Dallas

Dallas arany tornyai

Közzétette:

 

 

Tévednénk, ha azt állítanánk, hogy Arizona testesíti meg az ifjú és még mindig dinamikus Amerikát. Sokkal találóbb, ha ezt Texasról és ott is elsősorban Dallas városáról mondjuk, amelyet különösen kedvelek.

Nem mindig volt így. 1963 novemberében, amikor a John F. Kennedy elleni merényletről tudósítottam, Dallas unalmas vidéki város volt. Az emberek szidalmaztak és fenyegettek bennünket, újságírókat, néha még le is köpködtek, mert úgy vélték, mi keltettük rossz hírüket a világban.

25 évvel később valóságos metafizikai élményt jelentett számomra az első ébredés Dallasban. Az volt a benyomásom, hogy aranyban fürdök. Szállodámmal szemben két, arany színű tükörüveggel borított irodaépület magasodott, és az egyik a reggeli nap fényét éppen a szobámba vetítette. A Kennedy-gyilkosság idején még a rajzasztalon sem létezett ez a két toronyépület, ma viszont hat földrész televíziónézői ismerik, mert folyton ott fénylenek a „Dallas”-sorozat főcíme alatt.

 

Dallas

Dallast Amerika egyik leginkább körülrajongott városává tette a modern építészet, a gyors gazdasági növekedés, a mozgalmas kulturális élet és a pazarló fényűzésre való hajlam.

Ezek már az új Dallast jelképezik, és annak a rendkívüli fellendülésnek a szülöttei, , amelyet a város az utóbbi húsz évben élt át. Dallas ebben a két évtizedben mérhetetlenül gazdag, modern várossá változott, ahová egész konszernek menekültek az öregebb amerikai városok gondjai elől.

Egy mondás szerint a mai Dallasban arról lehet felismerni a szegény embereket, hogy maguknak kell lemosniuk a Mercedesüket. Van valami igazság a keleti partról ide települt nagyszámú amerikai előítéletében, miszerint Dallas városa tele van hencegőkkel; de hencegni itt csak annak szabad, aki valamit már elért. Megvetően mosolyognak azoknak az európai bevándorlóknak a láttán, akik folyton az úszómedence szélén akarják lopni a napot. „Euro-trash”, vagyis „európaszemét” – mondják róluk a texasiak. Ugyanakkor előítélet nélkül befogadnak mindenkit, aki átveszi a város ritmusát.

A ritmuson kemény munka értendő, amit viszont Dallasban elképzelhetetlen luxussal jutalmaznak. Csodálatosan puha szőnyegpadló borítja még azt a föld alatti átjárót is, amely a Union Stationt összeköti a naponta mindössze néhány vonatot fogadó pályaudvarral.

Aki nem törődik a város hencegésével, rövidesen felfedezi, hogy Dallasnak valóban van stílusa. Kiváló szimfonikus zenekart teremtett magának, itt van az egyik legjobb „vidéki” operaház, és több rangos színház is működik. Dallasnak kifejezetten jó érzéke van a képzőművészetekhez; legalábbis erről tanúskodnak a nagy számú gyűjteményben látható kiváló festmények és szobrok.

Dallas jellegzetességeihez hozzátartoznak az ízlésesen öltözködő szépasszonyok is, akiket a divatügynökségek mint fotómodelleket „exportálnak” mindenfelé a világba. Kim Dawson, aki a leghíresebb ügynökséget irányítja, Stanley Marcusra vezeti vissza az elegancia iránt megnyilvánuló érzékét. Ő a világ legfényűzőbb üzletének, a Neiman-Marcus áruháznak a tulajdonosa, akitől kaliforniai multimilliomosok magánrepülőgépükön hozatják az ínyencségeket a vacsorához. Neiman Marcus árulja a világ legszebb szőrméit és ékszereit. „Dallast – vélekedik Kim Dawson – Stanley Marcus tanította meg arra, hogy mi az elegancia.”

Írta: Uwe Siemon-Netto ; Forrás: Ezerarcú világunk – Amerika (78—79. oldal) Dunakönyv Kiadó Budapest, 1992 ISBN 963 7961 04 6, ISBN 963 7961 05 3

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s