Egalitarianizmus a Rákosi-korszakban

Közzétette:

 

 

A magas beruházási ráfordítások miatt az életszínvonal nem emelkedett, hanem csökkent. Így 1951 elején ismét bevezették a háborús körülményekre emlékeztető jegyrendszert. Az általános szegénységen belül viszont egyenlősdi érvényesült. Az orvosok átlagosan ugyanannyit kerestek, mint a vájárok, a középiskolai tanárok majdnem annyit, mint a géplakatosok. A társadalombiztosításba bevontak köre jelentősen nőtt. Az 1950-es évek közepétől betegség esetén a lakosság mintegy kétharmada részesült táppénzben, ingyenes orvosi ellátásban, kórházi kezelésben és olcsó gyógyszerekben. A parasztság jelentős csoportjaira – egyéni gazdálkodók és idősek – azonban továbbra sem terjedt ki az állam szociális gondoskodása.

Az egyenlősdi az élet minden területén megmutatkozott. Az 1945-ig szokásos címeket, rangokat és méltóságokat a nemzetgyűlés már 1947-ben eltörölte. 1949-ig mindenki társ volt: a hadseregben a bajtárs, a civil életben a polgártárs, az üzemekben szaktárs, az irodákban kartárs és a két munkáspártban elvtárs. A hivatalos érintkezésben 1949 után ezekből egyetlenegy maradt: az obligát elvtárs. A régi úri viselet jellegzetes darabjai, a frakkok, szmokingok, zsakettek, cilinderek, puhakalapok, selyemsálak és a két világháború között divatos zsinóros bocskaik a szekrények mélyére kerültek, s a férfiak tipikus viseletévé a zöld vagy szürke lódenkabát, a simléderes micisapka és a svájci sapka, valamint az egyszerű vászonruha, illetve munka közben az overall vált. A vezető beosztású férfiak sötétszürke vagy fekete színű öltönyökben mentek munkába, míg a nők térd alá érő, angolos szabású és sötétebb színű kosztüm9t viseltek világos blúzzal. A rúzs és a körömlakk használata, az ékszerek és bizsuk viselete, a mélyebb dekoltázs és a ruhákat díszítő fodrok éppúgy „elvetendő” és „burzsoá” szokásnak, illetve kellékeknek minősültek, mint a lakkcipő, a sétapálca és a csokornyakkendő. Az osztálykülönbségek megszűnése a nemek közötti különbségek mérséklődésével járt együtt. A kor szépségideálja nem a „nádszálkarcsú”, „esett vállú” és boldogtalan úriasszony, hanem a „jól felépített” és „egészséges termetű” munkásnő volt, aki traktorosként éppúgy megállta a helyét, mint darusként vagy kőművesként.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (435436. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s