Közzétette:
Tabasco párás, forró, fúrótornyokkal tűzdelt, csővezetékektől szabdalt lapályain széles országutak vezetnek Chiapas, a legdélibb mexikói tartomány csaknem áthatolhatatlan trópusi őserdői felé, a guatemalai határig. Ezen a határvidéken, a maja civilizáció központjában állítólag még több száz, nagyrészt ismeretlen maja település rejtőzik. A tudósok a guatemalai Nakbéban s a mexikói Oxkintokban végzett ásatások alapján „ a maja kronológia alapvető revízióját” kezdeményezték. Chiapasban van az úgynevezett klasszikus maja korszak (Kr. u. 300 —900) néhány legfontosabb vallási és politikai központja.
Mexikóváros éjszaka; előtérben a díszes „Szépművészetek Palotája”.
Palenque már Kr.e. 300 körül létezett, de legnagyobb hatalmát a klasszikus periódusban érte el. Ugyanúgy, mint a korszak többi városát, a kilencedik században Palenquet is elhagyták lakói – hogy miért, máig titok.
Yaxchilán a „zöld kövek városa”: az őserdő s az Usumacinta folyó kanyarulata védelmezi. Templomainak és palotáinak romjai között a nomád lacandón indiánok még ma is áldoznak ősi rítusaik szerint.
Bonampak: a „festett fal”. Még csak részben tárták fel, bizonyára kisebb és jelentéktelenebb volt, mint a másik két város. 1946-ban azonban a tudósok itt fedezték fel a „falfestmények templomát”, a klasszikus maja korszak művészileg legértékesebb, legszebb freskóit, melyek a maják életébe is bepillantást engednek.
Xochimilco, a „virágmezők helye” valamikor a cölöpökre épült, csatornákkal szabdalt azték fővároshoz, Tenochtitlánhoz tartozott; ennek romjaira építették a mai Mexico Cityt. A mesterséges szigetek közötti csatornákon ma kirándulócsónakok közlekednek.
Chiapas tartományban mindenütt megtalálhatók az ott még nagy számban élő indiánok – adobéból, azaz levegőn szárított agyagtéglából épült kunyhói. Az indiánok csak piacnapokon mennek a városba; ilyenkor San Cristóbal de las Casasban tarka öltözékükben kínálják áruikat: chiclet – a rágógumi alapanyagát – mangót, háziszőtteseket. A nemzetközi gyógyszerkonszernek egyre több gyógyfüvet vásárolnak tőlük, például a fertőtlenítő, lázcsillapító guajakét – valamikor állítólag ez gyógyította ki Ulrich von Huttent a vérbajból –, a sarsaparille gyökerét, amely a köszvény ellenszere, a beléndeket a gyermekágyas nők számára, és a tepezcohuitet, az élet fájának kérgét, ami hegmentesen gyógyítja a legmélyebb égési sebeket is.
A maják elkeseredetten védekeztek a spanyol hódítókkal szemben, s ezért könyörtelen büntetés lett osztályrészük: üldözték, meggyilkolták, rabszolgamunkára fogták őket. Az Európából behurcolt járványok több millió indiánnal végeztek. Helyzetük csak a 16. század közepe táján javult, amikor az „indiánok védelmezője”, a dominikánus Bartalomé de las Casas barát (1544—1550) között Chiapas püspöke) a bennszülöttek pártjára kelt, s írásaiban, elsősorban „Az indiánok története” című művében leleplezte a gyarmatosítók rémtetteit. Róla s a helység védőszentjéről nevezték el San Cristóbal de las Casást, ezt az indiánok mélabúját árasztó, jellegzetes gyarmati várost, számos templomával, lapos, cseréptetős házaival.
San Cristóbal de las Casas
Forrás: Ezerarcú világunk – Amerika (324-325. oldal) Dunakönyv Kiadó Budapest, 1992 ISBN 963 7961 04 6, ISBN 963 7961 05 3
