trónigényének érvényesítését gyakran a fegyverek ereje döntötte el. A seniorátus elve, vagyis a család legidősebb férfitagjának trónigénye kezdetben többször ütközött a primogenitura elvével, vagyis az elsőszülött fiú trónöröklési jogával. A 12. századtól viszont ez utóbbi vált általánosan elfogadott gyakorlattá. Az Árpád-ház, vagyis a fiági trónjogosultak kihalását követően új, addig csak egyszer, Aba Sámuel trónra lépésekor alkalmazott elv honosodott meg: a királyválasztásé. Ez már a vitatott származású III. András és a leányágon Árpád-házi I. Károly királlyá koronázásakor is szerepet játszott. Az első olyan uralkodónak, aki nem származásának, hanem elsősorban megválasztásának köszönhette a trónját, Luxemburgi Zsigmond tekinthető. A döntés joga kezdetben a bárók, a 15. századtól a rendek kezében volt. Ha a választott király törvényes fiúutódot hagyott maga után, akkor a választás szüksége természetesen nem állt fenn.