Geza Csath

Csáth Géza – Mese a kávéházból

Közzétette:

 

 

A kávéházba – ahol tanyáztunk – alig járt más, mint művésznépség, tehetetlen, cinikus, fáradt fantáziájú, de mégis melegszívű emberek. Nemigen dolgozott egyikünk sem, ellenben bőven vitattuk meg mindannyiunk jövendő terveit. Mit csinálunk, majd ha pénzünk lesz – stb. stb. Közben megittuk a feketéinket, meg konyakot, meg ismét feketekávét; szívtuk a cigarettáinkat és leszidtuk az összes festőket és írókat, szárazon Geza Csathés unottan buzdítottuk egymást; de senki sem buzdult.

Ha valamelyikünk néha dolgozott, a többi beállított hozzá, s azután folytak a tanácsok, a munka abbamaradt, ellenben hosszú művészeti vita lett a vége, melyet mindenki unt.

Ennek a tétlen, ambíciómentes, fölségesen emberi kompániának szokása és – talán egyedüli – kedvtelése volt a különös történetek elmondása és meghallgatása. Piktorok törték a fejüket ilyeneken és megpróbálták azokat elmondani úgy, mint az írók. Sose tudtuk, ki beszél igazat. Támasztottuk a fejünket, s közben felhajtottuk a konyakos poharakat.

*

Valaki beszélt. – – – – – – Vagy tizenkét éves gyerek voltam.

Ott ültünk az ebédlőszobánkban vacsora után. Apám olvasott, anyám szorgosan varrt; az öcséim egyik sarokban játszottak, nagy szöszke fejeiket összedugva, húgom nézte őket, és segített nekik a mulatásban. A lámpa kedves, szelíd fényt vetett szét a szobában. Én az asztalon rajzolgattam.

Majd az apám homlokát néztem: a rajta levő mély és szépen eloszló árnyékot, a kezét, a pipájának kék és jó szagú füstjét, amely lassan terjengett a szobában, körülfogva bennünket. Majd anyámat szemléltem soká; az estének minden vonása, minden színe, minden hangja, mint egy nagy gondolat maradt meg a lelkemben. Anyám fekete haja simán el volt választva, a nyakán kicsiny ezüstlánc, sötétkék ruhájának hátteréből erősen kiemelkedett sápadt, gondos és mégis derült arca, vékony, dolgos ujjai s a fehérnemű, melyet varrt.

Olyan jó, olyan igen jó volt mindez körülöttem, hogy azt kívántam, bár tartana így örökké, egyszersmind azonban eszembe jutott, hogy ez lehetetlen. Ez az utolsó gondolat megzavarta nyugodt és felséges élvezetemet. Könyvet vettem elő és olvasni kezdtem.

A lámpa égett tovább szépen. Oly szépen…

S én befészkeltem magam ez édes, puha hangulatba. Az óra csendesen ketyegett. Öcséim néha sikoltottak egyet-egyet, amint a játék feltüzelte őket, de ők sem zavarták a szoba lámpafényes csendjét. Jobban szerettem ekkor ezt a petróleumlámpa-világot, mint a napét, s a szobát jobban, mint az erdőt, a mezőt, az udvarunkat. Ha visszagondolok rá.

Olvastam, de vigyáztam azért, hogy minden pillanat meleg kéje az enyém legyen. Majd hirtelen eszembe jutott valami: egy erős, intenzív, életerős gondolat, mely egészen elfoglalta agyamat, s melyet rögtön meg akartam mondani anyámnak… megmondom. Fölnézek. Az apám éppen mond neki valamit… várom türelmetlenül, hogy végezzen… hogy beszélhessek…

…Még mindig nem végez; nem akarok odafigyelni, mert el fogom felejteni. De a lámpafény, az óraketyegés visszavon a szoba szenvtelen és édes pihenésébe. – Anyám! – akarok szólani, de észreveszem, hogy nem tudom, mit akartam mondani.

– Ejnye – mormogom és felkelek. – Mi lehetett, mi lehetett? Nem tudom. Járkálok ide-oda, összetépem a körös-körül lebegő pipafüstfelhőket, megbolygatom a szoba lámpafényes csendjét. Öcséim sikonganak a játékuk izgalmában. Ez még idegesebbé tesz, nem jut eszembe. – A lámpa utálatos lomhasággal világít, a szobalevegő megfojt, a fülem kivörösödik, a homlokomat izzadság lepi el, a térdeim remegnek és nem jut eszembe. A fejemben valami… valami üresség tátong…

Elromlott az estém. Kétségbeesésig gyötörtem magam, hogy mit is akartam hát mondani. Hiába!

Az ágyamban is kínozott ez a ki nem mondott gondolat; napokig törtem rajta a fejem, és sokáig megnehezítette gyermekálmaimat. Évek múlva is gondolkodtam rajta.

Mikor fölutaztam az akadémiára – isten tudja, miért -, borzasztóan gyötörtem az agyamat, hogy eszembe jusson. Mikor anyámat megcsókoltam az indóházban, ez tette kétszeressé az elválás fájdalmait.

Mit is akartam mondani?

Fönn voltam a vasúti kocsiban – mindjárt eszembe jut, és lekiáltom még! Toporzékoltam. Nem jutott eszembe, s a vonat elindult. Anyám a kendőt lobogtatja, mosolyogva, könnyezve. Én nem intek vissza, csak a fogaimat csikorgatom, végre fojtó és mérges sírással levetem magam a padra… A vonat robog velem.

Az akadémiába fölvettek, s csakhamar kitűntem; sokat dolgoztam – képkereskedőknek olcsó pénzért -, mert apám kevés pénzt küldhetett. Mikor este fáradtan bandukoltam haza, nemegyszer éreztem az agyamban azt az ürességet, amit akkor este. Ez a ki nem mondott fatális gondolat elvette munkakedvemet.

A harmadik hónap végén táviratot kapok:

“Anyád nagybeteg. Azonnal jer.

                                      Atyád.”

Rögtön a vonathoz sietek, 15 perc múlva robogott velem haza. Estére megérkeztem.

Belépek a házba, a kedves szobákba, melyektől először voltam távol ily soká. Az apám könnyes szemekkel csókol meg: – Anyád meghalt! – mondja. Belépek a kedves ebédlőbe, komor és sötét most, viaszgyertya szag terjeng benne. Anyám kiterítve fekszik ama sötét lámpa alatt. Arcán kérdő kifejezés ül. – – – – – Elszorul a torkom a rettenetes fájdalomban, mintha vasmarokkal szorítanák össze. Majd egy pillanatra elfog annak az estének édes hangulata – – – és eszembe jut, hogy mit akartam mondani.

1904

Forrás: Csáth Géza: Válogatott novellák, drámák, jelenetek (Magyar Elektronikus Könyvtár)

2 comments

  1. Ez remek!!

    Na ezért gondolom én azt, hogy nem számít semmit az, hogy a művész magánéletében egyébként mi történt…Mostanság a világból akarnak kiradírozni művészeket, mert valamikor megbotlottak az életükben. Egészen beteg személyiség is alkothat nagyot.

    Hát milyen hozzáállás az, ha az egyetlen jót is eltüntetik, amit egy ember adni tudott a világnak?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s